Ha az utóbbi 2,5 évre gondolok, mindig az jut eszembe először, hogy szingli vagyok, vagyis nincs kapcsolatom, nem kapcsolódom senkihez. Aztán minap jutott eszembe, hogy igazándiból milyen sok, alternatív módon próbálok kapcsolódni, illetve kapcsolódtam másokhoz.

Egyébként, ha komolyan vennénk magunkat, meg a párkapcsolati törekvéseinket, akkor két dolgot lenne érdemes tisztázni már a kapcsolódás hajnalán: az egyik a kötődési típusunk, a másik, hogy megkérdezzük, volt-e a másik gyerekként kitéve bármilyen szexuális abúzusnak. A jelenlegi statisztikák szerint ugyanis a társadalom 50%-a rendelkezik csak biztonságos kötődési mintával, a maradék pedig nem, s becslések szerint az EU-ban a gyerekek 10-20%-a áldozata valamilyen szexuális jellegű bűncselekménynek. Mellékesen megjegyzem, hogy ennek tetejében Magyarországon minden 5. nő élt már meg párkapcsolaton belüli erőszakot. Kemény dolog ez a statisztika.

Amennyire néha elszomorít, hogy kettős életet élek, egyik Angliában céltudatosan gályázik, a másik megpróbálja a létezés látszatát imitálni Budapesten, úgy jön kapóra a tinder-randikon ez a zászló, hogy bocsánat, de nem én vagyok a tartós kapcsolat kulcsa, maradjunk a tiszteletteljes, érzelmektől mentes szexnél. Nem mintha maga a szex lenne a csúcspont, ez inkább amolyan alku a testemmel, hogy neki is van lelke és szükségletei, ha időben reagálok rá tudatosan, akkor később nem hoz idióta helyzetekbe.
A legszebb mégis, amikor vagy mögöttem, vagy a másik mögött becsapódik az ajtó és tudom, hogy ez volt itt a happy is meg az end is, már elrontani nem lehet, s a romantikus regényekkel ellentétben, senkinek nem kellett meghalnia.
Ilyenkor szokták elővenni a konzervatív károgást, hogy mert a bezzeg-generáció érzelmi nihilben és üres testiségben, elköteleződés nélkül tengetik az egocentrikus napjaikat (ahelyett, hogy szültek volna már hármat, ugye), de ilyenkor azt gondolom, hogy reális határokat szabni és betartani, ténylegesen őszintének lenni a szándékainkról, vágyainkról, s a szexuális igényeinket megbeszélni, testileg kifejezni, hogy teljességében elfogadod és tiszteled a másikat, oda figyelni a jelzéseire, saját magadra... nem kis feladat, s a végén úgy kijönni belőle, hogy érzelmileg senki sem sérült, remek gyakorlat és tapasztalat. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, huszonévesen kellett volna inkább erre törekednem, ahelyett hogy a reménytelen szerelmeket halmozok magamban.

Az eredeti gondolatindító AV Feron facebook posztja volt:

Én még kiegészíteném ezt a posztot azzal, hogy aztán életed egy meghatározó szakaszában próbálsz "jó buzi" lenni. Kedvesen és türelmesen beszélni az embereknek arról, hogy tehetek-e róla vagy sem, hogy hogy gondolom a gyerek kérdést és nem félek-e, hogy abnormalitást okozok majd neki, vagy megtörik lelkileg, mert majd a mások gyermekei csúfolni fogják. Vagy mit gondolok arról, hogy a természet törvényei szerint zsákutca vagyok. Mentegetőzöm, hogy én nem vagyok faroklóbáló buzi a felvonuláson és nem a hálószoba titkaimat akarom elmondani a jelenlétemmel, magatehetetlenül próbálod elmagyarázni, hogy oké, hogy én heteronormatívan öltözködöm, de egy LMBTQ+ közösségi megmozduláson nehogy már csak az jelenhessen meg, aki heteronormatív. Számon kérik rajtam a berlini melegfelvonulás képeit, hogy tehát ezek vagyunk mindannyian is, s hiába mondom, hogy ne haragudj, de én teljesen mást éltem meg egy 20.000 fős tömegben, semmi undorítót nem láttam.
De, de érvelnek majd, gyomorforgató, kontraproduktív az egész, mondják majd minden érvedre, én pedig továbbra is próbálok türelmes lenni, hogy nem tudok felelősséget vállalni azért, amire a gyűlölködő emberek gondolnak fejben a nem heteronormatív emberekről, sem azért, amit tévesen hisznek rólam.
Így aztán egy ponton rájövök, hogy olyan, hogy "jó buzi" nem létezik. Mint ahogy "jó nő" sincs, "jó férfi" sincs és "jó gyerek" sincs. Mindannyian vagyunk valamilyenek, mindannyiunknak vannak jó és rossz tulajdonságai, senkinek nem tesz jót, ha láthatatlanul kell leélnie az életét, mindannyiunk felelőssége a szeretetre való képességünk kibontakoztatása, hogy ne másokat vagy önmagunkat bántva, invalidálva éljük le az életünket. Hogy tudjunk másokat segíteni, s ha olyan a helyzetbe kerülünk, mi magunk is tudjunk segítséget kérni.

Megint Alain de Botton egyik írásának fordítása következik, eredeti angol nyelven itt található:
Escaping the Shadow of a Parent

Ha arra gondolunk, hogy vannak gyermekek, akik szüleik árnyékában élnek, akkor általában kivételes tehetségű, híres, gazdag, az átlagból magasan kiemelkedő emberek csemetéire gondolunk - akik bármit is próbálnak saját erejükből elérni - a világ számára ők mindig is x vagy y hiresség lánya vagy fia lesz. Életük során a saját személyiségük és törekvéseik semmivé válnak, a róluk szóló egyetlen tény mellett: hogy ők éppenséggel Charles Darwin vagy John Lennon gyermekei, esetleg az édesanyjuk maga Angelina Jolie.

De az ilyen ritka, nagy horderejű eseteknek nem kellene figyelmünket elterelnie a probléma egyetemességéről: nem szükségszerű követelmény, hogy a szüleink híres teoristák, sztárok vagy feltalálók legyenek ahhoz, hogy hatalmas árnyékot vetítsenek életünkre. Ezt az árnyékot pedig nem a pénzük vagy nagyságuk okozza, hanem személyiségük ereje és komplexitása - amely azzal fenyeget, hogy mind untalan megakadályozza saját autonóm személyiségünk beérését. Nem csak Wellington hercegének vagy Elvis Presley gyermekének nehéz lenni, hanem bármelyik olyan személy fiának vagy lányának nehéz, akinek szilárd és megváltoztathatatlan elképzelése van arról, hogy kiknek kellene lennünk ahhoz, hogy megérdemeljük a szeretetüket; bármelyik szülő, akiknek következetlenségük és megbízhatatlanságuk révén állandó kétségben tartja gyermekét szeretetét illetően, bármely olyan szülő, aki bűntudatot hagy nekünk hagyatékul, ha a szexről van szó, vagy arról, hogy magára merjük hagyni saját életünket élve. Bármely olyan szülő árnyéka lehet elviselhetetlen, akik olyan finom célzásokkal szövik körbe gyermeküket, hogy jobb is, ha meg sem próbálnak kibontakozni az életükben, mert mindenféle katasztrófa következhet meggondolatlan szárnypróbálgatásainkból.

Ez a szülői árnyák egy sor (általában nagyon titkos) szabályokat és parancsokat tartalmaz, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit kell egy gyermeknek tennie ahhoz, hogy szerethető lehessen és szimbolikusan, hol is van a helye a világban. Ez a hely nem személyiségünk gazdagságát fogja megjelölni, hanem a szüleink láthatatlan elvárásait fogja tartalmazni: soha ne szárnyald túl apád érdemeit, nem lehetsz jobb vagy boldogabb nálam, muszáj tisztelned azokat is, akik veszélyeztetnek, nem lehet más a nőiességed vagy férfiasságod, mint amit én meghatározok neked, állandóan aggódnod kell a pénz miatt, mindig azt kell érezned, hogy amit elértél az soha nem lehet elég... egy pár példa azokból a szabályokból, amit egyik generáció ad át láthatatlanul a másiknak.

Ennek eredményeképpen, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk, hogy szüleink árnyékába szorultunk, egyik kapcsolatból a másikba botladozunk, nem értve, hogy miért nem vagyunk magunkat képesek boldognak érezni, vagy átadni magunkat a másik ember szeretetének. Munkahelyünkön, úgy érezhetjük, hogy mókuskerékben futjuk érdektelen köreinket, míg valós ambícióinkat elfojtjuk azzal érvelve magunkban, hogy ehhez vagy ahhoz nincs is affinitásunk. A harag megengedhetetlen érzésnek tűnik. Nem találunk az életünkben sem izgalmat, sem vidámságot, s a bűntudat szegődik mellénk, ha pénzt költünk magunkra, s az a keserű érzés leng minket körbe, mintha nem is mernénk élni az életünket.

Ugyanakkor jellemzően sokkal többet gondolunk szüleinkre, mint kellene. Még mindig félünk a dühüktől (annak ellenére, hogy húsz éve halottak lehetnek). Aggódunk a jólétük miatt, mintha valójában a saját gyermekeink lennének; állandóan attól tartunk, hogy szomorúak lehetnek vagy elutasítottnak érzik magukat nélkülünk. Vágyunk a jóváhagyásukra - mintha az életben tett erőfeszítéseink kizárólagos bírái lehetnének. Bármikor, amikor megpróbálnánk magunkat jól érezni, szüleink lelkünkbe vert értékrendje máris jön lecsapni ránk, depresszióban lenni még mindig helyénvalóbbnak és tiszteletteljesebbnek hat, mint önfeledten élni és hagyni magunkat kiteljesedni.

