Mosoly Szilánk 

Biztosan szerelmes voltam belé, mindenféle logikát és rációt mellőzve. Szerettem az erős szőrzettel borított hátát és a szódabikarbóna ízű csókjait. Annyira szerelmes voltam belé, hogy még azt is elnéztem neki, hogy a vízből felbukva az orrából masszív orrszőrzet csüngött kifelé nedvesen, sűrű, s sötét orrváladékkal együtt. És én csak nevettem. Akkor már tudtam nevetni, már nem volt mit összetörni. 


Homokóra 

A köztünk álló időt és távolságot szerettem úgy elképzelni, mint a homokóra apró és jelentéktelen szemcséit, melyek a másodperc múlásával szépen lehullanak, szabaddá téve összefonódni vágyó végtagjainkat. A happy end képzetét csak az rontja el, hogy a következetesség elvére támaszkodva, lassan és kínkeservesen, mi is ott végezzük majd az üveg alján, lefolyt, véres húspépként. 

Kézfogó 

Rémálom szerűen gyötört a bűntudat, hogy féligazságokat vetettem a lábai elé. Az ágyban fetrengve, jobbra-balra hánykódtam és lelkem agóniáját azzal próbáltam enyhíteni, hogy azt képzeltem elmondok neki mindent. Számot teszek arról, hogy én gondolatban már megcsaltam, s talán szóval is. S látom magam előtt, ahogy hűs kezeivel az én kezemet fogja és tekintetünk össze találkozik. Gyónni akarok, az összes bűnömet és piszkos kis titkomat ki akarom ontani neki, titkon arra gondolva, hátha a teljes transzparenciának köszönhetően megszabadulok az évek alatt rám rakódott mocsoktól és aggodalom nélkül elélvezhetek a karjaiban. Erre a gondolatra végre megnyugodtam és magamat simogatva elaludtam. 
Másnap reggel a teljes igazság és a megváltó átláthatóság helyett beértem egy újabb mélynek tűnő féligazsággal. Ne bonyolítsuk, kézfogásról meg szó sem lehet. 


Reál-ideál 

Berlin nem tökéletes. Berlinnek nem egyszerű. Velem lenni nem egyszerű. Nekünk lenni, nem együtt, pedig néha végtelenül bonyolult. 
Szóval Berlin tökéletes, vagyis tökéletesebb, mint eddig bárki. Persze a tökéletesnek nehezebben nézzük el a tökéletlenségeit. 
A tökéletlennek menten-nyomban mindent megbocsájtunk, szinte védő ügyvédként mentegetjük önmagunk előtt, hogy hát ilyen, meg olyan, de azért mégiscsak “valahol jó”. Ezzel ellentétben a tökéletesnek aligha vagyunk hajlandóak bármit is elnézni. Valljuk be, tökéletesnek lenni igen hálátlan dolog. 

Pillangó utca 

Vannak pillanatok, amikor táviratot küldenék, csupa piros betűvel a következő felszólításokkal: 
NE MERJ A SZEMEM ELÉ KERÜLNI STOP VÉLETLENÜL SE MERJ HOZZÁM SZÓLNI STOP GYŰLÖLLEK EZER FELKIÁLTÓ- ÉS HALÁLFEJ STOP 
A szájából mindig is a halálpillangók könnyedségével röppentek ki a szavak. 

Fuck/friends 

Van azaz elcsépélt szó, hogy szeretlek. Mondhatni kapcsolat alapozó és meghatározó szó. 
Volt egyszer valami, valakivel, s a valami meghatározatlansága miatt úgy éreztem, hogy a szeretlek szó használata egyáltalán nem megengedett, mert biztosan megölné azt a valamit, ami éppen hogy csak van. Egyéb iránt szeretném megjegyezni, hogy egy “szeretlekmentes” kapcsolatban az a durva, hogy mi mindennek tud örülni az ember. A mai napig ledöbbenek, hogy kapcsolatunk egyik endorfinnal túladagolt tetőpontja számomra az volt, hogy egyszer Tescos ásványvíz volt nekem bekészítve. Ettől előbb teljesen elérzékenyültem, utóbb pedig sírógörcsöket kaptam akárhányszor eszembe jutott. Tescos ásványvíz. Tetszik érteni? Na mindegy. 


