Minap hajnalban történt egy baleset a bácsival, ami annyira megviselte, hogy utána nagyon marcangolta magát. A feleségének meg elege lett belőle, gondoltam mielőtt leszedi a fejét közbe lépek.

Furcsa volt magamat hallani, ahogy a bácsi felé tornyosulva azt mondom, hogy:

Megtörtént, ami megtörtént, tudjuk, hogy nem szándékos volt, s nincs is már baj ugye? Ez már a múlt, vége, nincs többé. De ha ezen marcangolod magadat, akkor ettől neked nem lesz jobb, nem fogsz tudni aludni, a feleséged sem és én sem, mert félek, hogy letépi a fejedet (feleség nyomatékosítja a szándékát egy hümmögéssel). És aztán mi van, ha megtörténik mégegyszer, azt is megoldjuk aztán megy minden tovább, csak engedd el ezt a dolgot.

Néha nem is tudom, h másnak jövök-e ki segíteni, vagy magamnak. 

Másnap reggel úgy hozta a sors, hogy tisztázni kellett pár dolgot a síeléssel kapcsolatban. Lehet ideje volt, sok kép és elképzelt dolog van a fejemben K-t illetően, de próbálom tudatosan azt választani, ahogy gyerekként medvecsapdát állít a panellakásban. Nem a legmegfelelőbb hely egy erdei kalandra, bele lépett ő is, én is sajnos, de nem haltunk bele.

A testem mindenféleképpen jól van, sőt talán ő örül a legjobban, hogy vége sok mindennek és vele foglalkozom. Néha magam is meglepődöm rajta. Ha kiszakítanak a fejemből, például egy vásárlás folyamán oda jön az eladó, hogy segíthet-e, s milyen a napom, akkor magától lendül a kezem pozitív gesztikulációba, mondja a szám, hogy jól és dolgosak és ez így jó, az agyam meg döbbenten mered belőlem kifele, hogy ez honnan jött.

Az idegeim, na azok vannak ki. A legárulkodóbb jel, hogy lassan bármilyen zenét élvezni tudok. Bármit felrakok pörögni (egy 92 éves házaspár kollekciójából, Concert by the Sea örök kedvenc lett) azaz idegeimnek olyan, mintha égetett bőrfelületet tennénk hideg, csobogó víz alá.

A legrosszabbak még mindig a hajnalok, bár mostanság a tourettes szindróma nem 2-3 között kezdődik, hanem megvárja az 5 órát, így legalább aludni is tudok az állandó káromkodás mellett. Talán ebből van már leginkább az elegem, hogy már 6666666666 szituációra tudok befeszülni az egész testemmel együtt. Szóval fogtam a füzetemet és felvázoltam az összes elképzelhető interakciót, amibe kerülhetek három lehetséges reakció típussal  (pozitív, negatív, neutrális). Amig az agyamban vázoltam, azt hittem lesz vagy 5 oldal, de aktuálisan 4 lehetséges szituációt tudtam elképzelni, ez összesen 12 eshetőség, amik nem is olyan rosszak, +1 hogy bármikor sarkon fordulhatok és elfuthatok, nem szégyen az.

A rossz emlékeket is nehéz a helyükön tartani, egy részem mindig mondja, hogy ez már megtörtént, vége, nem fordulhat elő többet, s most is csak azért fáj, mert én  hívom elő őket. Ez még nem elég. Így kitaláltam a "A Fájdalom Órái" fantázianevet az edzésre, ha már  úgyis fáj, használjuk ki az izomhasábszakadást. A kurva app  már úgy is olyan feladatokat ad, hogy majd beszarok rajta. Hát, ha már fáj, akkor rákoncentrálok, hogy ott lakik abban az izomban minden rossz, ami megtörtént, minden gyengeség, ami bennem van, s most fáj és vergődik, de azért fáj, mert erősödik, edződik és átalakul  (ez is fontos volt, h nem, nem elpusztítom, ez is a részem, hanem megedzem).

Lassan úgy érzem magamat, mint egy hacker, aki a saját forráskódját basztatja, egyszerre szenvedve és izgatottan várva, hogy sikerül-e.

Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem száműzetésben vagyok kint, hanem önként jöttem ide, tudatosan, hogy jobban legyek és nem utolsó sorban pénzt keresni. Berni egyszer megkérdezte még az egész szartsunami legelején, hogy mikor éreztem nagyon boldognak magamat legutoljára (és itt tudatosan hívnám fel a saját figyelmemet arra, hogy igen, az a Berni, aki miatt 6 éve még itt keseregtél, hogy mennyire semmit nem jelentettél neki, kirángatott és végig asszisztálta a szakításodat Berlinnel), s az a pillanat jutott eszembe, amikor középfölde közepén futkorásztam a ködben.

Olyan sűrű volt a köd, hogy nem lehetett látni előrébb pár méternél, s hirtelen elfogott az érzés, hogy ez az élet, hogy az idő nem létezik úgy, ahogy mi mérjük. Nincs  múlt, mert hiába nézel hátra, nem látod honnan jöttél, mi maradt ott, mi lett a nyomoddal. Nincs jövő, hiszen nem látsz a jelennél, az orrod előtt fekvő útnál tovább. Van egy irány és két lábad és vagy megállsz vagy tovább mész, de több opció nincs. Emlékszem akkor is épp félig már szakítottunk Berlinnel, s azt hiszem akkor élte át talán a magány érzetét a legintenzívebben, s emiatt elég sokáig furdalt is a lelkiismeretem... S akkor éreztem először határozottan, hogy ez nem az én problémám, nem véletlenül vagyok itt és ezen az úton és nem tudok visszafordulni, nekem ez itt az irányom, s ha van még kereszteződés az útjainkban, akkor úgy is lesz időnk egymásra.

Most nekem kell megértenem, hogy nem vagyok Berlin problémája, s a saját utunkat kell, hogy járjuk és nekem kell megoldanom, hogy a hibás forráskódom ne omlassza össze a teljes rendszeremet.

Mindig lefuttatom az agyamon, hogy amikor először szakítottunk a legfájóbb pont az volt, hogy csak másfél évet töltöttünk együtt, a második szakítás után, a négy és fél évet taposva, hogy annyira sok veszekedés és negatív dolgokat felhalmozva magunk körül. S most 1 év békesség után meg az a bajom, hogy ennyi sok hazugság került felszínre az utóbbi két évről. Hát úgy látszik nekem semmi sem elég.

Egy részem tudja jól, hogy igazándiból köszönettel tartozunk egymásnak, hogy ennyire megpróbáltuk, de ennyi volt, nincs tovább. A másik részemnek üzenem inkább, hogy igen, ijesztő az ilyen sűrű köd, de az utadon vagy, nem száműzetésben. Indulj el, s meglátod, ott vannak a kereszteződések, ahol találkozni fogsz olyanokkal, akik már várják a találkozás pillanatát, s olyanokkal is, akik meglepetések lesznek még az életedben. Ne haragudj a ködre,  ne haragudj a félelmeidre, lépj, ameddig látsz.

Úgy akartam kezdeni, hogy nem sokára otthon  leszek, aztán belém villant, hogy ja, azért hogy elköltözzek és aztán barátról-barátra szállva és főzve  (ez mint kiderült számomra egy nagyon hasznos készség, meg az is, hogy hány lelkes barátom van, akik örülnek szerény társaságomnak, főleg, ha nem nagybőgőt játszok) cigánykerekezzek hat hetet. A csak úgy létezést pedig kihúztam a listáról, sokat akarok tenni-venni-menni. Életem legértelmesebb hat hetét akarom az országban tölteni.

Szóval fogtam magamat és beiratkoztam egy búvártanfolyamra horvátorszagi merüléssel, viszem anyámat is, had játszon egy kicsit ő is sellőlányt, bár nem panaszkodik, valahol érzem, hogy ő is nehéz időket él meg. De előtte még körbe tekerjük a Balatont pajtikkal, aztán Szeptember közepén egy hortobágyi túrát szerettem volna, de találtam helyette egy a Magyarország legszebb kerékpártúrái között előkelő helyen álló  őrségi  három folyó túrát (Őrség-Mura-Dráva) röpke 400 km.

Aztán pedig egy Budapest - Bécs - Berlin dönerkebab túra, végállomás T karjaiban valami buzibárban (bevonulás szigorúan az Electric6 Gaybar számára) és aztán haza vonattal és bedurrant combokkal jól megérdemelt dönerkebabot csámcsogva, ami Berlinben a legjobb.