Ezt az érzelmi árnyékot végső soron mindig zsarolás hozza létre. A zsarolás lényege a következő: tedd, amit megkövetelünk tőled, különben szépen csendben, vagy esetekben nagy csattanással elzárjuk a szeretet csapját; kövesd utunkat, különben szenvedni fogsz és bukásod elkerülhetetlen. Lehet, hogy sok szeretet van az árnyékvető szülő szándékában, de ez nem az a szeretet, amely segít egy gyermeknek abban, hogy lelkében felnőhessen, önálló személyiség lehessen. Természetesen soha nem kéne, hogy számadással legyen a gyermek a szülei felé a tekintetben, hogy éppenséggel kibe lesz szerelmes, kinek lesz az élettársa, hogy milyen szakmát választ és hogy majd ő hogyan akarja nevelni saját gyermekeit.
Jó szülőnek lenni annyit tesz, hogy készségesen elengedjük az irányítást, hagyja, hogy lénye feledésbe merüljön, soha ne legyen egy hatalmaskodó árnyék a gyermek képzeletében; ne akadályozza a növekedését vagy az eredmények elérését; ne váljon aggodalom vagy szánalom tárgyává; ne legyen félelem vagy riadalom forrása; hogy ne legyen gyermeke önértékelésének bírája; felismerni, hogy gyermeke védelmezőjeként nem formálhat arra jogot, hogy gyermeke identitása és pszichéje felett kontrollt gyakoroljon. A szülő legnagyobb ajándéka, hogy elég kedvesek legyenek ahhoz, hogy jogot adjanak nekünk arra, hogy elfeledjük őket.

Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk magunkat, szükségünk van egy serdülőkorra. A serdülőkor fogalmának teljes nagyságát és komolyságát túl gyakran elfedi a dacossággal és pattanásokkal való összefüggése. De ebben a fázisban valami nagyon komoly dolog forog kockán: engedély arra, hogy újból meghatározzuk önmagunkat és messzire magunk mögött hagyhassuk szüleink árnyékát. Sokunknak, önmagunk számára is meglepően, nem sikerült tinédzser korunkban megugrani a serdülés szintjét. Nem volt annyi szeretet és elfogadás, hogy megmerjük tenni. Nem minden szülő elég érett ahhoz, hogy megengedje gyermekének a haragot és a lekicsinylést. Meglehet, hogy már közel járunk a menopauzához, vagy éppenséggel nyugdíjas éveinket töltjük, mire lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy megmerítsük magunkat a serdülés és felnőtté válás folyamatában.

Ebben a folyamatban segíthet, ha valakivel beszélgetünk a családunkról. Az árnyékoknak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem szeretik a túl sok figyelmet.
Inkább azt preferálják, ha senki nem hallaná történeteinket, vagy a családunk titkos szabályait; hiszen ha hangosan kimondjuk őket, szavakba formálva, nevetségessé vállnak és jogosságuk megkérdőjeleződik egy független és kedves megfigyelő előtt (néha az is segíthet, ha ez a másik személy szüleinkkel azonos korú).

A trükkös szülők szellemként működnek, akiket csak megvilágítással lehet örök nyugalomba helyezni. Növekedésünk megköveteli, hogy valami mélységesen szomorú dologgal szembesüljünk: hogy minket nem szerettek pontosan úgy, mint amilyenek voltunk, s ennek következtében korántsem vagyunk megfelelően szabadok. Lehet, hogy életünk nagy részét egy félre szabott kényszerzubbonyban töltöttük. A szülők sokat elvárhatnak tőlünk; de nincs joguk identitásunkhoz. Ugyanakkor minden eddiginél egyértelműbben láthatjuk, hogy az igazi szülői szeretet lényege nem egy klón előállítása, hanem bátorítás arra, hogy az emberi faj autonóm új tagjai lehessünk; olyasvalakivé, akikké lassan mi magunk is megkezdhetjük utunkat.

Az alábbi cikket Alain de Botton -  "Why some countries are poor and others rich?" videója ihlette, a saját gondolataimmal kiegészítve itt-ott.. 

196 ország található a Föld nevű bolygón.
Közülük 25 nagyon gazdag, azaz az egy főre eső átlagos vagyon évente meghaladja a 100.000 USD-t.

Sokkal több ország viszonylag szegény, és néhányuk - akikkel a cikk kereteiben foglalkozni is fogunk - nagyon nagyon szegény.
Ez a világ 20 legszegényebb országa: ahol az egy főre eső vagyon évi 1000 usd alatt van, azaz kevesebb, mint napi 3 USD (908 forint).

Manapság minden ország többé-kevésbé a növekedés és gyarapodás felé halad, de a szegények nagyon-nagyon lassan növekednek. Például, ha Zimbabwe a jelenlegi növekedési ütemét folytatja, 2722 év múlva fog „gazdag országnak” minősülni.
Ebben a cikkben megpróbáljuk kicsit körbejárni, hogy általánosságban egyes országok gazdasága miért virágzik, míg más országoké miért stagnálnak - így megérthetjük, hogy a gazdag országok mit tesznek helyesen, és jobban meg tudjuk érteni a szegény országok előtt álló kihívásokat és akadályokat.

Leegyszerűsítve három tényező befolyásolja, hogy egy ország gazdag vagy szegény lesz-e.

I.  INTÉZMÉNYEK

Az intézmények fontosak. Általánosságban elmondható, hogy a gazdag országoknak „jó intézményei vannak”, a szegényeknek pedig nagyon-nagyon rossz intézményekkel rendelkeznek. A szegénység és a korrupció között közvelten kapcsolat van. A világ gazdag országai általában a korrupcióellenes harc élbolyába tartoznak, kivétel nélkül. A legkorruptabb országok egyben a legszegényebbek is.

Ha egy országot átittatja korrupció, nem tudnak elegendő adót beszedni, hogy létrehozzák és fenntarthassák ezeket a jó intézményeket, amelyekre szükségük lesz a szegénységi csapda elkerüléséhez. A világ 20 legszegényebb országának vagyonának fele offshore számlára kerül. Az elveszített bevételek ezekben az országokban évente 10 és 20 milliárd dolláros összeget ad ki.
Eközben a megfelelő adózási morál és alap nélkü a szegény országok nem tudnak invesztálni a rendőrségbe, az oktatásba, az egészségügybe és a közlekedésbe.
A korrupcióra tekinthetünk úgy is, mintha uram-bátyám viszonyok alapoznák meg a gazdaság motorját.
Vegyünk egy egyszerű példát, a megfelelő munkaerő alkalmazása egy nyitott pozicióra. A gazdag országokban a feladatra legérdemesebb jelentkezőt veszik fel, minden jelölttel interjút készítenek, majd kiválasztják a legjobbat, függetlenül a személyes kapcsolatoktól.
A szegény országokban, az uram-bátyám mentalitásban, ez a megközelítés nem működik: a közösség tagjainak kötelessége, hogy figyelmen kívül hagyja az úgynevezett legjobb jelöltet egy névtelen csoportból, hogy válasszon valakit a saját közösségéből: nagybátyádat, a házastársadat, a második unokatestvéredet, azokat az embereket, akikkel sorsközösséget vállal.
Ennek eredményeként a szegény országok elesnek attól a lehetőségtől, hogy hozzáférjenek az egész lakosság intelligenciájához és tehetségéhez.

Van egy második dolog, amely az országokat szegénységben tartja - mégpedig a

II. KULTÚRA

- avagy milyen közös valóságban hisznek az emberek elméjük mélyén, mik a kilátásaik és hiedelmeik

Megdöbbentő statisztika jelenik meg itt a vallással kapcsolatban. Ha van egy általánosítás, amelyet meg lehet adni a vallásról és a vagyonról, az az, hogy minél kevésbé hisznek az emberek, annál gazdagabbak lehetnek.

A világ 19 leggazdagabb országában a lakosságnak legalább 70% -a szerint a vallás egyáltalán nem fontos számukra. Kivétel itt - nem meglepő módon - az Egyesült Államok, amely képes volt fenntartani és összekötni a nagy vallásosságot és a vagyoni gyarapodást  (de erre később még visszatérünk).
És ez a tendencia fordítva is igaz: a világ legszegényebb nemzetei rendkívül módon vallásosak is. Itt van, hogy hány ország szerint  rendkívül meghatározó a hit és a természetfeletti:

A világ legszegényebb országaiban egyszerűen mindenki hívő.
Miért olyan rossz a hit a vagyonteremtés szempontjából?
Mivel általában a vallásosság ahhoz az elképzeléshez kapcsolódik, hogy az itt és most, a jelen nem javítható, ezért a hitben érdemes kiteljesedni, s jutalmunkul minden jobb lesz a túlvilágban, vagy a következő életünkben.
Bár az elképzelés naívnak tűnthet, de nem akkor, ha a mindennapi valóságunkat egy ilyen környezetben éljük:

A világ gazdagabbik felén viszont az emberek általában nagyon hisznek abban, hogy képesek megváltoztatni sorsukat tehetségük és erőfeszítéseik által.
Az Egyesült Államok anomáliájának - hogy a vallásosság nem lassítja a gazdasági növekedést - magyarázata, hogy vallásuknak igen különleges alapjai vannak: túlnyomórészt protestáns és kivételesen materialista jellegű. Az amerikai Isten nem azt akarja, hogy az új Jeruzsálemet majd a mennyek országában építse meg az emberiség, hanem itt és most, Kansasban vagy Houstonban.

Van egy másik nagy tényező, amely meghatározza a nemzetek gazdagságát és szegénységét mégpedig a:

III. FÖLDRAJZ

A szegény országok túlnyomórészt a trópusi éghajlaton helyezkednek el. Ez nem véletlen. Az élet sok szempontból itt messzemenően keményebb, mint bárhol máshol.