Alzheimer 

Mindig megtartom a leveleket, levelestül, borítékostul. Nem csak amiatt a puszta tény miatt, hogy ritkán kapok bármi egyebet a banki értesítőkön kívül. Nem. 
A kézzel írott leveleknek, mint minden egyéb analóg technológiának, meg van az a sajátossága, hogy egyszeri és megismételhetetlenek. Ebből adódóan bizonyíték arra, hogy valami és valaki volt és feltehetőleg valamilyen kapcsolódás volt ezen tényszerű megállapítások között. 
Néha hajlandó vagyok elhinni, hogy minden egyéb csak egy nagy kitaláció, illuzió, még rosszabb esetben nullák és egyesek sokszorosítható halmaza. 
Példának okáért itt van Berlin megismételhetetlen karácsonyi képeslapja. Onnan tudom, hogy ő írta, mert ez szerepel aláírásként. Nekem szól, mert én vagyok a címzett a borítékon és kapcsolatunkat a “SZERETLEK” jellemzi, ahogy ez a képeslapon is áll. Ez a többlet információ igazán hasznos lesz, ha egyszer esetleg Alzheimer-kórt kapnék. 
Persze lennének nehezebben megfejthető analóg emlékek. Például a számítástechnikai eszközökről szóló számla, amin valaki másnak a szorongós aláírása kékül a kipontozott vonalon és kapcsolatunk egy 500GB-os SATA merevlemez megvételében, a papír szerint, ki is merült. 
Csak az bosszant, hogy ha egyszer Alzheimer-kórt kapnék (természetesen a kór maga is igen zavarna, míg meg nem feledkeznék róla), nem tudnám igazán értékelni az egyéb semmis részletek felidézhetetlenségét. 

G-pont 

Az ölébe ültetett és én teljesen kitárulkoztam neki, miközben az ujjaival a forró húsomba hatolt. Hát újra belekezdtünk a felnőttek játékába, ki és be, ki és be. A gondolatot, hogy Ő megdug, izgatóbb volt, mint maga az aktus. 
Ki. Be. Ki. Be. 
Talán illene nyögnöm egyet, azt szereti, valami láncreakció érzetét magyarázta a múltkor. Megmasszírozza a G-pontomat, s erre határozottan nyögök egyet, biztos, ami biztos. 
A panel szoba száraz melegében egy rekedtes hang gurult felém, olyas formán, mint az amerikai western filmekben az ördögszekér. 
- Nézz rám! 
Bepánikolok. Lázasan cikáznak bennem a gondolatok. Egyáltalán hogy a csudába képzeli mindezt? Ilyet nem kérhet, kis perverz. Most mit csinálok? Ha kinyitom a szememet, az biztosan elárul, ezt nem tudom eljátszani. 
- Nézz a szemembe! 
Még van képe sürgetni. Nincs mit tenni, ki kell nyitni. Csak lassan és óvatosan. Elég, ha csak arra felé próbálok nézni. 
Fényes nappal van, szinte vakít a mennyezet fehérsége. A szembogaram szédülten pásztáz a hang írányába, egészen úgy érzem magamat, mintha lázas beteg lennék. És ott van, igen az már Ő. Koncentráljunk valamire, a hajára, igen, az jó lesz. Ez egész megnyugtató, pelyhes fekete haj, kedvem támad belé túrni... de várjunk csak... egészen muris a haja, ott odlalt kis hetykén feláll neki. Megérdemli, egyébként is annyi időt tölt a tükör előtt a tincsei rendezgetésével. A folyamatos tökéletesség és rendmániája, de ilyenkor úgy látszik ő is csak egy halandó ember, rendezetlen hajjal. 
Erre a gondolatra egészen felszaladtak a számszéleim, mindjárt elnevetem magamat, meg kell szakítani a kapcsolatot. Újra elsötétedik minden, mire egy kéz ér az arcomhoz és a figyelmemet követeli. Újra kinyitom a szememet, ami egyenesen az övébe fúródik. Nem látok semmi mást, csak az ő szemei zafír kékségét, s ahogy egyre csak néz és néz. Mint akit megbabonáztak valami különös és ősi varázsigével. 
Apró és szakaszos nyögések szakítják fel a csend fehér lepeljeit, s a látvány kiteljesedik egy keskeny metszésű, rózsaszínes ajakkal. Egy kis résen szöknek ki a hangok, a szája szinte nem is mozog. Hogy lehet ennyire keskeny és ennyire halovány az az ajak? Úgy emlékszem ez a kegyetlen emberek jele. Kegyetlen lennél? Most nem tűnsz annak, itt vagy előttem és olyan szépen nézel... és közben finoman hullámzik a felső tested. Követem a hullámokat keltő mozgás forrását, lejjebb és lejjebb vándorol a tekintetem, egy szépen ívelt nyak csatlakozik egy vállhoz, majd tovább egy felkar és egy alkar, istenem de fehér a bőre. És végül ott van a kéz, ennek az ütemes mozgásnak és hullámzásnak a forrása, mely egyre csak belém hatol, ritmikus mozgásra késztetve az ölemet. Ebben a pillanatban valami megváltozott, valami reakcióba lépett valamivel és a tekintetünk újra összekapcsolódott. 
Éreztem őt, nem csak az ölemben, egészen a fejemig hatolt, ott éreztem őt és magamat is, az összes vágyával együtt. Egy új világot fedeztem fel a szemeiben: a saját testemet. 
Egy hangos nyögéssel elmentem. 
Olyan gyönyörű vagy. Kérlek tégy velem csúnya dolgokat. 