Azt hiszem a legfontosabb a kerékpározásban, hogy végre megint hosszútávokban gondolkodhatok. A futásban is a hosszabb távokat szerettem, az agyad az elején küzd, dobja be a hülyeségeket, de aztán a lábak előre haladó mantrája szépen lecsillapít és elfog egy szabadságérzet. Kerekezés közben ehhez kicsit több kilométert kell tekerni, de már alig várom, s várom azt is, hogy mindenféle félelmet és frusztrációt levetközve a szabad ég alatt aludhassak.

A kreativitásról sem szeretnék teljesen lemondani, ezért elmegyek rajzolni és festeni Paksi Évához is, mert egyszerűen ott nem tudok frusztrált lenni.

Lesz egy csalódott Kaktusz Úr, aki néha szúr pólóm is, s megyek kerámiát is festeni a Made by You-ba, s tekeréshez is viszek skiccfüzetet. Úgy gondolom ezzel rendben leszek, lélekben pedig készülök majd az angliai túrákra.

Brit tudósok kiokoskodták, hogy általában 11 hét kell, hogy egy komoly kapcsolat felbomlása után újra utat találjunk önmagunkhoz és hátra hagyjuk a gyászt.

Én rettenetesen viselem a szakításokat, volt hogy egy teljes évig alig találtam magamat utána. A szakítás Berlinnel pont olyan lesúlytó, meglepő és megalázó volt számomra, mint az angol társadalomnak szembesülnie a Brexit tényével. Szerencsémre pont élőbén néztem Theresa May beiktatására készült beszédét: A Brexit azt jelenti, hogy Brexit, végig fogjuk csinálni emelt fővel, kiskapuzás nélkül, s a lehető legtöbb előnyt próbáljuk kihozni belőle. Ha az angolok képesek ilyen optimizmusra felesleges gyűlölet keltés nélkül  (Kedves Orbán Viktor remélem olvasod ezen sorokat), akkor nekem is sikerülhet túlélni emelt fővel.

Már az ötödik hétnél tartok és egyelőre bizalom keltő a helyzet, ha hasonló helyzetben jársz, akkor itt van pár hasznos tanács:

1. Az exed nem a barátod, hanem az ellenséged. Ha barátként kezeled, csak magadat és őt is bántani fogod. Olvasd el Feldmár András értekezését a témáról.

2. A szakítás stresszel és egy csomó negatív dologgal jár. Van akinek erre bejön a meditáció, nekem az aktív meditáció hozott sikert: Kundalini Yoga. Minden reggel ezzel kezdek, összetömörítem a rossz dolgokat, hogy újra bolha legyen az elefántból majd lecsapom, s kiköpülöm magamból az összes szart.

3. Testedzés, azt a sok felesleges energiát, amit gondolatokba vetsz, azt inkább izzad ki magadból. Néha bőgve fejezek be egy-egy fekvőtámaszt, de ez csak erőt ad egy újabb könyökrázáshoz, egy idő után jó lesz.

4. Beszélj magadhoz. Én hajlamos vagyok magamat hibáztatni, a testemben, szívemben látni minden baj forrását, ezért elkezdtem úgy tekinteni a testemre, mintha tőlem független egyén lenne. Bocsánatot kértem tőle és megköszönöm, hogy elviselt, hogy nem adja fel és ezentúl együtt akarok vele dolgozni, nem ellene.

5. Beszélj a barátaiddal, egy idő után elmúlik a sírás és a görcsölés és rájössz nagyon jó velük ötletelni, hogy az élet valamilyen tekintetben még mindig ugyan olyan jó vagy még jobb is.

6. Fókuszálj a jelenre, írj mindennapra 6 teendőt, amit meg szeretnél csinálni, fontossági sorrendben. Ha valami nem jön össze, tedd másnapra az új lista legelejére.

7. Minden kapcsolat lemondásokkal jár, vedd elő azokat a dolgokat, amiket nem tudtál megvalósítani, vagy megélni. Nekem a búvárkodás, utazás és a biciklizés lett az új szentháromságom.

8. Amig az ellenséged az exed, ne tartsd a kapcsolatot, tiltani mindenhol. Ha mégis valahol ír, ne válaszolj, ha épp nem olyan, ami életbevágó fontosságú lenne. Ha ki akarod picsázni, inkább írj tele egy a4-es oldalt és égesd el. Lehettek még barátok, de nem egy hidegháború közepén.

Szakításunk nyolcvanhatodik fejezete, alcím:

Ha el tudod fogadni, hogy én nem tudlak úgy boldoggá tenni, hogy közben én is boldog legyek, akkor el fogsz tudni engedni.

