Ma ezzel lepett meg Zsorzsi. Imádom, biztos kiteszem a falra. 

A hétfő nekem, meg egy pár kevésbé szerencsés barátomnak arról szól, hogy mérlegre állok és fényképet készítek. Ez a 12-ik hétfőm (jó, kicsit lódítok, az első 5 hétfőn nem csináltam képet). Az utóbbi időben, minden hétfőn nyugtázom, hogy az elmúlt egy hétben jól szenvedtem.

Had magyarázzam meg. Még Haruki Murakamitól olvastam ezt a mondatot: A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális.

Én hiszek benne, hogy vannak mondatok és szavak, amik képesek a valónk legmélyebb rétegeibe hatolni és egy életen át velünk rezonálnak. Ez egy ilyen mondat volt. Azóta mindig megkérdezem magamat, hogy tényleg fájdalmat érzek-e, vagy csak szenvedek, s ha szenvedek legalább jól szenvedek-e?

Például, ha valakinek nem tetszem, az általában csak rosszul esik az egómnak, s egyáltalán nem érdemes egy doboz keksszel szenvedni miatta, mert a keksz nem helyettesíti valaki elismerését, másrészt egy rossz függőséget táplál. Meg a zsírpárnát, igen. Amikor futok, néha érzek fájdalmat, s szenvedni is igen szoktam úgy, hogy közben végig dumálok az éppen fájó izmommal, hogy najó visszaveszek egy picit, ő igyekezzék nyúlni, mint a forró rágógumi, s ha már nagyon nem bírjuk, úgy is beüt az endorfin. Ez jóféle szenvedés.

Építek egy jó kapcsolatot a testemmel, miközben edzem mind az elmém, mind a testem arra, hogy felismerje a valós fájdalmat és hogy hogyan kezelje, tűrje azt, s maradjon működésképes, a jövőben pedig ellenállóbb. Ez egy lassú folyamat, amiben muszáj szisztematikusnak, reálisnak és konzekvensnek lenni. Tulajdonképpen megismered magadat és határaidat, s megtanulod önmagadat a saját testeden és elméden keresztül tapasztalni, nem pedig mások valósága szerint szemlélni.

Persze viccesen hathat 32 évesen arról értekezni, hogy mennyire ismerjük magunkat, de az esetek többségében csak felszíneket és látszatokat öltünk magunkra, olyan sokat, hogy legelső sorban magunkat csapjuk be a kapott formával.

Mint tapasztalt neurotikus alkat szeretném mindenkinek egy kicsit azt tanácsolni, hogy a populáris képzetekkel ellentétben: ne vedd meg azt a cuccot, ne idd meg azt a piát, ne edd meg azt a sütit, ne élj a pillanatnak, ne hajkurászd a konzum boldogságot, amíg meg nem tanulsz egy kicsit jobban szenvedni!

Kimész, futsz, kiugrik belőled egy konfliktus, két lélegzetnyit bőgsz rajta, majd rájössz, hogy úgy sprintelsz, hogy már nincs levegőd bőgni, s egyébként is, én állok bele dolgokba, mint mindig - keményen.
Ne légy mindig kemény, fuss tovább.
Egyébként amióta futok, s amióta tudatosan koncentrálok egy-egy tulajdonságomra, rájöttem, hogy egy igazi hisztéria tudok lenni. Ha valaki azt mondja velem álmodott, mindig azaz első dolog, ami eszembe jut megkérdezni: És összevesztünk? Ez azért sokat elmond. 

De maradjunk a futásnál, a múlt hetemre vagyok a legbüszkébb, szépen esik a pulzusom, s ezzel együtt esik az egy kilométerre jutó szenvedéses másodpercek száma is.

De lazulni nem lehet, mert lassan, de biztosan jön a 10km-es verseny, aztán bele kell húzni a hegyi tekergélésbe is, mert a Portugál projekt is a nyakamon lassan, aztán nem akarok két domb között elvérezni. 