A problémák a mezőgazdasággal kezdődnek: a trópusi növények általában sokkal kevésbé szénhidráttelítettek, a talaj minősége is silányabb. Ugyancsak, és talán meglepő módon, a trópusi éghajlat kevésbé kedvező a fotoszintézisnek.
A történelem során a társadalmak meggazdagodásának egyik meghatározó tényezője a nagy háziasított állatok (például a lovak és az ökrök) birtoklása volt, amely az agrikultúrális hatékonyságot és a munkavégzést megkönnyítette, jelentős mennyiségű dolgozóerőt lehetett más feladatokra átcsoportosítani, specializáltatni.
A trópusi afrikában azonban a háziasított állatokat nem csak nehéz volt tartani a legelők és jó minőségű termőföld hiányában, egész idő alatt egy további félelmetes csapás is ritkította számukat: a Cece-légy.

Ez a kicsi légy - amely a forróság és páratartalom miatt kizárólag Afrikában van jelen - óriási mennyiségű állatot tesz magatehetetlenné, álmossá vagy inaktívvá téve őket, és súlyos hatással volt az afrikaiak technológiai fejlődésére, a mezőgazdasági termelékenység növelésére és a gazdagság, javak felhalmozására.

Nem csak növények és állatok szenvednek a trópusokon. A humán populáció félelmetes betegségeknek és járványoknak van szinte védtelenül kitéve:

Az alacsony jövedelmű országok 100% -át egyszerre legalább öt trópusi betegség kínozza.

Szinte hihetetlen, de 16°C az a mágikus hömérsékleti pont, ami segített a gazdag országoknak gazdag lenni. 
Annak ellenére, hogy ritkán élvezzük, ha a külvilági hőmérséglet, a 16 fok alá esik, és a téli hidegben harapni lehet már a levegőt, az évszakok váltakozása civilizációnk egyik nagyon fontos alapköve. 

A földrajz a közlekedést is magában foglalja, és a szegény országok összességében nagyon rosszul kapcsolódnak egymáshoz.
A jelentős vizikikőtőkkel nem rendlelkező Bolívia és  Paraguy a legszegényebb nemzetek Dél-Amerikában. Afrikában csak egy nagy hajózható folyó található, a Nílus és 15 szegény országból 11-nek nincs semmilyen vizi összeköttetése egymással, vagy a Nílussal.  Ezekben az országokban az egyfőre jutó éves vagyon alig éri el 600 USD-t.

Nem véletlen, hogy Ázsia legszegényebb országa, Afganisztán sem rendelkezik tengeri vagy egyéb vizi összeköttetéssel.

Muszáj megemlíteni a természeti erőforrások problematikáját is. 
A természeti erőforrások (mint például az olaj vagy értékes fémek, ásványok)  problémák forrásai is lehetnek - és ez a jelenség hatványozottan igaz a szegényebb országokra.
Ezeket a természeti erőforrásokat hívják a közgazdászok sokszorozóknak: elősegítik, hogy a jó intézményekkel rendelkező országok gazdagabbakká váljon, a rossz intézményekkel rendelkező országok pedig még szegényebbé válnak, mélyebben beásva őket egy úgynevezett erőforrás-csapdába.
Például a Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik ásványi anyagokban gazdag országa; itt található a világ legtöbb kobaltja, s minden egyes előállított mobiltelefonban van egy pici benne. Hiába duskál az ország ilyen viszonylag fontos természeti errőforrásban, ha a társadalmi elitnek egyszerűbb ebből az anyagból  gyorsan pénzt csinálnia önmaga számára, mint társadalmi kohéziót, infrastruktúrát és társadalom tagjai között együttműködést létrehozni.
Ha a gazdasági növekedés egyetlen módja például a csúcstechnológiájú repülőgépek összeállítása lenne, akkor az egész társadalom együttmőködésére szükség lenne, beruházástól kezdve az infrastruktúra és oktatási intézményeken keresztül, de ha a meggazdagodáshoz csak néhány ásványi anyagot kell kinyerni, akkor ezt megteheti képzetlen munkaerővel, fegyverekkel és kényszerrel is, s csak egy elegendően hosszú aszfaltcsíkba kell befektetniük, hogy az értékes nyersanyagot hatákonyan tovább reptethessék a felvevő országokba.
A kobalt által biztosított vagyon az, ami az egész Kongói társadalomban élteti a korrupciót és az erőszakot a társadalom minden egyes szintjein.

Tehát hogyan kell mérlegelni a különféle intézményi, kulturális és földrajzi tényezők relatív fontosságát a országok gazdagságának meghatározásakor?

Nincs általános és kőbe vésett szabály, ám útmutatóként a következőket vehetjük figyelembe:
Egy nemzet gazdagságának 50%-át a jó intézményi struktúra biztosítja, 20%-ot -a kultúrájának köszönhet, 10%-10%-10% -át pedig a földrajzi elhelyezkedésének, a világ többi részéhez való kapcsolódásához és hogy mennyire gazdag ásványianyagokban. 

Viszont egy sokkal személyesebb szinten is vonhatunk le két fontos következtetést:
Először is szerénységre tanít: megmutatja, hogy a saját sikereinket nem csak a saját kemény munkánknak, vagy brilliáns elménknek köszönhetjük, hanem a szélesebb társadalomnak, szociokultúrális közegednek, amelyben élsz, s amely évszadok óta termelt és halmozott tudást és javakat egymásra, hogy azt valamilyen szinten a társadalom tagjai között újra és újra eloszthassa.

Mind amellett pedig szimpátiára tanít: hogy a szegény országok társadalmait ne általánosítva degradáljuk, és dehumanizáljuk, hanem tekintsünk rájuk olyan szerencsélten helyzetben lévő országokként, amik rendkívül nehéz és valós problémákkal néznek szembe és küzdenek évszázadok óta. Problémájuk jelentős részét nem vallásuknak, vagy bőrszínüknek köszönhetik, hanem olyan valós jelenségeknek, mint a malária, tengerek és kikötők hiánya, a cece-légy csípése és a trópusi éghajlat - mintsem valami nyilvánvaló emberi alantasság, ami a mi kultúránkban és személyünkben még véletlenül sem üthetné fel a fejét.

Március 8, Nőnap.

Apám mindig viccesen hozzátette, hogy ez a nap igazándiból nemzetközi Zoltán nap.

Mindent, amit idealizálunk és piedesztálra emelve ünneplünk egyben megosztó is.

A nők napja is ilyen, egyszerre szocialista ideológia, egyenlőségi mozgalmak egyik ablakdísze, alkalom a lovagiasságra és úriemberségre, egy újabb ünnep költekezésre. Egyben szól valamilyen nőiességről, valamilyen férfiasságról, azokat elválasztó és összekötő elemekről.

Így hát, hogy Nőnap van, arra vetemedtem, megírom, hogy hogyan lettem egy két X kromoszómás gyerekből felnőtt nő, mert hogy nem csak azzá cseperedünk mindenféle előre kódolt biológiai folyamatok mentén, hanem az esetek többségében, képletesen és húsbavágóan is belénk nevelik társadalmunk lenyomatát és szerepeit.

A legelső és egyben legszomorúbb emlékem, hogy anyu sír. Rettentően kicsi vagyok, látom magamat, ahogy anyut átölelem a fürdőszobában, pont a tükör előtt kuporodott le. Valamit mond, hogy _semmi_baj_, de keserves az egész, s azt is tudom, hogy apu valami rosszat tett.

Óvoda, első évek.

Azt találom mondani a nagymamámnak, hogy én inkább fiú szeretnék lenni, mert nekik fütyijük van.  Az, hogy valakinek fütyije van, olyan fantasztikus előnyökkel jár számomra, mint hogy nem jegyzi meg  állandóan az óvónő azt, hogy igazán adhatna már rám otthon szoknyát az anyukám, mert kislány vagyok. Vagy nem hallod azt apukádtól, hogy a _fiúk_azért_jobbak,_mert_nem_sírnak_ és_nyavalyognak_ annyit, mint a lányok. Vagy a fiúknak lehet tininindzsa teknőcöket rajzolni, a lányok inkább rajzoljanak virágokat. Az állva pisilés tudománya, a menő játékaik pedig rettentően irigylésre méltóak. Szerencsémre a szüleim nagyon szeretnek, nem is erőltetik a Barbie-babákat, s továbbra is hordhatok nadrágot, amikor szeretnék.

Apámra úgy nézek, mint egy szuperhősre, még a járását is elmélyedten tanulmányozom, mert én is olyan szuper szeretnék lenni.

Játszom az óvodában, s egy fiú nekem jön, az autómat akarja elvenni, én pedig ellököm. Azonnal a sarokba állítanak, mert _egy_kislány_nem_viselkedik_így_. Ez az első tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy nekem _tehetetlennek_kell_lennem_, de nem az utolsó.

A legboldogabb napom az oviban, amikor Enikő megfogja a kezemet és körbe táncolunk. Nem tudtam miért, milyen ötlettől vezérelve, de a határtalan boldogságra emlékszem.

A mamámmal utazom a buszon, tömve van. Valaki elkezd fogdosni, ott lent. Szólok a mamámnak, ő _halkan_ visszasúgja, hogy álljak arrébb, majd abba hagyja. Arrébb állok, de csak egyre rosszabb lesz. Lépj a lábára! De kiére? Állnak körbe a hatalmas emberek, s egyszerűen _tudom_, hogy senki nem tud segíteni, szédülök és nagyon félek.

A mamánál sírok, a papa _szidja_a_mamát_miattam_, ettől még jobban fáj ez az egész _én_rossz_helyen_álltam_ ügy.