Radka 

Az én kolléganőm haja vörös, legalábbis ezt mondta, amíg el nem hittük, illetve majdnem, de hiába néztük, hogy van-e lenövése, nem volt. Aztán egy nap, egy bizalmas beszélgetés közepette elárulta, hogy igazándiból nem is vörös. Szóval így kell elhinni azt, amit mond. 
Természetesen egészséges szexuális érdeklődéssel van megáldva, mégis esténként a férjének hívott, magát pedig feleségnek, mert ilyen a kisugárzásunk, mondta ő. Szóval ő ennyire természetes. Ezt még akkor sem hagyta abba, amikor elmondtam, hogy én meg leszbikus vagyok, s akár még meg is kívánhatom. Erre ő örült, hogy milyen jók a megérzései, de azért szexről nem lehet szó. Majd megmutatta a nyaraláson készült képeit, ahol a világ legtermészetesebb ruhájában pózolt, anyaszült meztelenül. Mondanom sem kell, hogy orrvérezve fordultam le a székről, szemre tapasztott kezekkel. 
Egyszer elmentünk vásárolni, s a nagyjából 50 éves indiai pénztáros nénivel fennhangon közölte, hogy mi együtt vagyunk (persze azt nem tette hozzá, hogy csak a vásárlás és fizetés erejéig). Én pedig szó szerint hisztiztem, hogy ő neki még véletlenül sem kéne nyilvánosan bujtogatnia engem, meg egyébként is ő heteró én meg nem és félnie kéne tőlem, hogy a végén tényleg megkívánom és megrontom. Erre mit csinál? Elkuncogja magát és hátba vereget, hogy lazítsak, Londonban vagyunk és egyébként is vicces volt. 
Szeret mesét olvasni. Én pedig kikötöttem, hogy én csak is úgy vagyok hajlandó mesét hallgatni, ha mellém fekszik, hozhatja a takaróját, persze csak akkor, ha nem fél tőlem. És ő pedig volt olyan pofátlan, hogy nem félt. Befeküdt mellém a takarójával és mesélni kezdett. A végén pedig megint elnevette magát, hogy igazán kedvel engem, mert erős, nem szexuális jellegű kapcsolatot akarok kettőnk közt kialakítani. Itt majdnem kifogytam a vele kapcsolatos jelzőkkel, s annyit morogtam neki vissza, hogy te egy lehetetlen nő vagy. Egy kedves lehetetlenség. 
Egyszer este felajánlottam neki, hogy csinálok róla fényképet. Erre ő szaladt a latex kesztyűért és egy műanyag fóliáért, hogy ő bizony valami erotikus képet is szeretne magáról csináltatni, persze csak akkor, ha nem bánom. Lázasan tapadt a szemem a fényképezőgép keresőjére, hogy az elém táruló látványt véletlenül se próbáljam a harmadoló vonalak törvényén kívül felfogni. Két óra múlva hulla fáradtan feküdtem az ágyamba, ő még mesélt nekem valamit. Elaludtam, majd ott hagyott, hogy ő nem tud aludni. Védekezésképpen még azért utána szóltam, hogy igazán lehetetlen egy nőszemély. 
Mint rendes férj és feleség nem egyszer összeveszünk. Ő, a rendes feleség, pedig mindig megpróbál kibékíteni én pedig próbálok töredelmesen bocsánatot kérni és aznapra valami finomat főzni. Egyszer kiborult, hogy én igazán nem értékelem az ő törekvéseit, s drámai exodusra készült. Én pedig utána eredtem és megfogtam a kezét. Ő riadtan rám nézett és sipákolt, hogy most meg akarom csókolni? Bízz bennem felszólítással pedig megöleltem és megköszöntem neki, hogy ilyen kedves és türelmes velem szemben. Egyszer csak azzal töri meg a csendet, hogy az egy igazi csókolózásra érdemes jelenet volt, majd elment vásárolni. Azért még utána szóltam, hogy ő igazán lehetetlen. 