 

Azt hiszem a legrosszabb, hogy érzem, ez már ténylegesen vége. És nem is a vége a rossz. A lelkesedés teljes hiánya a legborzasztóbb. Most az lenne a feladatom, hogy azt a lelkesedést, erőt, bizalmat, amit a kapcsolatunkba próbáltam bevinni, már magamba kellene fektetnem. És jelen pillanatban nem tudok magamra fogadni. 

A világ végén legeltetem az elmémet. Elképzelem, hogy elmegyek az Európai kontingens meteorológiai létezésének legészakibb csücskébe és kiüvöltöm a lelkem a szeleknek. 
Helló Stornoway! Viszlát múlt! Helló Jelen! Gyertek álmok és szerelmek! Gyertek árulók és csalódások! Gyere élet! Gyere fal! Mérj meg és ütközzünk még egyszer, had fájjon, had érezzem hogy jó. Gyere Stornoway és aztán ne lássalak többet! 

A nemzet Kovácsa és Kövére annyira megmozgatta társadalmunk minden homokszemét, hogy magam sem tudtam már behúzva tartani a saját nyelvfékemet. Bevallom eredetileg amolyan feminácinak titulálható posztban gondolkodtam, s csak az alaposság kedvéért neki estem a teljes Ákos interjú megemésztésének másodjára is, s arra jöttem rá, hogy ráálltunk egyetlen provokatív elméletre, a Női Princípiumra.

Ha felvázolnánk, arányaiban tekintve Ákos nagyjából beszél 1 percet arról, hogy szerinte mit jelent a normalitás és a Női princípium, beszél nagyjából 5 percet nem nevén nevezve magáról a Férfi princípiumról (ugye az izmos váll, a férfias, tisztességes munka, a szülői, apai akarat teljesítése és a családban a tartógerenda szerepe). De mi történik az interjú maradék 40+ percében, ami valljuk be, igazán unalmasnak tűnik, hiszen egy darab szó nem hangzik el a helyesnek vélt nemi szerepekről az Ákos-féle világképben. Pedig ezekben az unalmasan pergő másodpercekben történik meg az igazi csoda.
Ákos ugyanis az élet(e) Principíumáról beszél, az önmegvalósítást, az önmagunkkal szemben felállított elvárások és célokról, ami felül ír minden mást, minden elvárást, minden normát és minden szerepet. És pontosan ezért tartom Ákost seggfejnek (értsd szó szerint: segget csinált a szájából), a saját életével, a saját családi hátterével igazolja folyamatosan, hogy életünk útja nem lehet más emberek, mások normái előtt való meghunyászkodás, hogy mennyire fontos ennek ellenére az elismerés és a pozitív közeg, a lehetőség arra, hogy önmagad legjobb verzióját megvalósíthasd.

A következő mondatok mind az interjúból vannak, szeretném, ha mindenki megszívlelné és elvonatkoztatná a popzenétől:

- Ne szorítson a világ a maga igazságaihoz.

- A terhes elem, a hírnév olyan foka, ahol tőlem állandóan várnak, teher, mert ritkán esik egybe azzal, amit én várok magamtól.

- El sem tudom képzelni, hogy mi a jó eget várnak tőlem, hiszen most adtam oda mindenemet, amivel készültem, hetekig, sűrítve és mégis várnak, többet várnak. És persze ez a ragaszkodásnak és a kedveskedésnek is a jelei, de rendkívül fárasztóak. Én ehhez nem tudok asszisztálni, én emberi dimenzióban élek.

- És ezért téged nagyképűnek arrogánsnak tartanak.
- Ez szokott lenni a természetes reakció. Hogyha én nem azt csinálom, amit ők képzelnek nekem, amit nekem csinálnom kell, akkor én mindjárt rosszfej vagyok.

- Ebben a világban, zúgó árban, legalább tudni szeretnénk, h van egy jó irány, ez nem jelenti azt, h az ember mindig arra tud menni.

- Mindig színeztek, mindig kitaláltak valamit rólunk, olyanok voltunk, mint a képregényhősök, ezt nem lehetett kibírni, rengeteg feszültség is felhalmozódott bennünk... ez úgy látszik vele jár, csak senki nem mondta előre.
Szegény jó apám mondta, hogy ez ezzel jár, de hát honnan is tudhatta ő, hogy mivel jár a popzenészség. Hát senki... nem volt egy szerződés, amit elénk raktak volna, amiben apró betűvel ott, van, hogy ez még lehetséges.