Általános Iskola

Egyik meghatározó emlékem, hogy apám ruhásszekrényében egy vizespólós néni pózol, kinyitod ott a néni, becsukod ott a tükör. Apunak ő a szuperhőse. Kinyit-becsuk-kinyit-becsuk, s egyszerűen tudom, hogy a két kép soha nem lesz önazonos.

Anyu is gyakran nyitogatja azt a szekrényt, hogy eltegye a frissen vasalt ruhákat.

A szüleink sokat dolgoznak, anyu reggel készít fel minket, apu délután van velünk. Apu munka után sokat edz, aztán bezárkózva zenét hallgat a nappaliban, mindig idegesek a léptei. A sötét folyosón várunk a húgommal, rendkívüli türelemmel, hogy a nappali üvegajtaja egy hangos kattanással jelezze: már nyitva van. Bent van fény és apu, meg egy kis remény játékra és kacagásra.

Az első verésre is emlékszem, nem én kaptam, talán ezért. Egyik este apu megunja a játékot és felteszi a fejhallgatót, talán mondja is, hogy vége, de mi imádunk játszani, talán ez is a játék része. Amint hátat fordít nekünk, biztatom a húgomat, hogy most lepje meg. A húgom odarohan, és belecsimpaszkodik a lábába. Ez után az szokott történni, hogy apu nagyon megijed, majd jól megcsiklandozza a kis haramiát, mi meg gurulunk a nevetéstől. Nem ez történt. Apu rettenetesen mérges lett és megütötte a húgomat, aki ezek után nagyon sírt. Én is sírok, _nem_értem_, _félek_bármit_is_mondani_.

Aztán lesz TV a kisszobában és az tele van érdekesnél-érdekesebb műsorokkal, már nem várunk a zár kattanására.

Kedvenc napom a szombat, apu dolgozik, anyunak lehet kakaós kávét csinálni és az ágyban vele hangosan játszani és kacarászni.

Aput is meg szoktuk látogatni  a munkahelyén, mindig ad nekünk egy buksi simit és a kedvenc palacsintánkat, örül és kedves, furcsa hogy otthon egyre inkább kedvtelen.

Introvertált gyerek vagyok, szerintem ez a fogalom akkoriban nem is volt ismeretes.
Van is erről egy kedves mém, míg mások élvezik egymás társaságát a házibuliban, addig az introvertált egy cicával társalog. Egyébként igaz, a cicákkal nagyon jót lehet dumálni, Karmos cica volt a legjobb barátom.

A kortársaimat nem értettem, nekem nagyjából kínai volt, hogy hogyan lehet egy közösség részeként működni, nem értettem a csoport dinamikákat és hogy miért érdekes az, ami a többieknek érdekes, szóval általában önmagamban lógtam és feltételezem igencsak idegesítő lehettem a többiek számára.

Soha nem volt meg semmim, hol könyvem, hol a menzakártyám, hol ezem-azom tűnt el, lett meg darabokban, úgy hogy a tanárok sem kedvelnek, mert _problémás_gyerek_ vagyok. Anyu nagyon sokat harcol értem, türelmesen elmondja, hogy én be vagyok fizetve, menjek a titkársága, szóljak egy tanárnak, kérjek újat. A titkárságon mindig a _szégyen_ fogad. Háború az üzenőfüzetemben:

T. Szülő!
T. Osztályfőnök!
T. Anyuka!
T. Tanárnő!

Amikor elfajulnak a dolgok személyesen intézkedik. Onnantól fogva én leszek az _asztalborogatós_anyukás_gyerek_.
Amikor lányként próbálod magadat valahogy megvédeni, megkapod az _agresszív_ és a _jövő_bűnőzője_ jelzőket is. Mindezt egy olyan "pedagógustól", aki képes volt több gyerek méltóságát válogatott, szadista módon porig alázni.

//Másodikosok vagyunk. Feri dadogva olvassa ki, hogy Dö-dö-dö-dö-dö-dö-dö döglött cápa. A tanárnő élcelődik rajta egy viccel, Feri nevet rajta. Rosszul teszi. Nemrég volt vakbél műtétje, a tanárnő megfenyegeti, hogy a klumpájával még a belét is kitapossa a friss varrattal együtt. Ő tudja hogyan kell bánni az ilyen kis cigány pondrókkal, ha nem viselkedik otthon is elverik, ebben biztos lehet. A nyomatékosság kedvéért a klumpáját is a kezébe veszi. Nyomasztó a néma csönd. Eldöntöm: utálom a tanárnőt.

Negyedikben Fekete Zolit kihívja a táblához a matek házi megoldását felírni. Fekete Zoli az osztály legjobb tanulója és példaképe. Fekete Zoli elrontja a házit. A Tanárnőn zavar és pánik, kikutatja Fekete Zoli füzetét, hol a hiba? Gyorsan kiderül, hogy nem csinálta meg a házit. Fekete Zoli azonnal kap egy egyest, életében nem kapott még ötösön kívül mást, de ezzel még nincs vége. A tanárnőnek hirtelen nagyon sok mondanivalója lett Fekete Zoliról és az anyukájáról. Fekete Zoli _megérdemli_, hogy _csak_anyja_van_, s takarításból él, hogy szegények és ez így fog maradni, erről Fekete Zoli is _tehet_, mert ő egy _ilyen_hálátlan_gyerek_. Ha így folytatja mindent el fognak veszíteni, nem lesz ingyen ebéd, nem lesz lakástámogatás. Fekete Zoli és az anyukája mehet az utcára koldulni.
Fekete Zoli némán, leszegett és elvörösödött arccal áll, egyszer sem néz fel. Nyomasztó a csönd. Utálom a tanárnőt.//

De egy agresszió csökkentő iskolai foglalkozás keretein belül legalább megtanultam még a létezésemért is bocsánatot kérni.

Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat.

Természetesen otthon is kapok tanácsokat konfliktuskezelésből: _ne_légy_hülye_, _túl_érzékeny_vagy_,_ne_viselkedj_olyan_hülyén_, illetve _ne_mutasd_ki_, _hogy_fáj_, _ne_sírj_, _előbb_békén_hagynak_. És vígasznak mindig van egy kis étel, egy kis sütike, csokika, mert hát szeretnek nagyon.

Egy délután többen körbe állnak és lökdösnek az iskola udvarán, én pedig _hagyom_magamat_, mert már _megtanultam_, hogy a _tehetetlenség_ a_helyes_cselekedet_. Anyám elhessegeti a gyerekeket, _miattam_üvöltözik_ a napközis tanárnővel, majd kézen fog és ölelgetve hazavisz. Megígéri, hogy _minden_rendben_lesz_. Sokat beszélgetünk és játszunk az elkövetkező  időszakban. A felső tagozatot egy másik iskolában kezdjük, mert a húgom is egyre hasfájósabb és rosszul van minden reggel.

_Megtanulunk_segítséget_nem _kérni_. Ha valami nem megy: _hülye_vagy_. _Megtanulunk_csendesek_lenni_, ha felidegesíted a felnőtteket, annak következménye van: _rossz_vagy_, a _rosszakat_pedig_megbüntetik_, _a_büntetésnek_fájnia_kell_, így vagy úgy.

Másik iskola nyugisabb, a tanárok nem űznek sportot a gyerekalázásból, sőt igyekeznek a gyerekeket egymás problémái iránt valamelyest érzékenyíteni. Nagyon hálás vagyok ennek az iskolának és a tanárainak. Még barátaim is lesznek.
Most hallom először, hogy a fütyivel is lehetnek bajok, az osztályfőnökünk igen komolyan kérleli a fiúkat, hogy _ne_cikizzék_egymást_a_fütyi_méretük_ miatt.
Nagy nehezen levetkőzöm azt a félelmemet, hogy nem merek megszólalni feleléskor, nehogy valaki azt mondja, _hülye_vagy_. Annál még az egyes is jobb.

Köszi anyu, hogy megdolgoztál értem!
Nagyon várjuk, hogy ki-mikor lesz _nagylány_, aztán gyorsan meg is tanuljuk, hogy ez egy _gusztustalan_dolog_, amit _titkolni_kell_ és legfeljebb magunk között _suttogva_lehet_erről_beszélni_.

13 éves vagyok, egy ismerős idős férfi mellém ül a buszon és elkezdi tapogatni a combomat, egyre feljebb és beljebb nyúl, miközben arról beszél, hogy az ő korában a 13-14 éves lányoknak már fiújuk volt. Meg is házasodtak, meg ám, meg gyereket szültek. Igen, szexeltek és gyerekeik lettek. Tudom-e mi az a szex?

Csak a földet bámulom és alig várom, hogy az otthoni buszmegállóban leszállhassak, _én_vagyok_rossz_helyen_, megint, _tudom_, hogy _senki_nem_segít_, _én_tehetek_róla_.

Ugyanezen a nyáron, Almádiban, hasonló korú fiúk jönnek le a szomszéd telekre, beszélgetünk a strandon, teljesen ártatlan dolgokról, ki-mit szeret, mi akar lenni, ha felnő. Az egyik fiúnak van gitárja, szívesen megmutatja hogyan gitározik. Húgommal át is akarunk menni délután, egyikünk sem tud hangszeren játszani, számunkra ez egy kisebb csoda. Papámat életemben először látom önmagából teljesen kifordulva, üvöltözik és rángat minket, hogy ugyan mit képzelünk magunkról, hogy majd mi is _kurvák_ leszünk, mint az _anyánk_ vagy az ő _anyja_, azonnal takarodjunk vissza. Este jégkrémet kapunk, a legdrágábbat, mert a Papa nagyon szeret minket.

