Azt álmodom, hogy a mellettem lévő lakásban van, hallom ahogy a kedvesével nevet és boldog, francia szavakat hallok, s én közben olvasom az e-mailt, hogy "most nincs időm". Átmegyek, épp aludni próbál, meglát és azt mondja "ne haragudj tényleg nem volt időm", belőlem meg csak fröcsögnek a szavak, ő csak nyugodtan ül és mosolyog, megkérdezi, hogy most mit akarok? Meg akarom ütni, úgy mint ahogy azt kedvesének a voltja tette? Egy pillanatra megdöbbenek a feltételezéstől, s tovább üvöltök, hogy nekem ne meséljen senkiről sem, nem érdekel, mert őt sem érdekeltem soha igazán, s összetörök két cserepes virágot, majd bőgve elfutok. Mire visszatérek, hogy bocsánatot kérjek, mindennek már csak hűlt helye van.

Jó kis hajnali móka, az összes életparám egy álomba sűrítve és egy emberre levetítve, 3:45 és bőgve ébredek, aminek egy kicsit túlzottan is átadtam magamat, de fejlődő képes vagyok (erről mindig meg kell győznöm magamat) és kicsit elkezdtem gondolkodni, hogy ez most miért is.

Azt mondják, hogy amikor az ember elveszít valakit, vagy elhagyják, azért érez szívfájást, mert ez a természetes védekező reakciónk, hogy megtanuljuk "ezt nem szabad", pontosan úgy, ahogy megtanuljuk, hogy a tűzbe nyúlás fájdalommal jár és ezért épp eszű ember nem játszik a tűzzel. Csak persze az emberi kapcsolatoknál ezt nem ilyen egyszerű levezetni, hogy tulajdonképpen mi is az, amit nem szabad, vagy hogy ki az, akivel nem szabad.
Szóval itt van Kedves Ismeretlen, akit igen csak kezdek megszeretni és örülök azoknak az érzéseknek, amiket kivált belőlem, erre a makacs tudatalattim bedobja B-t, hogy vigyázzak, mert jöhet bárki és változhatok bármennyit, a végén megint csak kiderül, hogy valakinek a semmije voltam, aztán bogozd ki.
És ez is becsapós, mert soha senki nem mondta azt még nekem, hogy "semmit sem jelentettél", csak el lettek mulasztva a magyarázatok, s én pedig az események sorozatát nem tudtam és nem tudom másként interpretálni. Talán ezért ragaszkodik egy makacs részem, ahhoz, hogy valami "megnyugtató" szintre vergődjek B-vel, mert az amolyan "gyógyír lenne virágom szirmain megalvadt vérre", ehhez meg megint ura kéne, hogy legyek a paráimnak, mert ha görcsösen akarok valamit, az általában csak ront a helyzeten.

A tegnapi BBC híradóban épp azt fejtegették, hogy egyre többen veszik igénybe az úgynevezett "Gastric Bypass" beavatkozást, ami annyit takar, hogy a túlsúlyos egyedek gyomra köré egy szűkítő gyűrűt helyeznek fel, amitől jelentősen csökken az éhség érzet.

A közvélemény egy része azon volt, hogy az elhízás az életviteli probléma, s ez okból kifolyólag az NHS-nek nem szabadna térítés mentesen megműtenie az emberkéket. Az NHS pedig úgy nyilatkozott, hogy úgy mond jó befektetés a műtét végrehajtása, hiszen a kezeletlen betegeknél a jövőben sokkal súlyosabb és költségesebb beavatkozások és gyógyszeres kezelések valószínűsíthetőek.

Erről a "Ki a felelős?" kérdésről egy régi beszélgetés jutott eszembe vérapámmal, talán 14-15 lehettem, amikor állandóan b@szogatott, hogy mennyek vele biciklizni, mert ő nem fogja a kedvemért szétflexelni a bejárati ajtót, hogy beférjek. A bicajozás alapvetően akkor és még sokáig utána parás dolog volt; féltem, hogy elesek, vagy valamit rosszul csinálok és kapom megint az üvöltözést az arcomba, a "buzdításaival" meg mindinkább meggyűlöltette velem a közös sportolás gondolatát, ami csak egy újabb olaj volt a tűzre kettőnk kapcsolatát illetően. Egyszer heves vitába keveredtünk emiatt, s kerek-perec megmondtam, hogy engem ez az egész nem érdekel és hagyjon békén a testmozgással és a fogyással. Ha jól emlékszem akkor azt válaszolta, hogy csak miattam teszi, s hogy ha felnövök majd őt fogom hibáztatni a túlsúlyomért.