A hét felfedezettje pedig:

Az este kemény volt, éjfél előtt valami annyira eszelős rikácsolást hallottam, hogy megelevenedett előttem az összes horrorfilm, amit eddig láttam, kifejezetten az, amit legutóbb Bernivel néztünk és dermedten vártam, hogy valaki elkezdi majd kapargálni a padlót, vagy a fejem felett az ablakot...

Csak egy negyed órával később mertem egyáltalán megmozdulni és írni a medvéknek, hogy lehet paranormális aktivitás áldozata leszek, majd még 20 percet lamentáltam minden egyes neszen, hogy most hívjam a 999-t, hogy maradjanak vonalban, amíg átfésülöm a lakást mumusok után kutatva, de aztán végül elaludtam.

De ez sem hozott sok nyugadalmat, fél négykor már a saját hangomra ébredek, amint azt üvöltöm, hogy: Mire jó ez??? Persze hogy Berlinnel kell veszekednem még álmomban is. De legalább újra hallom a rikácsolást egy kicsivel később és kiderült, hogy a néni sem alszik túlzottan jól és két horkantás között sikerült kiabálnia. Gyorsan lecsekkolom, de szépen aludt tovább, szóval hagytam, reménykedve, hogy nem lesz több horrorszinkron.

Ennek ellenére, ha nem is 5:45-kor, de 6:10-kor már felkeltem és öltöztem futáshoz, valamennyire helyre állította az önértékelésemet, hogy befosás nélkül végig tudtam menni, mert most nem csak kurva sötét volt, hanem mordori köd is szállt a vidékre. 

Következő cél a tejföl-hegyen megállás nélkül végig futni. 

Szerettem volna valami vadregényest ide rittyenteni a welszi vidékről, de eddig minden olyan, mint máshol, még furi, érthetetlen akcentussal sem beszélnek és az eső sem esik többet.

A legkiábrándítóbb talán Cwmbrân volt, milyen ősi név, szinte látod magad előtt a véres arcú bárdokat, amint ujjukat vádlóan emelik és szavalják: Te tetted ezt, Edward király! - Erre a busz bevitt egy shopping labirintus közepébe, tessék neked konzumpéntek, jól be is vásároltam rajzmagazinokból.

De próbálom nem feladni a welszi szívcsakra megtalálását, az nem lehet, hogy az ősi nyelv utcatábláival kell beérnem. Mint például a kedvencem:

Cewch roi baw eich ci yn y bin yma! - Simán lehetne egy harci kiáltás, nem? Egy kis germán harácsolással a torok mélyéről. Helyette a valóság az, hogy kedvesen felhívják a figyelmedet arra, hogy a kutyakakit ide dobhatod. Azt hiszem ezzel pontosan összegeztem a welszi helyzetet.

Futni is elkezdtem újra, kicsit szar volt az első pár futás, nem fizikailag, hanem ahogy visszaérek a házba az első gondolatom mindig az volt, h megírom FutakiMóki voltam, aztán rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki értené, azzal nem beszélek. De lassan megdumáltam magammal, hogy  magamért futottam mindig is, s a síelés egyre közelebb van, szóval a mentális gatyamadzagot újra meg kell húzni és formába kell jönni.

Lassan alakulnak az új napi rutinok is. Minden új hely egy teljesen más mentalitást igényel, s néha úgy érzem véres harcokat küzdök magammal, hogy a kliensen kívül magammal is foglalkozzak. Igenis este elrakjam a szekrénybe a ruháimat, reggel bevessem a kurva ágyat, nem eszek a kibaszott sütiből, felkelek időben edzeni, nem sértődöm meg, ha valaki még sem ér rá, rajzolom a napi rajzaimat, s nem bőgök két percnél tovább este, hanem Világomban minden rendben van Bélával.