Akkoriban már elkezdtem naplót írni, a legfőbb vágyam az volt, hogy egy _jó_árnyék_lehessek_, ami _nem_zavar_ és _nincs_az_útban_, egy árnyék _mindig_kapcsolódik_valakihez_, én egy _kedves_vetülete_akartam_lenni_az_embereknek_.

Középiskola

Kötelező felvilágosítás: A gumi fontos. Majd mutatják miért is: magzat képek különböző fejlettségi szakaszokban, majd éles felvételeket különböző magzatelhajtási gyakorlatokról, mint kikaparás meg vegyi anyagok használata. Én még mindig látom azt a kis letört kezet. Természetesen az is elhangzik, hogy a lányoknak _mennyire_kell_vigyázniuk_magukra_, mert a fiúkkal ellentétben, mi meghatározott peteszámmal rendelkezünk, s a káros életvitel kihatással van a _reprodukciós_képességünkre_, míg a fiúk mindig újra és újra termelik az ivarsejtjeiket, úgyhogy ők _ihatnak_drogozhatnak_. Meg egyébként tökre _ciki_terhesen_leérettségizni_.

Az introvertáltságot nem lehet kinőni, s csak jóval később az életben tanulok meg vele súrlódásmentesen együtt élni. A Spice Girls, Backstreet Boys, Linkin Park, holdjárók, smink, fiúk és minden egyéb dolog, ami mentén barátságok tudnak kötődni egy lányosztályban, számomra továbbra is kínai, sőt ellenszenves, továbbra is nehéz a beilleszkedés, továbbra is idegesítő vagyok a többiek számára.

A szüleim már több éve válnak, soha nem gondoltam volna, hogy ennyi gyűlölet tud beleférni a szeretetbe. Én azt gondolom, hogy egy gyerek szívét semmi nem tudja jobban összetörni, mint amikor a válásban lévő felnőttek és rokonaik a gyereke(ke)t próbálják felhasználni egymás ellen. Nem is nagyon találok rá megfelelő szavakat, hogy ez mennyire helytelen.

Igazándiból ez a 4 év kőkemény fájdalom volt. Nem tudtam azonosulni a testemmel, meghíztam, gyűlöltem azt, hogy nő vagyok, gyűlöltem otthon lenni, gyűlöltem iskolába járni, gyűlöltem én lenni. Megtanultam némán sírni, vágtam az ereimet. Egyszer túl jól sikerült, megijedtem, s abba hagytam, _gyáva_, ezért még inkább gyűlöltem magamat.
Nemrég olvastam valahol egy elmés kommentet, hogy egy _tisztességes_tinédzserkorral_együtt_jár_a_vagdosás_. Mi az isten van ezzel a világgal, hogy ennyire imádjuk és idealizáljuk a fájdalmat? Úgy osztogatjuk magunknak és egymásnak, mintha valami csodaszer lenne.

Mindezek ellenére roppantul igyekeztem normális gyerek lenni, akármilyen megfoghatatlan fogalomnak tűnt is ez az egész. A fiúk és a szerelem téma mindig elkerült. Érdekeltek, mint emberkék, meg a hobbijaik, ezerszer érdekesebb volt a közegük, mint  az Avon katalógus és a sminkecsetek világa. Mivel kövér voltam meg pattanásos is, úgy gondoltam, majd ha _szép_leszek_szerethető_is_leszek_és_akkor_szerelmes_is_leszek_. Mint a _tündérmesékben_. A tündérmesék többsége egyébként eredetileg horrorsztorik voltak.  

Beleszerettem egy lányba. Egyszerre volt halálosan ijesztő, s egyben természetesen jó érzés is, mint amikor valami végre a helyére kattan. Jó hangosan. A magam részéről _nem_akartam_mindennek_tetejében_még_buzi_is_lenni_. Megfelelési _kényszerből_ borzasztóan hibás döntések sorozatát tudjuk hozni, hogy _bele_törjük_magunkat_a_megfelelő_szerepekbe_. Mire anyu észrevette, hogy valami baj van, s próbált erről velem kommunikálni, már késő volt. Nagyon. _Semmi_sincs_rendben_.

A harag és a düh mindent elsöprő erőt tud adni, életemben _először_és_kristálytisztán_nem_magamra_haragudtam_. _Az_egész_hülye_világra_. Nem érdekelt mi lesz a mama szívével, mit mondanak az emberek, ki veszíti el az állását, agyon vernek-e vagy sem, csak had mondhassam ki végre, _megmásíthatatlanul_és_visszavonhatatlanul_mindenkinek_. Nem volt egy oroszlán bömbölés. Egérhangon csak annyit mondtam: _Anyu_kérlek_ne _utálj_, a lányokat szeretem, de ettől még _én_, _én_vagyok_.  Ez elég jól sikerült, még most is ott van a YouTube-on valahol. Megmásíthatatlanul, visszavonhatatlanul, mindenkinek.

Bocsi anyu.

Ez idő tájt történt az is, hogy végre ki tudtam állni magamért apámmal szemben is. El akartam menni otthonról, beszélni a lánnyal, nem csesztetve lenni, netezni, abszolút tini dolgok. Nem akart elengedni, kezében már érett a pofon. Sírva, de végül csak kipréseltem magamból: _Ha_meg_is_versz_én_most_innen_akkor_is_elmegyek_. Többet nem ütött meg, sem engem, sem a húgomat. _Elvesztette_az_egyetlen_eszközét_fölöttünk_. A pofonjaiban mindig az volt a legrosszabb, hogy egy idő után megérted, ez az egész _nem_a_nevelésről_szól_, hanem az _ő_dühéről_.

Végre szétköltöztek a szüleim. Minimális lett a kapcsolat az apámmal meg a nagyszüleimmel. Apu őszintén meglepődött, hogy nem vele akarok maradni. Egy kicsit fellélegezhettem, kivontam magamat ebből az _őrületből_, köszönöm szépen, nem kérek többet a _mérgező_szeretetből_, mert már majdnem mindent elpusztított, ami számomra kedves volt. Most már _magamnak_szeretném_kitalálni_mi_a_jó_nekem_.

A többi lánynak, még a szerencsésebbeknek is, csak most kezdődött az igazi meccs. Most már nem csak a szüleiknek, nevelőiknek igyekeznek megfelelni, hanem most már a fiúknak, férfiaknak és a többi nőnek is. Az egész társadalmunknak. Jön az egyensúlyozás a csinos-divatos-barátnő-kurva lét között, hogy mit teszel meg a pasidért, hogy mit viselsz el szexuális zaklatásból, s erőszakból, csak azért, mert _jó_nők_ igyekeznek lenni. Aztán barátnők, feleségek, anyák meg nagymamák. És a társadalmunk árgus szemekkel figyel, pontosan tudja, hogy milyennek kell lennie az _igazi_SZERETHETŐ_nőnek és hamar meg is torolja a közvélemény, ha valaki kilóg a sorból.

Csak sejteni vélem, hogy a  fiúknak min kell keresztül menniük, hogy _igazi_tökös_ERŐS_férfiak_legyenek_, mert ha mást nem is, azt _mindannyian_tudjuk_, _a_fiúk_nem_sírnak_, s _az_erősebb_kutya_baszik_. Számomra borzasztó hiánynak tűnik, hogy egyéb dimenzióban szinte nem is léteznek társadalmunk tükrében.

De végre született egy vékony atmoszféra, amelyben lettek fogalmak és szavak, ezeknek pedig súlya... lélegzethez lehet jutni egy-egy #metoo hashtag alatt. Hogy beszélünk #feminizmusról #gyerekjogokról #emberiméltóságról #alapvetőjogokról #egyenlőbánásmódról #egyenlőlehetőségekről és van #anemaznem #neféljbeszélj #nekemelmondhatod #nekemelőbújhatsz és nem #nemtehetszróla de!!! #tehetszellene.

A karakter halmazok és hashtagek viszont nem tudják visszaadni, mennyire nehéz az ilyen dolgokra visszaemlékezni, szavakba önteni és megírni. Elfelejteni ilyen dolgokat nem lehet, csak elnyomni. Sokáig azt hittem csak annyit tudok tenni, mint az apám: edzek és zenét hallgatva kizárom a világot minden problémájával együtt. Mert így könnyebb. (Sajnálom apu, hogy ennyire nehéz volt.) De közben látom magam körül a kis emberpalántákat, s hallom ugyanazokat a szavakat gyűrűzni körülöttük, s _tudom_, hogy _még_több_és_sokkal_agyafúrtabb_veszély_leselkedik_rájuk_. Látom a barátaimat, hogy néha el szeretnének mondani valamit, de megakadnak a mondatok és csak _hallgatunk_.

Muszáj beszélni.

Elviselhetetlen tud lenni a csend.

Nem is olyan rég arra kapom fel a fejemet, hogy ez hangzik el egy országos rádióműsorban: Túl lett lőve ez az egész #metoo, hogy _imádunk_áldozat_szerepben_ tetszelegni_, meg hogy lassan a kisfiúknak meg a kislányoknak nem szabad megmondani, hogy mi a nemük.

Az ilyesmit nagyon könnyű kimondani és nagyon könnyű meghallani.

Az ilyen közvélekedéssel egyetlen egy dolgot tudunk nagyon hatékonyan csinálni: létező problémáinkat és konfliktusainkat az asztal alá söpörve az egyént, vagy egyén hiányában egy kreált mumust hibáztatunk. Fenntartva vele egy olyan társadalmi berendezkedést, normákat és egyben nemi szerepeket, amik _hatalmas_veszteségek_mentén_és_áldozatok_árán_túlélni_próbálja_a_rajta_túlmutató_konfliktusait_. Mert más eszköze nincs.