Még mielőtt bármiféle konklúziót vonnék le ugorjunk egy kicsit előrébb, úgy 2005 november tájékán egyszer csak belépett egy ember az életembe, aki úgy érezte, hogy neki meg kell ismernie engem, s így visszagondolva hihetetlenül sok időt fektetett belém, órákat beszélt át nekem az életről, az emlékeiről, nőkről :), néha megnéztünk egy-egy filmet együtt, s próbált magának megfejteni. Aztán egy szép nap megjelent és a kezembe nyomott egy zsírégetésről szóló könyvet, s annyit mondott, hogy volt ő is elhízva, neki ez nagyon sokat segített. Azt hiszem akkor nagyon megsértődtem rá és egyáltalán nem akartam elfogadni, de ő kitartott amellett, hogy maradjon nálam, ha úgy érzem, majd olvassak bele.
Egy hónapot dekkolt a könyv valahol a könyvespolcon elásva, aztán mégis elővettem és elolvastam.
Az eredménye az lett, hogy csak elkezdett érdekelni a dolog, a könyv annyira szépen elmagyarázott mindent, hogy szinte játéknak tűnt az egész fogyókúra. Még emlékszem az első elrontott barna rizsemre és, hogy "testmozgás" néven esténként összefutottunk, s sétáltunk egy nagy kört a környéken, "nem vágjuk le a sarkokat!" felkiáltással. És minden este eljött és lesétálta velem a köröket, közben beszélgettünk az élet dolgairól, annak ellenére, hogy valószínűleg a fájdalomtól kettőt láthatott mindenből, mert akkoriban eléggé beteg volt.
Az eredmény az lett, hogy három hónap alatt ledobtam 20 kilót, s csak elkezdtek érdeklődni a lányok utánam, aztán belekényelmesedtünk az eredménybe, s elkezdett bonyolódni az élet... a többit meg mindenki sejti.

Szóval ki a felelős? Legelsősorban én, ahogy mindenki maga felelős azért, hogy ki lesz, mi válik belőle. Vérapámnak csak annyit tudok felróni, hogy a szándéka helyes volt, de a kivitelezés a lehető legszarabb. Aztán persze a média, a társadalom és az az általános diaetikai tudatlanság, ami nagyjából egész Magyarországra jellemző. A jó hír, hogy mivel rajtunk áll a dolog, bármit meg lehet változtatni, egy kis akarással, egy kis segítséggel, s utána járással.

Kicsit bekeményítünk, az utóbbi három napban nem sikerült lemásznom az edzőterembe, enyhítő körülménynek tekintsük azt, hogy ez idő alatt ordináré módon ment a hasam, ami kicsit kibillentett mindenből (ami tegnap odáig fajult, hogy bekebeleztem féldoboz humuszt, egy Crunchie meg egy KitKat csokit teljes lelkiismeret furdalás nélkül, s azóta minden bajom elmúlt).
Szóval egy kis rendszabályozás, mert hajlamos vagyok elkényelmesedni, s mire hazamegyek újabb 5 kilónak kellene távoznia. Csak a mihez tartást végett napi kétszer dukál az edzés, 45 perc reggel és 45 perc este.

Az otthoni fitnesz programomról Ribike gondoskodott, ilyen zseniális ötletei támadtak: gokart, bobozás, vadvízi evezés, kalandpark, zorbing, biciklizés, s ezt még páran tovább gondoltuk és kiegészítettük egy tandemugrással is. Vajon élve megúszom mindezt?

Sietős délelőtt, gyorsan megjártam a postát, s visszafelé menet beugrottam egy szendvicset venni, hogy ne maradjak le a szokásos második reggelimről. A szendvicset már sikeresen kiszenvedtem a csomagolásból, s a földet bámulva a következő üzenet villan be:

"Please help, I need work or I can draw you something!"

