A tegnapi BBC híradóban épp azt fejtegették, hogy egyre többen veszik igénybe az úgynevezett "Gastric Bypass" beavatkozást, ami annyit takar, hogy a túlsúlyos egyedek gyomra köré egy szűkítő gyűrűt helyeznek fel, amitől jelentősen csökken az éhség érzet.

A közvélemény egy része azon volt, hogy az elhízás az életviteli probléma, s ez okból kifolyólag az NHS-nek nem szabadna térítés mentesen megműtenie az emberkéket. Az NHS pedig úgy nyilatkozott, hogy úgy mond jó befektetés a műtét végrehajtása, hiszen a kezeletlen betegeknél a jövőben sokkal súlyosabb és költségesebb beavatkozások és gyógyszeres kezelések valószínűsíthetőek.

Erről a "Ki a felelős?" kérdésről egy régi beszélgetés jutott eszembe vérapámmal, talán 14-15 lehettem, amikor állandóan b@szogatott, hogy mennyek vele biciklizni, mert ő nem fogja a kedvemért szétflexelni a bejárati ajtót, hogy beférjek. A bicajozás alapvetően akkor és még sokáig utána parás dolog volt; féltem, hogy elesek, vagy valamit rosszul csinálok és kapom megint az üvöltözést az arcomba, a "buzdításaival" meg mindinkább meggyűlöltette velem a közös sportolás gondolatát, ami csak egy újabb olaj volt a tűzre kettőnk kapcsolatát illetően. Egyszer heves vitába keveredtünk emiatt, s kerek-perec megmondtam, hogy engem ez az egész nem érdekel és hagyjon békén a testmozgással és a fogyással. Ha jól emlékszem akkor azt válaszolta, hogy csak miattam teszi, s hogy ha felnövök majd őt fogom hibáztatni a túlsúlyomért.

Még mielőtt bármiféle konklúziót vonnék le ugorjunk egy kicsit előrébb, úgy 2005 november tájékán egyszer csak belépett egy ember az életembe, aki úgy érezte, hogy neki meg kell ismernie engem, s így visszagondolva hihetetlenül sok időt fektetett belém, órákat beszélt át nekem az életről, az emlékeiről, nőkről :), néha megnéztünk egy-egy filmet együtt, s próbált magának megfejteni. Aztán egy szép nap megjelent és a kezembe nyomott egy zsírégetésről szóló könyvet, s annyit mondott, hogy volt ő is elhízva, neki ez nagyon sokat segített. Azt hiszem akkor nagyon megsértődtem rá és egyáltalán nem akartam elfogadni, de ő kitartott amellett, hogy maradjon nálam, ha úgy érzem, majd olvassak bele.
Egy hónapot dekkolt a könyv valahol a könyvespolcon elásva, aztán mégis elővettem és elolvastam.
Az eredménye az lett, hogy csak elkezdett érdekelni a dolog, a könyv annyira szépen elmagyarázott mindent, hogy szinte játéknak tűnt az egész fogyókúra. Még emlékszem az első elrontott barna rizsemre és, hogy "testmozgás" néven esténként összefutottunk, s sétáltunk egy nagy kört a környéken, "nem vágjuk le a sarkokat!" felkiáltással. És minden este eljött és lesétálta velem a köröket, közben beszélgettünk az élet dolgairól, annak ellenére, hogy valószínűleg a fájdalomtól kettőt láthatott mindenből, mert akkoriban eléggé beteg volt.
Az eredmény az lett, hogy három hónap alatt ledobtam 20 kilót, s csak elkezdtek érdeklődni a lányok utánam, aztán belekényelmesedtünk az eredménybe, s elkezdett bonyolódni az élet... a többit meg mindenki sejti.