De ma már, _mi_, egy másfajta világban élünk. A rossz normáink és az ebből adódó problémáink lettek a konfliktusaink forrásai. Ezekről meg kell tanulnunk beszélni, meg kell tanulnunk meghallgatni a másikat, meg kell tanulnunk segítséget kérni és adni, s ezzel egyidőben meg kell tanulnunk jól és jobban szeretni. Magunkat és egymást is. Mindannyiunk boldogsága és léte múlik rajta.

Egy Földönkívüli vetődött a Földre egy kicsit turistáskodni.
A Föld nevű bolygó épp egy ökokatasztrófa szélén áll, szóval igen népszerű az intergalaktikus katasztrófaturisták körében. Ez a Földönkívüli sokra tartja az idegen kultúrákban való jártasságot, így a lehető legkörültekintőbben beleveti magát az emberi kultúrák tanulmányozásába.
Arra a megállapításra jut, hogy az emberiség már rájött arra, hogy a boldogsághoz kell szeretet, de még nem jutottak döntőre afelől, hogy mi is az a szeretet, s azt sem tudják eldönteni, hogy ki kaphat belőle. Tulajdonképpen ezért jutottak a kihalás szélére.

Néha annyira megkeserednek az emberek a meg nem értettségtől és egyet nem értéstől, hogy szinte kéjes örömmel emlékeztetik egymást arra, hogy márpedig így vagyunk igaziak. Ha nem fáj, nem jó - dörzsölik egymás orra alá untalan.

Hát hol itt a szeretet? - Gondolta a Földönkívüli igazán megsajnálva az emberiséget. Majd gondolt egyet és minden képességét latba vetve egy szempillantás alatt megcserélte az emberek nemét és bőrszínét. A férfiak nők lettek, a nők pedig férfiak és minden ország lakója tarka-barka Úgy gondolta így talán megboldogítja az emberiség végóráit, s most aztán igazán szerethetnek. Ez a nap lett az emberiség legboldogabb és egyben legszomorúbb napja, így nem változott semmi. A földönkívüli arra a megállapításra jutott, hogy az emberek nagyon szeretik mind az ellentéteket, mind a fájdalmat, a szeretetet pedig nem lehet erőltetni.
Kár, gondolta, de nem csalódott igazán. Még Jézusnak sem jött össze, pedig ő az egész életét tette rá. Még elkísérte az utolsó méhecskét egy esti röptére, majd tovább állt.

 Az elmúlás bármilyen formájával nehéz szembesülni. Egész életünk a ragaszkodás különböző megtestesült eszményeiről szól, ragaszkodunk az otthonunkhoz, a gyökereinkhez, hazánkhoz, anyanyelvünkhöz, alaptermészetünkhöz, sorstársainkhoz, szerepeinkhez és mások számunkra betöltött szerepeihez. Néha megpróbálunk elfutni, elbújni, kicselezni, de súlyos láncát rafináltan utánunk dobja, a ragaszkodás biztonsága magában hordozza a veszteség fájdalmát is.
Nemrégiben elvesztettem a Nagyszüleimet. Nem voltam ott, a tény egy-egy mondat és kiüresedett szoba formájában kúszott be a valóságba, ami indifferensen perdült tovább minden másodperccel. Nehéz ezt a veszteséget mérni, vagy formát adni neki, hiszen nem csak a Nagyszüleimről van szó, hanem egykoron egy kisfiú és kislány történetéről, az álmaikról, a világaikról, amik egyik napról a másikra felperzselte magát, átadva magát egy teljesen új rendnek, s káosznak. Szól a történetük ideákról, osztályharcokról, erkölcsről, bukásról, magatehetetlenségről, újrakezdésről, elvekről, gyerekekről, családról, utazásokról, konfliktusokról, megbékélésről, haragról, hitről, mandulatortákról, s szépen írt betűkről. Elfutottak az évek és rengeteg fejezett elveszett, most már végleg.

Ahogy túrom a papír- és emlékhalmazokat megint eszembe ötlik, hogy életünk folyamán megannyi döntéshelyzet elé kerülünk, s megannyiszor fogunk rosszul dönteni, s lesznek köztük számosak, melynek súlyát generációkon keresztül fogjuk cipelni és tovább osztani. Ez alól nincs kivétel, bárki hibázhat.
Egy mappában megtalálom a rajzainkat, amit a Mamának készítettünk, húgom, unokahúgaim és én. Telis-tele vannak szeretettel. Nem tudom elengedni őket. Ez maradt velünk. Legnagyobb érdemünk, nem a végzettségünk, sem gyermekeink száma, ingatlanaink mértéke és értéke, párkapcsolataink száma, vagy annak stabilitása, megingathatatlan erkölcsünk, igazolt helyes döntéseink száma, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása és ápolása.
Hát így szeretnék elköszönni tőlük, s így szeretnék maradni az élők között:

szeretettel.

Minden színesebb. 

Végtelen kreatív- és teremtőenergia hunyorog mindannyiunkban. Elengedem magamat, már nem érdekel mit gondolhatnak az emberek a testemről, a ritmusérzékemről, hogy merev-e a vállam vagy sem. Lassan beszivárog a zene ritmusa, lehunyom a szemem és már itt sem vagyok. Hiperugrok az űrbe, gyorsabb vagyok, mint egy üstökös, a Vénuszon bámulom a napfelkeltét, majd tovább ugrok, sürget, sürget valami, hogy végre értsem meg. 

Hogy tobzódik és szökik az idő! Most már látom, minden élet az univerzum egy-egy vággyal teli sóhaja.

Fel is írom a falra: "Az élet egy sóhajjal kezdődött!"

Megszületik az idő és az anyag és végig száguld a semmiben, teret adva a létezésnek.... majd ahogy a tüdő is megtelik, maga mögött tudva minden kémiai reakciót, elereszti tartalmát és átadja magát újra a semminek. Az élet amolyan Schrödinger-jelenség, mindig is volt és soha sem létezett.
Innen nézve, igazán vicces, mennyi dolog van, amivel gyötörjük magunkat értelmetlenül, s mennyire kevés időt szentelünk annak, hogy jókat lélegezzünk, mielőtt az utolsót is kifújjuk. Revolte, revolte barátaim!

Hát így történt.

Valami olyasmivel kezdődött, hogy megérintettem a kezét, vagy összeért az alkarunk, annyira jó és természetes érzés volt. Kapcsolódni egy másik emberhez.

Következő snitt, hogy valami falnál állunk, mosolygunk, nagyon örül, én is örülök, a kezembe fogom az arcát, szegény szét van izzadva, nagyon mosolyog a szeme, tudom, hogy az enyém is, s akkor lelassul az idő, ahogy közelebb hajolok hozzá.... Magától értetődőnek tűnt az egész, semmi félelem, semmi úristenmeghalok, egyszerűen, mintha egyik pillanatnak a természetes következménye lett volna az, hogy meg akarom csókolni.

Örül a szeme, ez belém ívódik, mint Mona Lisa mosolya az emberiség emlékezetébe. Még mindig-mindig-mindig.... aztán lecsukódik a szempillája és elfordítja a fejét.
Nem.
Nincs ezzel semmi baj, láttam, hogy örült a szándéknak, de végül is; nem.
Nem tudom, hogy honnan jött ez az egész, mintha egy titok szökött volna ki belőlem, magamat is igen csak meglepve.

Talán megszabadultam egy régen nyomasztó érzéstől abban az intim pillanatban... hogy elengedtem valamit, valamit, valamit... ami régóta fájt.

Azt éreztem, életemben először, hogy teljesen természetes valakit megkívánni, ezt kifejezni, hogy ez nem "bűn" és nem csak akkor lehet ilyet, ha biztos vagy benne, hogy a másik is így érez.

Hihetetlen milyen faszságokkal tudom terhelni magamat. De tényleg.
Snitt.
Nem tudom, hogy mi történt, ez is csak képekben maradt meg: van egy szövegbuborék a fejem felett, azt írja: "Nincs semmi baj, ez csak a drog!" - és közben nem értek egyet magammal.
Snitt.
Kezet mosok egy WC-ben és azt kérdezem: "Ugye nem történt semmi olyasmi kettőnk között, amiről beszélni kéne? Rendben vagyunk, ugye?"
Snitt.
Paranoiás lettem, s mint egy mérgezett egér szaladgáltam körbe egy aranyhal emlékezőképességével. 
Mindenkitől meg akarom kérdezni, hogy megcsókoltam-e a Lányt? És hogy most mit csináljak? De ez egy titok! Most akkor kérdeztem egyáltalán valamit, vagy csak gondolkodom? Bántottam valakit, miért van bűntudatom? Mindjárt kettészakadok, de igyekszem megjegyezni magamat, ez még jól jöhet későbbi referencia pontnak a lélekvesztőmben.

Utólag visszagondolva, ez nem is paranoia, hanem _ez_ a kiábrándító lételemem: mindig minden egy morális-fatális-dilemmává alakul a fejemben. De a biztonság kedvéért spurit többet nem kérek. A keresztény feleimnek meg köszönöm a ránk leselkedő pokol lidércnyomását, ami titkon bekúszik minden döntésem mögé. Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész...

Snitt.

Ott ülök magamban és mozdulni sem tudok, nem tudom, hogy ez most akarat-e, vagy szabadság, így inkább kivárom a végét. Mindjárt felrobbanok, majd a következő pillanatban a saját ürességem akar magába szívni és összeroppantani, egy végtelenül fárasztó ciklusba estem. Egy pillanatra magával ragad az érzés, hogy jó lenne elengedni, valamelyik történjen meg, vagy robbanjak fel, vagy roppanjak össze, de így nem lehet létezni, állandóan harcolni két véglet között, elegem van. Elengedem.
Biztos pocsékul néztem ki. Átölelnek, majdnem elbőgöm magamat, azt hittem senki nem téved ide a nem&lét kietlen eseményhorizontjára. A nevemet hallom és sóhajok cirógatják a nyakamat. Lassan felveszem a ritmusát és visszacsúszok a jelenbe.
Nem kell állandóan harcolni, döbbenek rá.
Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész!