Ám kurvára hősnek tartom magamat, hogy ma a hajnalok hajnalán neki álltam futni. Az útvonal nagy részén nem láttam semmit, hol a sötét, hol a szemüvegem párája miatt, amikor meguntam az egész harcot a látásért, belevetettem magamat az impresszionalista homályba, valahogy így:

Vaksötét sikátor, balra ki a kurva rémisztő erdő és báránylegellő mellett, mögöttem zombikkal, a temetőkert után egy laza kocogás jobbra, zombik elhagyva a lejtőn, mézeskalácsház után megint jobbra, fel a tejfölszagú hegynek, 2 kilométernyi eat all you can a zombiknak, majd egy kis leereszkedés és már ott is van Penperlleni álmosan pöfékeli magából a meleget, még 800 méter és már Goytre fogadja kihűlt gazdatestemet.

Így megy ez.

A testem mindenféleképpen jól van, sőt talán ő örül a legjobban, hogy vége sok mindennek és vele foglalkozom. Néha magam is meglepődöm rajta. Ha kiszakítanak a fejemből, például egy vásárlás folyamán oda jön az eladó, hogy segíthet-e, s milyen a napom, akkor magától lendül a kezem pozitív gesztikulációba, mondja a szám, hogy jól és dolgosak és ez így jó, az agyam meg döbbenten mered belőlem kifele, hogy ez honnan jött.

Az idegeim, na azok vannak ki. A legárulkodóbb jel, hogy lassan bármilyen zenét élvezni tudok. Bármit felrakok pörögni (egy 92 éves házaspár kollekciójából, Concert by the Sea örök kedvenc lett) azaz idegeimnek olyan, mintha égetett bőrfelületet tennénk hideg, csobogó víz alá.

A legrosszabbak még mindig a hajnalok, bár mostanság a tourettes szindróma nem 2-3 között kezdődik, hanem megvárja az 5 órát, így legalább aludni is tudok az állandó káromkodás mellett. Talán ebből van már leginkább az elegem, hogy már 6666666666 szituációra tudok befeszülni az egész testemmel együtt. Szóval fogtam a füzetemet és felvázoltam az összes elképzelhető interakciót, amibe kerülhetek három lehetséges reakció típussal  (pozitív, negatív, neutrális). Amig az agyamban vázoltam, azt hittem lesz vagy 5 oldal, de aktuálisan 4 lehetséges szituációt tudtam elképzelni, ez összesen 12 eshetőség, amik nem is olyan rosszak, +1 hogy bármikor sarkon fordulhatok és elfuthatok, nem szégyen az.

A rossz emlékeket is nehéz a helyükön tartani, egy részem mindig mondja, hogy ez már megtörtént, vége, nem fordulhat elő többet, s most is csak azért fáj, mert én  hívom elő őket. Ez még nem elég. Így kitaláltam a "A Fájdalom Órái" fantázianevet az edzésre, ha már  úgyis fáj, használjuk ki az izomhasábszakadást. A kurva app  már úgy is olyan feladatokat ad, hogy majd beszarok rajta. Hát, ha már fáj, akkor rákoncentrálok, hogy ott lakik abban az izomban minden rossz, ami megtörtént, minden gyengeség, ami bennem van, s most fáj és vergődik, de azért fáj, mert erősödik, edződik és átalakul  (ez is fontos volt, h nem, nem elpusztítom, ez is a részem, hanem megedzem).

Lassan úgy érzem magamat, mint egy hacker, aki a saját forráskódját basztatja, egyszerre szenvedve és izgatottan várva, hogy sikerül-e.

Brit tudósok kiokoskodták, hogy általában 11 hét kell, hogy egy komoly kapcsolat felbomlása után újra utat találjunk önmagunkhoz és hátra hagyjuk a gyászt.

Én rettenetesen viselem a szakításokat, volt hogy egy teljes évig alig találtam magamat utána. A szakítás Berlinnel pont olyan lesúlytó, meglepő és megalázó volt számomra, mint az angol társadalomnak szembesülnie a Brexit tényével. Szerencsémre pont élőbén néztem Theresa May beiktatására készült beszédét: A Brexit azt jelenti, hogy Brexit, végig fogjuk csinálni emelt fővel, kiskapuzás nélkül, s a lehető legtöbb előnyt próbáljuk kihozni belőle. Ha az angolok képesek ilyen optimizmusra felesleges gyűlölet keltés nélkül  (Kedves Orbán Viktor remélem olvasod ezen sorokat), akkor nekem is sikerülhet túlélni emelt fővel.

