Furcsa dolog a szerelem, bár valamennyien ösztönösen megéljük, s az élmény mindig mély és személyes, mégis rendelkezik  valamilyen kollektív történelemmel.
Más szavakkal, a világ különböző pontjain és idejében nem mindig ugyanúgy élték meg és gondolkodtak a szerelemről és párkapcsolatokról az emberek, ahogy azt ma a legtöbben gondoljuk.

Érdemes hát a szerelem történelmének egy-egy kiemelkedő pontját újraidézni, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy az emberi kapcsolatok szerveződésének különböző módjai vannak, attól függően, hogy miben hisz egy adott társadalom, vagy annak egy-egy elkülönülő rétege. A szerelem maga egy kulturális találmány és még nem értünk a felfedezésünk végére.Valójában meglehet, hogy a szerelem történelmének csak az első pár fejezetéig jutottunk el; még mindig próbáljuk megtanulni, hogy igazándiból mire is van szükségünk és hogyan lehetnénk benne sikeresebbek.

Mari, Szíria, i.e. 1775

 Zimri-Lim, az Eufrátesz partjánál fekvő ősi város királya feleségül veszi Shibtut, a szomszédos Yamhad királyság hercegnőjét. Nászuk távolról sem a szeretet eredménye. Ez a házasság, mint sokszor az ókori világ hatalmas emberei között, tisztán tranzakciós jellegű.

Mari városa kritikus helyet foglalt el Szíria és a Mezopotámia közötti kereskedelmi útvonalakon, és Zimri-Lim násza Shibtuval lehetővé teszi, hogy királyságát stabilizálja, gazdagságát és hatalmát diplomáciai úton bővítse. Zimri-Lim házassághoz fűződő hozzáállása gyermekeivel is folytatódik. Nyolc lányából hatot feleségül adja a szomszédos városok uralkodóinak, és minden új vejét szerződéssel esketi hűséggel önmagához és Mari városához.

Mari népe ezzel valójában azt mondja, hogy a házasságnak nem a szeretet ad értelmet, hanem a frigy által nyert új szövetségesek haszna - kereskedelem és háború szempontjából.

Ez a szemlélet számunkra ma már annyira idegen, hogy érdemes egy másodpercre megállni és reflektálni azon, hogy amikor partnert választunk, mennyire nem meghatározóak a gyakorlati érdekek. Kapcsolatainkat alapvetően érzelmi alapokra építjük, mégis évezredeken át, a szerelem történelmének utolsó másodpercéig, az egyetlen dolog, ami számított az a terület, pénz és hatalom. A gondolat, hogy házastársunkat szerelemből válasszuk, akkoriban nyilvánvalóan nevetségesnek tűnt. Lehetséges, hogy ez a hozzáállás az emberiség történelmében olyan kollektív traumát okozott, amelytől mind a mai napig menekülünk.

 Blaye - Franciaország, 1147

Jaufre Rudel, Blaye hercege vitorlát bontott Trípoliszba, a mai észak-libanoni térségbe, hogy meglátogassa Trípolisz grófnőjét, akibe mélyen beleszeretett messzi zarándokok elbeszélése alapján. Rudel az egyik legkorábban ismert trubadúr, más néven magasan képzett udvari költő, aki a 12. század dél-Franciaországban szerzett magának hírnevet és kizárólag egy témáról ír verseket: a szerelemről.

Rudel sok verset írt a grófnő tiszteletére, és szeretne még néhányat írni a jelenlétében, de Rudelnek nagyon határozott elképzelése van a szerelemről, és abban az időben drámaian új is - az ő felfogásában a szerelem teljesen mentes gyakorlati megfontolásoktól, nem szól gyermekek nemzéséről, pénzről, dinasztiák alapításáról, vagy bármiféle gyarapodásról. A trubadúr költők soha nem próbáltak szexelni szerelemük tárgyával, kizárólag a szerelem egyetlen aspektusára koncentráltak, az áhítatos vágyakozásra, amit ma kicsit infantizálva tini-szerelemnek, belezúgásnak hívunk.

Rudel beleszeretett a grófnőbe anélkül, hogy valaha is látta volna. Több száz mérföldet utazott, hogy a grófnővel találkozhasson, útján megannyi dalt és verset írt melyben bánatot és örömet fejezett ki. Sajnálatos módon hosszú útján Rudel megbetegedett és hordágyon éri el Trípolisz városát, a grófnő mégis hírt kap érkezéséről és meglátogatja Rudelt, immár halálos ágyánál. Rudel pár pillanatra magához tér mielőtt szerelme karjaiban végső nyugovóra tér.