- Nagyon nagy szerencsém, hogy megdolgozhattam a sikerért. Csináltam valamit, ami engem nagyon foglalkoztatott és sikerült rá megnyernem a közönséget.

- Én akkor is megcsinálom, ha nem igazolja vissza a közönség. Ha azt csinálom meg, amit mindig is nagyon akartam, akkor kevésbé zavar a sikertelenség.

- Fontos az értő, elfogadó közönség, mert abban benne van a katarzis lehetősége.

- Az a sok fajta indulat ami engem ér, azzal őszintén szólva nem tudok mit kezdeni, nem tudom hova tenni, nem találom a forrását. Mert az, amit én mondok, teszek, az egészen biztosan nem árt senkinek.

Elmegyek, mert hiszek abban, hogy nincs félnivalója társadalomnak tőlem és azoktól, akik velem együtt felvonulnak.

Elmegyek, mert nem értek azzal egyet, hogy míg a meleg szó értelmezésén megy a vita, addig ugyan ezek az emberek összemossák a magánélet és a szexuális élet jelentését.

Elmegyek, mert hiszek abban, hogy tettem és tettünk követendő példa mind a jelenlegi és az elkövetkezendő generációk számára, hogy ki kell állni a koholt vádak, a tudatlanság, a kettős mércék és a korrupció ellen.

Múlthéten felmondtam, amiből annyi lett, h dolgozhatok otthonról áprilistól és projektek szerint leszek fizetve, pedig azt hittem ki fognak rúgni. 
Beszéltem osztályfőnökömmel is, h mi módja van az évhalasztásnak, ő jelentőség teljesen csak annyit  mondott ne halasszak, próbáljam befejezni megszakítás nélkül. Annyit még hozzá tett, h ha szeretném vizsgázhatok előbb és kezdhetem később a jövő évi tanévet, csak tudjanak rólam.

Elég sok minden közre játszott a döntésben, a képzés átszerveződésének híre, a bizonytalanság, s egy fantasztikus kirándulás a János-hegyen.

S újra meg kellett kérdeznem magamtól, hogy mitől is félek. 
Félek az anyagi bizonytalanságtól. Félek, hogy a fél életemet ülve fogom eltölteni. Félek, hogy olyan dolgokra nem jut időm, ami igazán fontos. Félek, hogy önmegvalósítás helyett belerohadok a dolgokba.

Nem tetszett ez a sok, tudatomba beékelődött félsz. Szóval benyújtottam a felmondásomat, és elővettem azokat a terveket, érzéseket, amik még Angliában fogalmazódtak meg bennem. Visszatérek a testedzéshez, rajzolok és már jelentkeztem még egy intenzív rajztanfolyamra Paksi Évánál, és leteszem végre azt a kurva jogsit is >.>, hétvégenként pedig kirándulás, mászással-csúszással. A sulis gyakorlatra pedig nem fél emberként akarok bejárni, hanem testben-lélekben ott lenni és el akarom sajátítani gyakorlati technikákat.

Az anyagi résszel meg az lesz, hogy ki megyek Angliába újra a nyári szünet alatt, legrosszabb esetben 900.000 forintot fog jelenteni, legjobb esetben pedig 1,5M forintot, ez pont elég arra a jelenlegi tartalékaim mellett, hogy harmadik tanévet, ami áprilisig tart, kihúzzam a legrosszabb esetben is.

Ha mindezen túl vagyunk, Berlinnel úgy véljük, h akkor pont el kéne húznunk Indonéziába vagy Thaiföldre egy hónapra, ha napfény illetve a tengerben való lubickolás nem is karcsúsítja majd a derekunkat, egy egzotikus hasmenés biztos jó hatással lesz a testsúlyunkra :).

Biztos neked is megvan, vagy volt az a pillanat az életedben, amikor megy a Gotye "Somebody I used to know" a háttérben és végig veszed vélt és valós sérelmeidet, ex szerelmeidet, s közben egy könnycseppet próbálsz elmorzsolni a szemed sarkában?

Ha Igen, akkor el kell hogy áruljam, h te is egy ugyanolyan seggfej vagy, mint mindenkimás. Ha a válaszod esetleg nem lenne, akkor még annál is nagyobb seggfej vagy.

Egyébként meg breaking news, a Skunk Anansie kijött egy új albummal.