Ballada egy randira 

Az izzasztó napon sültünk a pad két felén ücsörögve, kezeink között a távolság a centiméterek végtelen hányadává nőtt és ezen még a végtelenül csinos szája és a szerinte formás melleim sem segítettek. 
Épp azon tűnődtem, hogy írt-e már valaki best sellert a szívek álló háborújáról, s hogy tanultunk-e valamit kémiából arra az esetre, ha a kovalens kötést a tehetetlenség irdatlan vaskorlátja akadályozza.... 

A pillanat abszurdságát egy a parkban futkorászó kisfiú fokozta. Egy piros hélium szívet ráncigált maga után,  hozzánk érve pedig megállt és rázendített: 
Tű-tű-tű pucér nő! - majd tütürészve tova szaladt. 
A fejünk fölött egy madár csapódott a nagyfeszültségűnek, s még egy utolsót rángva a lábunk elé terülve várta az enyészetet. 
A lány felállt és haza ment. 
Én pedig ott maradtam farkasszemet nézni egy tetemmel. Talán még nyerhetek. 

Kafkának Szeretettel 

Tisztán emlékszem, amikor egyszer a könyvet gerincnél fogva lóbálta és elcsukló hangon azt mondogatta, hogy ez az ő betegsége, a voltjától kapta, mielőtt eltűnt volna az életéből. A könyv fedlapján Kundera "A lét elviselhetetlen könnyűsége" tetszelgett. 
Akkor még nem sejtettem semmit, csak próbáltam boldog lenni ezzel a megfoghatatlan teremtéssel. Minden alkalom kiszámíthatatlan volt, az egyik pillanatban még hagytuk az időt nikotinos füstként elfolyni az ujjaink között, a másikban pedig vadul szeretkeztünk, vagy fordítva, már nem emlékszem az apró részletekre. 
Gyanút még akkor sem fogtam, mikor egyszer felém kerekedett és nem éreztem a súlyát, meggyőztem magamat, hogy minden rendben, ez a súlytalan boldogság, miközben ő a feketelyukakról magyarázott. 
Az utolsó délutánunk mély nyomot hagyott bennem, épp szeretkeztünk, éreztem, hogy mindjárt el fog menni, mégis a teljesség igénye nélkül eltolt magától, felpattant és kiöntött magának egy kupica pálinkát. Lesütött szemmel a fájdalomról és az egyedüllétről beszélt, meg arról, hogy ez egy nagy felelőtlenség, egy undorító betegség, s már engem is megfertőzött, majd lehajtotta a pálinkát. A helyzet kritikus volt és egy öleléssel próbáltam meggyőzni arról, hogy senki sincs egyedül, de már nem volt ott. A parkettán szétloccsant pálinka jelezte hűlt helyét, soha nem is láttam többé. 