Már az ötödik hétnél tartok és egyelőre bizalom keltő a helyzet, ha hasonló helyzetben jársz, akkor itt van pár hasznos tanács:

1. Az exed nem a barátod, hanem az ellenséged. Ha barátként kezeled, csak magadat és őt is bántani fogod. Olvasd el Feldmár András értekezését a témáról.

2. A szakítás stresszel és egy csomó negatív dologgal jár. Van akinek erre bejön a meditáció, nekem az aktív meditáció hozott sikert: Kundalini Yoga. Minden reggel ezzel kezdek, összetömörítem a rossz dolgokat, hogy újra bolha legyen az elefántból majd lecsapom, s kiköpülöm magamból az összes szart.

3. Testedzés, azt a sok felesleges energiát, amit gondolatokba vetsz, azt inkább izzad ki magadból. Néha bőgve fejezek be egy-egy fekvőtámaszt, de ez csak erőt ad egy újabb könyökrázáshoz, egy idő után jó lesz.

4. Beszélj magadhoz. Én hajlamos vagyok magamat hibáztatni, a testemben, szívemben látni minden baj forrását, ezért elkezdtem úgy tekinteni a testemre, mintha tőlem független egyén lenne. Bocsánatot kértem tőle és megköszönöm, hogy elviselt, hogy nem adja fel és ezentúl együtt akarok vele dolgozni, nem ellene.

5. Beszélj a barátaiddal, egy idő után elmúlik a sírás és a görcsölés és rájössz nagyon jó velük ötletelni, hogy az élet valamilyen tekintetben még mindig ugyan olyan jó vagy még jobb is.

6. Fókuszálj a jelenre, írj mindennapra 6 teendőt, amit meg szeretnél csinálni, fontossági sorrendben. Ha valami nem jön össze, tedd másnapra az új lista legelejére.

7. Minden kapcsolat lemondásokkal jár, vedd elő azokat a dolgokat, amiket nem tudtál megvalósítani, vagy megélni. Nekem a búvárkodás, utazás és a biciklizés lett az új szentháromságom.

8. Amig az ellenséged az exed, ne tartsd a kapcsolatot, tiltani mindenhol. Ha mégis valahol ír, ne válaszolj, ha épp nem olyan, ami életbevágó fontosságú lenne. Ha ki akarod picsázni, inkább írj tele egy a4-es oldalt és égesd el. Lehettek még barátok, de nem egy hidegháború közepén.

Sok víz folyt le mind a Dunán, mind az Avonon és úgy érzem igazi szélmalom-harc lenne az elmúlt idők dolgait visszaidézni, így folytatom a jelennel. Leginkább a magam dolgainak rendszerezésébe akarok bele vágni, hisz hirtelen sok időm támadt, s megannyi dologba bele kezdtem, s jó lenne őket végig vinni. A legfurcsább, az hogy könnyedén neki kezdek dolgoknak, s a végén bizonytalanodom el, hülyeségekkel, mint "Biztos meg tudom én ezt csinálni? Ez nem lesz se szép, se jó... Nekem ez tutira nem megy!" Erről jó lenne már leszokni. Szóval nézzük:

1. Félmaraton edzés

Tavaly karácsonykor kezdtem neki egy FM edzésnek, amit be is fejeztem és áprilisban le is futottam sikeresen, sérülés mentesen, idén kicsit előbb kezdem az edzést, de heti 5 futás helyett inkább csak 4-et, s még annyit újítottam, hogy az eddigi minimalista cipőmet, ami kiszolgálta, mind a lelkét, mind a talpát, egy Vibram Fivefingerre cseréltem.