2018-ban elkezdődött valami, amit folytatni kell 2019-ben is. Mondjuk azt, hogy ne legyen elég csak jobban kinézni. Legyenek nagy ambícióink: tanuljunk meg tényleg jobbak lenni önmagunkkal szemben, ez által másokkal is kedvesebben bánni. Tegnap egyik kedvenc kortárs filozófusom írása jött velem szemben, amit a magam módján le is fordítottam.

Alain De Botton - Jobb Önszeretet

Valahol az elménkben, távol a mindennapok realitásától, egy bíró ül és figyel. Figyeli mit teszünk, hogyan teljesítünk, elemzi, hogy hogyan hatunk másokra, megjegyzi az összes sikerünket és bukásunkat - és nem utolsó sorban végül ítéletet hoz felettünk. Az ítéletnek meghatározó következményei vannak: megadja a saját magunkról alkotott kép színezetét. Meghatározza az önbizalmunkat, az önmagunk iránt érzett együttérzés képességét, segít eldönteni, hogy mennyire tartjuk magunkat hasznosnak vagy éppenséggel azt, hogy semmi értelme a létezésünknek. A bíró és ítélete tartja kezében az önbecsülésünk kulcsát.

A bíránk néha szerető, néha lelkes, de nem követ semmilyen objektív szabályrendszert. Bár nőhetünk fel azonos körülmények között, két ember önbecsülése ettől függetlenül mozoghat a két véglet között. Egyes bíráknak magasabbak lehetnek az elvárásai, míg mások elfogadóbbak és bátorítóan állnak hozzánk. Mások lehetnek nagyon is kritikusak, sokszor elrettennek vagy undorodnak tőlünk.

Egyszerű lekövetni, hogy a bíránk miért éppen így, vagy úgy áll hozzánk: azok hangját kölcsönözte, akik a múltban fontos szerepet töltöttek be. Magunkba szívtuk az ő kedvességüket, megvetésüket, közömbösségüket vagy könyörületességüket és melegségüket, amiket életünk meghatározó szakaszaiban kaptunk tőlük. Legyen az akár nevelőink kedves és gyengéd hangszíne, akik örömüket lelték apró megmozdulásainkban, esetlen próbálkozásainkban és kedvesen becéztek minket. Vagy éppenséggel egy zaklatott és mérges nevelő hangját, egy idősebb rokon, aki sötét fenyegetésként tornyosult fölénk kedvünket szegve, de akár lehet egy iskolai keretein belül bántalmazó tanár, vagy csúfolódó iskolatárs.

Nyomatékot adunk a rólunk kialakított véleményüknek, s magunkévá tesszük azokat, hiszen életünk meghatározó pontjain ezek az emberek fontos szerepet töltöttek be: tanítottak, szerettek, navigáltak minket a nehézségekben és tekintéllyel rendelkeztek felettünk. Addig-addig ismételgették a véleményüket, míg a hangjuk gyökeret nem eresztett bennünk is, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre.

Fejünk lármázó labirintus-barlangjai telis-tele van ezen emberek visszhangjaival: néha pozitív, s kedvesen bátorít, minket, hogy az utolsó pár métert igazán fussuk meg "már majdnem ott vagy, hajrá, csak így tovább, csak így tovább!", de nagyon sokszor a belső hangunk egyáltalán nem kedves hozzánk. Lehangoló, szurkálódó, pánikoló vagy éppenséggel megalázó. Nem képviseli az érdekeinket, hiányzik belőle minden objektivitás vagy építőjellegű visszajelzés. Néha azon kapjunk magunkat, hogy ilyeneket állítunk magunkról "Undorító vagy, mindig mindent elbaszol, ezt sem tudod normálisan megoldani!"

Hogy miért számít a belső hangunk?

Az, hogy mennyire tudjuk szeretni magunkat, egész életünk folyamán valamilyen kifacsart következetességen alapul. Sokszor például azt feltételezzük, hogy ha keményen, magas elvárásokkal, fájdalommal tűzdelve járjuk utunkat, akkor siker fogja koronázni törekvéseinket. Az önostorozás néha valós túlélési technikának tűnik, amelyben könnyen elhatárolódhatunk mindenféle veszélytől, ami az élvezetek hajszolásában és az önelégültségben rejtőzhet. De ezzel egyenértékű - ha nem nagyobb - veszélyt rejt magában az is, ha nem tudunk saját magunk iránt némi szimpátiával viseltetni. Igazán nem nevezhetjük jelentéktelen kockázatnak a kétségbeesést, depressziót vagy az öngyilkossági hajlamot.

A megfelelően ellensúlyozott önszeretet nélkül változatos módokon tudjuk visszautasítani a pozitív közeledést és bánásmódot:
Barátságok, professzionális előléptetés és az elismerés, mind-mind gyanús vészharangokat kongatnak meg bennünk. Elbaltázzuk az állásinterjút, szabotáljuk a munkalehetőségeinket és furcsán, hanem illetlenül, elidegenedve viselkedünk barátainkkal, ismerőseinkkel - mindezt abból az indíttatásból, hogy a belső realitásunkat összhangba hozzuk a fizikai valóságunkkal.

Önszeretet hiányában romantikus kapcsolataink is megpecsételődnek, mivel az egyik fő követelménye, hogy el tudjuk fogadni feltétel nélkül egy másik ember szeretetét, ami szoros összefüggésben áll azzal, hogy mennyi szeretetet halmoztunk fel önmagunkkal kapcsolatban gyermekkorunkban és az azóta eltelt évek folyamán.

Szükségünk van arra a tudatra, hogy alapvetően szerethetőek vagyunk, ahhoz hogy megfelelően tudjuk viszonozni felnőtt partnerünk szeretetét és ragaszkodását. Enélkül mások szeretete valahogy mindig hamiskásnak, nem helyén valónak vagy esetleg számítónak, inzultálónak hathat, mert azt sugallja számunkra, hogy az illető meg sem próbált minket megérteni, nem tudja felmérni azt, hogy valójában mire is van szükségünk és mit is érdemlünk meg.
Majd önpusztító módon csalódunk az elviselhetetlen, ismeretlen szeretetben, amit valaki olyasvalaki kínált fel nekünk, akinek jól láthatóan halvány lila gőze sincs arról mit is szeretnénk valójában.

Az esetek többségében, egyszerűen sokkal természetesebbnek hat, ha valaki éppenséggel nem szeret minket, vagy egyszerűen ignorál. Olyan partnereket keresünk, akik szívesen nem tartanak minket többre, mint mi magunkat. Ez a felállás nem mindig kellemes, de legalább ismerős, s akár helyénvalónak is találjuk.

Hamar észre vesszük és veszélyesnek tartjuk azokat az embereket, akik túlzóan sokra tartják magukat. Szinte kiábrándító, hogy valaki képes igazán szeretni önmagát. Önmagunk szeretete már-már túlzó nárcizmusnak, hiúságnak, önzőségnek és legfőképpen mások igényeinek figyelmen kívül hagyásával azonosítjuk.

Az igazi problémánk mégis máshol rejtőzik: azokban a hajlamokban, amelyekkel mélyen és igazságtalanul ellenségesek vagyunk önmagunkkal szemben, olyan szokásokkal körítve, ami feljegyzi és leltározza minden hibánkat és tévedésünket, képtelen megbocsájtani butaságainkat, elhajlásainkat, s gyanúval lengetünk körbe szinte bárkit, aki van olyan furcsa, hogy jó dolgokat feltételez rólunk. Bizonyosan, ha azt látnánk, hogy valaki így viszonyul egy másik emberhez, mint ahogy mi magunkhoz, azt kimondhatatlanul kegyetlennek tartanánk.

A belső hang megváltoztatása

Hagyományosan az egyházak és a vallások próbálták a jó hangok szerepét betölteni az életünkben. Adtak nekünk kedves, megnyugtató, sokszor anyai karaktereket, akiknek mondanivalóját - a vallási vezetők ösztönzésére - igyekeztünk magunkévá tenni. Ilyen például a buddhista istennő Guanyin, vagy a kereszténység Szűz Máriája. Míg előbbi, Guanyin, üzenete az volt, hogy érdemeink és szerethetőségünk nincs semmilyen összefüggésben egymással. Szeretetet és együttérzést nem azért érdemel bárki, mert sikeres, hanem szimplán annyi indok is elég, hogy létezünk. A szeretet nem lehet és nem is a siker valutája.

Nem azért kerülünk hatalmas nyomás alá, mert szimplán félünk a sikertelenségtől, agóniánk az elbukás következményeiben gyökeredzik: hogy megérdemelten szégyenítenek meg minket, s hagynak el minket azok, akik számunkra fontosak.
Ha sikerül magunkból eltávolítani a teljes érzelmi katasztrófa csíráját, akkor sokkal sikeresebben küzdünk meg a mindennapi és nem mindennapi nehézségeinkkel.

Úgy tűnhet, a legjobb ötlet az lenne, ha egyáltalán nem ítélkeznénk önmagunk felett. Egyszerűen csak el kéne fogadni a dolgok rendjét és szeretni. Érdemes lenne inkább meghatározni azt, hogy milyen is egy hasznos belső hang, s milyen is egy hiteles bíró: valaki, akire számíthatunk, hogy elválasztja a jót, a rossztól, de aki mindig hajlamos könyörületes, igazságos lenni, s pontosan megérteni a helyzetünk bonyolultságát, s érdekelt abban, hogy jól oldjuk meg a problémáinkat. Nem az fog minket előre vinni, ha egyáltalán nem ítélkezünk önmagunk felett, hanem az, ha megtanulunk karakterünk jobb bírája lenni.