Később, a lejtőn megindulva, felfedeztem a saját feketelyukam és nyomorúságom. Belülről emésztett és minden reggel arra ébredtem, hogy izzadtan zihálok és az ökölbe szorított kezeimmel kétségbe esetten markolászom a semmit. 
A magány óráit olvasással és alkoholos fertőtlenítéssel próbáltam elűzni, de a tünetek csak rosszabbodtak, az egyik este teljes átváltozáson mentem keresztül, belázasodtam és kitinpáncélt növesztettem. 

Irtóztam önmagam és a magány gondolatától is. Bulikba jártam és Kafkával hódítottam, csak a szavak sorrendjére kellett figyelni a megfelelő hatás eléréséhez. Első áldozatom egy kedves, szemüveges bölcsészlány volt, mandula szemekkel. Imádta Kafkát, én pedig igen bensőségesen tudtam róla beszélni. Aznap este nem lettem féreg, üresen koitáltam, mint egy a sok közül. 

Pár évvel később, becslések szerint, a feketelyuk betegsége megfertőzte Magyarország kétharmadát. Brit tudósok összefüggést véltek felfedezni a Nemzeti Bruttó Boldogság és a kór terjedése között. A nemzetközi sajtó félhivatalosan már megfosztotta földrajzi nevünket kezdőbetűjétől. A kormány szóvivője élő közvetítésben kritizálta a külföldi spekulánsokat, épp hogy belekezdett a mondatába, "Több tiszteletet..." majd egy agyaras vadkanná változva elröfögött. Politikus többé nem állt kamera elé. 
A katasztrófaturizmus beindult. 

Vizen nem jársz és hullám sem vagy 

Tegnap szakítottunk, azt hittem elég egy szó arra, hogy abba maradjon a félelem és a fájdalom. 
Nem akarok többé a barátnőd lenni. 

És a könnyek egyre-másra törtek utat maguknak az arcunkon… és ennyi. Nem változott semmi. Van, amit nem tud egy-egy szó megszakítani, sem hosszú hónapok bizonytalansága, sem a megcsalatottság tudata. Ott marad benned és lomhán-iszaposan bugyborékol tovább, amit évek óta felhalmoztál és dolgozik benned, még álmodban is. 

Álmodom a balatoni faházat, ahol úgy éreztük magunkat a nyáron, mint más a francia riviérán, buján és szerelmesen. Érett a cseresznye, szinte a fáról ettük az eső mosta fekete, s kövér szemeket. Idilli emlék, amit átformál az éjjeli képzet. 
Sötétség hull a kertre, s szörnyű árnyak lopják magukat a térbe, s próbáljuk zárni a faházat, s az ajtók, mintha összerakhatatlan ikea elemekre esnének szét és nyitott combként tárogatnak a külvilágra, s emberek és árnyak jönnek, behatolnak, furakodnak és férkőznek, hiába mondom, nem lehet, ez magánterület, ajtók már nincsenek, s úgy vágtatnak át szentélyünkön, mint tatár és török a magyar földön. 

És aztán jön egy újabb álom, melyben ott áll előtted és nem is ő, hanem a teste beszél veled. És csak nézed a fájdalmasan gyönyörű íveket és domborulatokat, ahogy egyre fecsegi mámoros titkait, és csak súgja, s kacagja kacér tekintetével miért jó a másikkal, hogy a gyönyör csak úgy áramlik beteljesülten oda-vissza, mint ahogy a szerelmes víz hullámai mossa finom ölelésben a partot. És az a másik test, kedvesem, nem te vagy.