2. Cipőtároló készítése kartondobozból

Nem vagyok annyira OCD, mint Berlin, de a lakásban fetrengő cipőhalmaz engem zavar. Futócipők, edzőcipők, tánccipők, tiszacipő, cipők mindenhol. Meg kartondobozok, szóval egy 3x3-as tárolót kezdtem el csinálni, egyelőre inkább funkcionális, mint szép vagy strapabíró, de ezzel is haladni kéne.

3. Festés

Talán ebből állok a legszarabbul, egy Seattle-i kép már 90%-ban kész, s erre ráparáztam, meg egy 80%-os hajós képre. Van még egy Cicás-Nyuszis 3D kép elfekvőben, egy Baba-skicc megrendelésre és még egy el nem kezdett balatoni tájkép szintén megrendelésre, s Angliában van elfekvőben egy vízalatti kép úgy 50% befejezettséggel, a megannyi digitális skiccekről meg félkész képekről nem is beszélve.

4. Modellezés

Kettő darab gyurmafigura, egyet csak meg kéne ragasztani, s szemet festeni neki, a másiknak meg ha jól emlékszem csak a karjai hiányoznak, s ezeknél is rám jött a para, hogy nem tudom befejezni.

És ide veszem a Peparkura Stormtrooper sisakot is, ezt már most látom, hogy újra kell kezdenem, mert sima nyomtató papírból lószar sem lesz. Viszont legalább felkutattam, hogy mit hol érdemes majd venni. 

5. Műkarácsonyfa

Bár nem leszek itt karácsonykor mégis szeretnék Berlinnek kedveskedni egy alternatívával. Ehhez gallyakat kell gyűjteni, meg pár díszt beszerezni.

Múlthéten felmondtam, amiből annyi lett, h dolgozhatok otthonról áprilistól és projektek szerint leszek fizetve, pedig azt hittem ki fognak rúgni. 
Beszéltem osztályfőnökömmel is, h mi módja van az évhalasztásnak, ő jelentőség teljesen csak annyit  mondott ne halasszak, próbáljam befejezni megszakítás nélkül. Annyit még hozzá tett, h ha szeretném vizsgázhatok előbb és kezdhetem később a jövő évi tanévet, csak tudjanak rólam.

Elég sok minden közre játszott a döntésben, a képzés átszerveződésének híre, a bizonytalanság, s egy fantasztikus kirándulás a János-hegyen.

S újra meg kellett kérdeznem magamtól, hogy mitől is félek. 
Félek az anyagi bizonytalanságtól. Félek, hogy a fél életemet ülve fogom eltölteni. Félek, hogy olyan dolgokra nem jut időm, ami igazán fontos. Félek, hogy önmegvalósítás helyett belerohadok a dolgokba.

Nem tetszett ez a sok, tudatomba beékelődött félsz. Szóval benyújtottam a felmondásomat, és elővettem azokat a terveket, érzéseket, amik még Angliában fogalmazódtak meg bennem. Visszatérek a testedzéshez, rajzolok és már jelentkeztem még egy intenzív rajztanfolyamra Paksi Évánál, és leteszem végre azt a kurva jogsit is >.>, hétvégenként pedig kirándulás, mászással-csúszással. A sulis gyakorlatra pedig nem fél emberként akarok bejárni, hanem testben-lélekben ott lenni és el akarom sajátítani gyakorlati technikákat.

Az anyagi résszel meg az lesz, hogy ki megyek Angliába újra a nyári szünet alatt, legrosszabb esetben 900.000 forintot fog jelenteni, legjobb esetben pedig 1,5M forintot, ez pont elég arra a jelenlegi tartalékaim mellett, hogy harmadik tanévet, ami áprilisig tart, kihúzzam a legrosszabb esetben is.

Ha mindezen túl vagyunk, Berlinnel úgy véljük, h akkor pont el kéne húznunk Indonéziába vagy Thaiföldre egy hónapra, ha napfény illetve a tengerben való lubickolás nem is karcsúsítja majd a derekunkat, egy egzotikus hasmenés biztos jó hatással lesz a testsúlyunkra :).