Szóval ki a felelős? Legelsősorban én, ahogy mindenki maga felelős azért, hogy ki lesz, mi válik belőle. Vérapámnak csak annyit tudok felróni, hogy a szándéka helyes volt, de a kivitelezés a lehető legszarabb. Aztán persze a média, a társadalom és az az általános diaetikai tudatlanság, ami nagyjából egész Magyarországra jellemző. A jó hír, hogy mivel rajtunk áll a dolog, bármit meg lehet változtatni, egy kis akarással, egy kis segítséggel, s utána járással.

Pár hete vettem magamnak motiváló nadrágokat futáshoz, egy jó mérettel kisebben (melyeket természetesen megvételkor alig bírtam magamra préselni), ma reggel mindkettőt felpróbáltam reggeli edzés után, hogy mégis mi a helyzet, az egyik már teljesen jó, a másik még nem guggolás biztos, de pár hét és az is jó lesz.

Mivel ma egy szuper jó nap volt (majd ha lesz időm leírom), elmentem újfent vásárolgatni, hogy meglepjem magamat pár aprósággal és vettem magamnak pár szuperpólót és egy ösztönző jellegű inget.
Persze ezeket is felpróbáltam és majdnem elsírtam magamat örömömben, jó volt rám az M-es ing. Azt hiszem általános suli óta nem hordtam M-es ruhát.

Anyám pár éve kezdett bele egy ilyen Pránanadi tanfolyamba, amit én megint csak felesleges pénzkidobásnak tartottam (és tartok is). Értelme biztos van, csak anyám pontosan olyan ember, aki nem szeret tudomást venni a saját problémájáról, helyette mindenáron másokon akar segíteni, mert nagyon a fejébe vette, hogy ő bizony egy gyógyító lélek... és így szerintem nem lehet.
Azért megvoltak a maga vicces mozzanatai, például, amikor tanult valami kézrátételes módszert, s tulajdonképpen végig kergetett minket a lakásban a kezeivel hadonászva, hogy ha fájt a fejünk, akkor ő majd jól meggyógyítja.

Aztán eljött az a korszak, amikor utaztatni tanult.
Amiben egyrészt nem hittem, másrészt tartom inkább irányított meditációnak, mint bármi másnak.
Régebben elég sokat szórakoztam "meditálással", ott volt pl az asztrál utazás, ami nagyon érdekelt, s a neten elég sok anyag található hozzá, hogy hogyan érdemes neki kezdeni. Persze soha nem sikerült, de egész érdekes állapotokat is sikerült vele elérni (aminek megint lett egy hátulütője, hogy gyakran kapok lidércnyomást), másrészt egy-egy ilyen gyakorlat végére, mind szellemileg, mind fizikailag annyira jól esően kifáradtam, hogy úgy aludtam utána, mint a tej, ez pedig teljesen kiváltotta nálam a füvezést.

Na szóval, addig nyaggatott minket, hogy beadtam a derekamat, kíváncsi voltam, hogy mit tud nálam elérni, mert ugyan az időutazásban nem hiszek, viszont nyitott vagyok a meditációra. Az eleje szokásos "képzelj el ezt-azt és mond el, hogy milyen" ilyen bemelegítő feladat, hogy átálljon az ember agya, aztán el kellett képzelni, hogy távolodok a Földtől, majd újra visszatérek és mondjam el, hogy mit látok. Na innentől kezdve volt kemény, mert ez már inkább egy féltudatos szabad asszociációs "játék", ahol a tudatalattit meg a tudatost valahogy összhangba kell hozni, hogy "értelme" is legyen. Röviden az én "történetem" az lett, hogy valami tehetősebb földbirtokos  szülők egy szem fia vagyok, aki viszi tovább a birtokot, majd jön egy háború, minden odavész, elég, embertelen körülmények között kezdem újra egy új helyen, megaláztató szituációk végeláthatatlan sora után végre sikerül újra saját földet, birtokot és vagyont és elismerést magamnak tudnom.
Ez is elég szar volt, azszem 2 óra volt az egész "utaztatás", kicsit sokkolt is, hogy ez van bennem, s így kb nincs az a pénz, amiért újra neki kezdenék egy ilyennek.