Óhatatlanul a "Cselek" c. film jut eszembe, abból is egy jelenet, ahogy a kisfiú megpróbálja kijátszani egy almaárusnak a szerencsét.
Nem tudtam mást tenni, mint visszafordultam, a szendvicset visszaraktam és odamentem az üzenet gazdájához.
Egy huszonéves srác üldögélt a földön, mindenféle papírral az ölében és egy képet rajzolt. Lekuporodtam mellé és megkérdeztem, hogy ha szépen kérem, megmutatja-e nekem a rajzait. Zavarba jövés, de aztán szépen szedi őket elő, közben meséli a befejezetlen rajzok történetét: egy félbe hagyott vicc, egy bolti kirakat tükröződése, amin önmagát látja, hogy hogy próbál az utcán aludni, gettó karikatúrák.
Közben a folyton siető és hömpölygő tömeg is megzavarodott, az emberek megálltak és nézték, hogy ugyan mit csinálunk, s egyre másra jöttek az aprópénzek és a 2 fontosok.
Végül vettem egy képet, s ott hagytam neki a szendvicsemet, s majdnem az csúszott ki a számon, hogy "have a nice day", de időben módosítottam "have a better day, than today"-re. Ezután az egyik szemlélődő nő hozzám csapódott és kérdezgetett a rajzokról, s hogy megmutatom-e, amit vettem. Mondtam, hogy bár a rajzok önmagában nem túlzottan művésziek, mégis benne van az ő világa és az ő lelke, s ettől mindenféleképpen különlegesek. Remélem egyszer rátalál a szerencséje. A nő jelentőség teljesen rám néz és azt mondja:
"Sometimes you can't get luck, you have to work for it" és ezzel nagyjából el is váltak az útjaink.
A hátralévő úton azon töprengtem, hogy vajon tényleg mennyire lehet a szerencsét kijátszani magunknak... eszembe jutott, hogy nekem milyen jelentőséggel bírtak azok a pillanatok, amikor valaki visszafordult utánam, s természetesen óhatatlanul eszembe jutottak azok is, amikor ez minden várakozásom ellenére nem történt meg.

A történet tanulságát, ha akarnám, se tudnám összefoglalni, bennem annyi mindent megérintett. Talán a legszebb az egészben, hogy miközben leültem ide bepötyögni ezt az egészet, kaptam egy e-mailt pontosan attól az embertől, akiről azt hittem soha nem lesz már ideje "visszafordulni" hozzám.

Pofoznivaló egoista hülye picsa, ez a legtalálóbb jellemzés, amit valaha is kaptam (és egyet is értek vele), de megnyugtatásomul elmondták, hogy másként nem is szeretnének.

"Nem mertem. Húztam még magam egy kicsit a nagyobb élvezet reményében. Elhatároztam, hogy addigra tökéletes leszek. Teljességgel ellenállhatatlan. Amikor súrlódtam a valósággal és átnyúló kezek tapogatták testem, dagadni kezdett a májam. Mindig érzek fejlődést. Igazat kell, hogy adjak pszichiáteremnek. Igaz, őt faképnél hagytam. Egyszer nem jött el a találkánkra. Ifjan s bohón hazudoztam neki a százszor szépekről. Erre ő csak a combjait tárogatta. Hagyjuk ezt most. A lényeg, hogy tovább csiszolom karátaim számát. Ékkő leszek, unikum. Még Zwack is megirigyelhet majd. Gyógyír leszek a virágom szirmainak megalvadt vérén. Csak néha bizonytalanít el valami. Nem tudhatom, mikor billenek át. Egyszercsak felélem majd minden lendületem és... Nem tudok majd segíteni. Kár lenne értem. Jöjjön már el a cél."

Beköszöntött az esős idő, s nekem van nagyjából 2 darab már túl nagy pulcsim, egy lógós farmer nadrágom, s a húgom meg egy Michael Jacksonos kalapért rágja a fülemet, így elmentem a környékünkön újonnan megnyílt TK Maxx-be, hátha látok valami jót.

Az a hely egy pénztárca rémálom, csak nyílik és nyílik és addig be nem zárul, míg nagyjából üres nem lesz. Vettem egy szuper nadrágot és egy szuper pólót megint, amitől majdnem padlót fogtam. A nadrág 60 fontba került (igaz valamelyest megnyugtató, hogy 160 fontról lett leértékelve) a póló meg 20 font volt, de egyszerűen imádni való. És volt egy kabát is, ami látható az egyik bejegyzésben, kb sírva hagytam ott, mert nem volt nálam több pénz, s 40 fontba került volna.