Nem kerülhetjük meg azt a fontos feladatot, hogy tudatosan másként és jobban beszéljünk önmagunkról. Hallatnunk kell építőjellegű és kedves visszajelzéseket önmagunkban az élet minden bonyodalmas területén, egészen addig, amíg ezek a hangok alaptermészetünkké nem válik.

Egy ilyen jó megközelítés lehet az, ha előásunk a múltból egy fontos és kedves ember hangját, idézzük fel és adjunk neki több teret. Talán volt az életünkben egy kedves Nagymama or Nagynéni, aki habozás nélkül mellénk állt a bajban, s támogató szavaival, bizalmával segített minket átlendíteni a kétségbeesés pillanataiban. Ha kiborítottuk a narancslevet a szőnyegre, arra emlékeztetett minket, hogy ez mindenkivel megesik, s pont múlt héten borította a kanapéra ő is a kávét.

Hibáinkkal szemben a büntető és kritikus hangok helyett részesítsük előnyben a nyugodt és megértőeket.

Fókuszáljunk önmagunk segítőszándékára és hívjuk elő rendszeresen, tudatosan. Magától ritkán (vagy éppenséggel soha) nem fog a tudatunkba ékelődni, táplálnunk és erősítenünk kell.
Amikor a dolgok éppen nem úgy alakulnak, ahogyan azt szerettük volna, idézzük meg ezt a személyt, ezt a hangot és kérdezzük meg magunktól: ő vajon most mit mondana nekünk? Képzeljük el a választ és ismételjük magunkban vigasztaló szavait.

Egy másik jó stratégia lehet a belső hangok és önmagunkhoz való hozzáállás megváltoztatására, ha megpróbálunk önmagunk legjobb képzeletbeli barátjává válni. Talán furcsának tűnhet az elgondolás, hiszen legjobb barátot egy másik ember személyében szoktunk megtalálni, nem pedig a saját elménk egy rekeszében. A saját barátainkkal szemben könnyebben mutatunk ki szeretetet, kedvességet és együttérzést, ezt a képességet érdemes alkalmazni önmagunkkal szemben is. Ha egy barátunk bajban van, nem mondjuk neki ösztönösen, hogy tulajdonképpen mekkora seggfejek és az egész életük egy nagy rakás szerencsétlenség. Ha esetleg a párkapcsolatukban van elhidegülés, akkor sem zárjuk le annyival, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Éppen ellenkezőleg, próbáljuk őket megnyugtatni, hogy alapvetően szerethető figurák, akiknek és akikkel érdemes utána járni, hogy hogyan is lehetne a dolgok állásán pozitív irányban változtatni. Egy barátságban ösztönösen tudjuk, hogyan alkalmazzunk megoldó, feloldó stratégiákat és próbálunk vigaszt nyújtani a másik félnek, amit egyébként konok módon önmagunkkal kapcsolatban nehezen alkalmazunk.

Ahhoz, hogy jó viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal, érdemes pár alapvető gondolatot magunkévá tenni:

Először is, egy jó barát úgy szeret, ahogy vagy. Ha bármi javaslatuk, vagy ambíciójuk van irányodba, az elfogadásra épül, nem pedig ultimátum vagy fenyegetésként értendő. Nem azt próbálják sugallani, hogy változz meg, különben elhagyunk, hanem egy barát meggyőződése, hogy alapvetően minden rendben van személyünkkel, de talán vannak olyan dolgok, amiket közös erőfeszítéssel meg tudunk oldani és ezzel mindannyian jobban járunk, egy magasabb minőségben létezhetünk.

Túlzó bókolás nélkül a barátaink elismerik és fejben tartják érdemeinket és erényeinket. Egyáltalán nem ciki ennek hangot adni. Nagyon könnyen meg tudunk feledkezni a jó tulajdonságainkról, amikor összecsapnak felettünk a hullámok. A barátaink viszont nem esnek ebbe a csapdába, még a legnagyobb problémák közepette is képesek emlékezni és előhívni a jó tulajdonságainkat.

Egy jó barát együtt érző. Ha megesünk, s elesettek vagyunk, megértően állnak hozzánk és elnézően tekintenek bukdácsolásainkra. Tökéletlenkedésünk nem vonja automatikusan magával azt, hogy kizárnának a szeretetük köréből. Egy jó barát tudja, hogy mindenki elbasz dolgokat, ez nem csak néha esik meg, hanem szinte mindig mindenkivel előfordul. Az esetünk bár lehet egyedi a maga apró részleteivel, de tökéletesen bele illik az emberiség hosszadalmas históriájába, csak másé nem szúrja annyira a szemünket.

Merd sajnálni magadat! Az önsajnálat nem más, mint az önmagunk számára nyújtott együttérzés.

Mindegyikünk valamilyen defekttel a személyiségünkben hagytuk el a gyermekkor kapuját, hiszen valahogy együtt- és túl kellett élnünk hasonlóan és szükségszerűen sérült szüleinket.
Elkerülhetetlen, hogy ezek a tanult és örökölt mentális habitusok ne nehezítsék meg szükségszerűen a felnőtt életünket. Igazán nem érdemes ezért saját magunkat hibáztatni, nem tudatosan választottuk meg ezeket a koncepciókat, s realisztikusan szemlélve, nem nagyon volt más opciónk, mint ami jutott.

Már akkor kellett döntéseket hoznunk az életünkkel kapcsolatban, amikor igazándiből még nem is tudtuk valójában mi az élet, mi a tétje, s hogy a döntéseinknek milyen következménye lesz a jövőben. Karriert és elkötelezett párkapcsolatokat próbálunk választani, fiatalon és tapasztalat nélkül, anélkül hogy tudnánk mit is takar az, hogy tartósan összekötjük az életünket egy másik emberrel, vagy hogy tudnánk mi az a tevékenység, aminek elvégzése megfelelő anyagi biztonságot, elismerést és mentális elégedettséget eredményezne.

Az a szomorú valóság, hogy igenis megérdemlünk egy nagy adag sajnálatot, többet is, mint amennyit úgy általában egészségesnek gondolunk. Az élet igenis horrorisztikusan nehéz tud lenni sokféleképpen - még akkor is, ha az embernek a legtutibb befektetései vannak és egy elegánsan berendezett lakásba tér haza. Képességeinket és erősségeinket ritkán méltatják, legjobb éveink csúful elrohannak mellettünk, s valószínűleg ritkán találjuk meg azt a mennyiségű szeretetet, amire valójában szükségünk lenne. Megérdemeljük a sajnálatot, s nincs mellettünk senki, aki ezt őszintén meg tudná adni nekünk, így magunkra szorulunk egy-egy dózis szervírozásában. Bizonyos perspektívából természetesen nevetségesnek tűnhet a következő: - "Ó szegény én, soha nem fogok saját Ferrarit vezetni!" vagy "Oh azt hittem egy menő japán étterembe megyünk, erre egy késdobáló kocsmában találkozunk." Ezek valójában egy-egy kényelmes lehetőség egy sokkal nagyobb probléma megélésére: a létezés elviselhetetlen nehézségeire, amikre igazándiból mi, mindannyian megérdemeljük a gyengéd részvétet.

Képzeljük el csak, milyen lenne a világ önsajnálat nélkül: egy sokkal rosszabb mentálhigiénés állapotba kerülnénk, a depresszió általános jelenség lenne. A depressziós ember egy olyan személy, aki elvesztette az önsajnálatra való képesség művészetét, valaki aki túl kíméletlen már önmagával szemben.

Gondoljunk csak bele, amikor egy szülő gyermekét vigasztalja, néha órákat tölt egy-egy csiricsáré ügy megoldásán: egy elveszett plüssállatka megtalálásán, maci leszakadt fülén, vagy egy szülinapi zsúron, amire nem kaptunk meghívást. A szülő ilyenkor nem egy nevetséges dologgal foglalkozik, hanem éppen ellenkezőleg, próbálja megtanítani gyermekét arra, hogyan gondoskodjon önmagáról - helyet adva annak az elképzelésnek, hogy néha egy apró csalódásnak is lehet váratlanul nagy belső következménye.

Lépésenként mi is elsajátítjuk ezt a szülői magatartást, ahogy felnövünk és így képessé vállunk önmagunkat sajnálni. Lehet, hogy nem teljesen racionális megnyilvánulás, de egy igen fontos feldolgozó mechanizmus része. Egyike az első minket védő buroknak, amit azért fejlesztünk ki, hogy képesek legyünk a létezéssel együtt járó nagy volumenű csalódásokat és frusztrációkat is feldolgozni. Az önsajnálatban nincs semmi megvetni való, inkább megható és fontos része az életünknek. Számtalan vallás fejezte ki fontosságát egy-egy istenben vagy szentségben. Ilyen a keresztény hitvilágban Szűz Mária, akit gyakran elérzékenyülten könnyezve ábrázolnak - ő az, aki szívén viseli az emberi mivoltunk minden szenvedését. Ilyen méretű kegy megtestesítése nem más, mint a saját kollektív vágyunk arra, hogy valaki részvéttel viseltessen irántunk. 
Legyünk önmagunkhoz könyörületesek. Ne értékeljük alá az önsajnálat fontosságát!

Visszapörgetem az időt, hova is, hova is, gondolkodom rajta. Talán nem mennék Amerikába, de végül is kár lenne kihagyni, nagy kaland volt az ott Sátival. Talán nem mennék ki karácsonykor Angliába, bár az még egy viszonylag zavartalan időszak volt Karennel és Naomi nénivel, nagyon sok szép közös emlékkel, ezeket sem venném el.