Az anyagi veszteséget leszámítva azt hiszem elmondhatom, hogy ez volt életem egyik legjobb vásárlása, tele sikerélményekkel. Nadrágból végre emberi méret jön rám, 42-esről eljutottam a 36-osra (hiúságból megpróbáltam egy 34-est is, majdnem jó volt!), férfi ingekből, pólókból továbbra is M, a női szabású felsőkből pedig L, mert vállban egyszerűen nem jönnek rám az ennél kisebbek.

A póló keresés pedig poén volt, ugyanazt a sort néztük ki magunknak egy fekete úriemberrel, aztán azon viccelődtünk, hogy akkor ki, mit stipi-stoppol, majd véleményeztük egymás ruháját, sikeresen lebeszéltem egy fekete alapon tupaces pólóról ezüst dalszöveggel, mondván, h ne csinálja már, már rég elmúlt 16 éves :)
És végül ez lett a legújabb szuperpólóm:

Sokat gondolkodtam rajta, hogy ezt most bepostoljam, vagy sem. De aztán mégis, legyen egy olyan emlékem is, amikor örömömben akartam sírni.

Egyszer azt mondtam egy lánynak, hogy mire 25 leszek, minden jobb lesz, lefogyok és valóra váltom az álmaimat. Ő erre azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő az ilyesmiben nem tud hinni.

Félúton a 25 felé.

2005, 2010 kimenet előtt, és most. És csak mostanság kezdem felfogni, hogy már rég nem az vagyok, aki 2005ben voltam. Se kívül, se belül.
Köszönet azoknak, akik akkor is és most is hittek bennem és nem hagytak magamra.

Ma a falnak is neki mentünk, s sikerült a 8,1km/h 2x20 perces szett, igaz nagyjából vért izzadtam érte.

A futás talán az egyik legjobb gyógyír a kishitűségre, illetve a testen kívül az akaraterőt is edzi. Ahhoz, hogy ledöntsd a falat, nem elég folyamatosan edzeni, hinni is kell, hogy sikerülni fog. Amikor bele kezdek a második szettbe, általában már az első 5 perc után legszívesebben abba hagynám, mert érzem, h kezdek kimerülni, aztán valahogy eljutok 10 percig, a következő 5 perc pedig rémálom, zsibbad a lábam, elkezd fájni a hasam és folyamatosan a stop gombbal szemezek... az utolsó 5 perc pedig maga a lassított felvételes kínszenvedés, a másodpercek lomhán gurulnak a kijelzőn, s akkor csinálod jól, ha már nem is tudsz gondolkodni, csak a légzésre figyelsz, hogy ne kapkodd el s ha szerencséd van még a vége előtt kapsz egy endorfin löketett.

Nagyon-nagyon akarni kell. Ami pedig a legjobb felkészítő edzésnek bizonyult, az az úgynevezett High Intensivity Interval Training, erről már volt szó, de most a futásban is alkalmaztam, avagy 2 perc sprint (nálam ez most 11,2km/h volt), majd 2 perc séta és ezt 20 percen keresztül. Hozzá szoktat a levegő beosztáshoz, a fájdalom és a kimerültség érzethez, illetve határozottan jobban érzem a combizmaimat.

Ennek ellenére csakazértis utálok futni, de már megtanultuk, hogy a rossz lehet jó is.

Amikor megtalálod a két női ideálod teljes egybevegyülését, akkor úgy döntesz, hogy azonnal írsz neki egy levelet, így csak egy éjszakát kell álmatlanul végig vergődni az elutasító válaszért. Hah. KJB még mindig a tied vagyok, ehem.

100 fekvőtámasz! Legalábbis az edzésterv azt ígéri, hogy ha betartod, akkor 6 hét múlva már simán megcsinálsz százat. Perszehogy ebbe is belekezdünk.
A futással és a rettegett 7,5-tel már jól állunk, annyira, hogy a múlthéten sikerült megcsinálni a 2x20 percet, tegnap pedig már 7,7-en csináltam végig a futást. Igaz, hogy az utolsó 5 perc az endorfin ellenére is majdnem üvöltve ment, de megcsináltam. Csak azért, hogy vállon veregethessem magamat és leírhassam, hogy megcsináltam. Egózsírozás.