 A trubadúrok nagyon komolyan vették a szerelmet, de egyáltalán nem kötötték a házassághoz, s nem is volt feltétele az érzelmi kölcsönösség. A romantikus szerelem olyasvalami érzésként élték meg, ami nem foglalata magába a közös házastársi feladatmegosztásokat, intenzitásának titka pedig az volt, hogy teljesen mellőzte a hétköznapi élet apró-cseprő bonyodalmait. Rudel úgy tudta elképzelni milyen kedves és nagyszerű Trípolisz grófnője, hogy gyakorlatilag soha nem kellett vitatkoznia vele, hogy hova akasszák a falvédőt, s nem kerültek kellemetlen helyzetbe a hálószobában, amikor valami nem a vágyaiknak megfelelően alakult. A szerelem egy negédes érzelmi esszenciaként jelenik meg a trubadúr költészet hajnalán, aminek egyik történelmi sajtossága, hogy teljesen eltávolodik a hétköznapi élet kihívásaitól: nem szól háztartásvezetésről, a wc használat szabályairól, számlák kifizetéséről, vagy a rokonokkal szervezett közös programokról.

 Versailles, Franciaország, 1745. szeptember 14, este 6 óra

Hetekkel előre megtervezetten - egy 23 éves, szépséges párizsi lány, Jeanne Antoinette Piosson, kipúderezve és rúzsozottan, fekete vállatlan ruhát viselve megjelenik XV. Lajos előtt és háromszor pukedlizik. Ez az egyszerű gesztus hivatalossá teszi viszonyukat: Jeanne-Antoinette lesz a király maitresse déclaréja, vagyis fő szeretője, és mostantól Pompadour asszonynak fogják hívni, életét pedig a királyi udvarban fogja élni. A király ekkor már több mint 20 éve házas, de a házasság nem egyenlő a hűséggel. A király örökösödési és államigazgatási okokból házasodik, s mellette nyugodtan tarthat udvari szeretőket, ez a szokás senkit sem bosszant. XV. Lajos felesége Leszcynska Mária, francia királyné mellett több szeretője is van, például a 14 éves Marie-Louise O'Murphy, akiről a híres Francois Boucher is festett egy akt képet.

A 18. századi Versailles-ban elfogadták a házasság és a szerelem között megbúvó ellentétet. Magától értetődő volt, hogy a kettő párhuzamosan létezik egymás mellett, a házasság az utódnemzésről és öröklődésről szólt - gyakorlatiasan az anyagiak és a folytonosság fenntartása, a szerelem pedig az izgalomért, a drámaért és a szexért van. E két dolgot akkoriban soha nem is próbálták összekeverni, sem megtéveszteni egymást, mint ahogy azt ma tesszük. Madame Pompadour például remek politikai érzékkel esküt és tiszteletet fogadott a francia királynénak és kifejezetten figyelt arra, hogy a királyné ne érezze magát alábecsülve vagy elhanyagolva.

XV. Lajos és kora egyszerűen elválasztotta a házasságot és a szerelmet, szégyen és bűntudat nélkül élte meg romantikus törekvéseit, s élete nyilvános eseményeit pedig feleségével együtt élték és szervezték meg.

 Gretna Green, Skócia, 1812. január

 Egy fiatal párt a legnagyobb titokban esketnek össze; John Lampton, Durham első grófja, akinek birtokai vannak és fontos embernek számít, hitvese Harreit, John Daly grófjának törvénytelen lánya, akinek nincs pénze, se társadalmi rangja. Családjuk dühösen és kétségbeesetten próbálták megállítani az esküvőt, ám a pár modern, ami azt jelenti, hogy úgy vélik, hogy a házasságban a szerelem a legfontosabb tényező, nem pedig a gyakorlati megfontolások. Gretna Greenbe mentek, egy skót határ menti faluba, hogy megkerüljék az angol törvényeket, s egyben megtestesítik a romantika filozófiáját, amely az érzéseket és az impulzivitást helyezi előtérbe a gyakorlati érdekekkel és hagyománnyal szemben.

A romantika kora teljesen átformálja a szeretet és a szerelmet; a régi szemlélet, mi szerint házasságot politikai és/vagy gazdasági előnyök mentén köttetnek házasságok lassan, de biztosan megkérdőjeleződik; Gretna Green a tiltott házasságok szinonimájává válik, John és Harriet azon angol párok százai közé tartozik, akik tizennyolcadik és tizenkilencedik század végén a maguk szabályai szerint itt kezdenek új életet.

Az emberek érdeklődése és étvágya a romantikus történetek iránt annyira megnő, hogy a helyi pap memoirjai a kor bestsellerévé válik, történetei tele vannak a határt vágtában átszelő lovaskocsikkal és dühükben felrobbanó apákkal, akik túl későn rúgták be a templom ajtaját.

Gretna Green igen fontos hely lesz a szerelem történetében, ezen a ponton kezdenek el az emberek először tömegesen abban hinni, hogy a házasság két ember szeretetének és szerelmének a következménye, s ez kell hogy legyen a legfontosabb meghatározó tényezőjének. Többé nem az a legfontosabb érv, hogy a vagyon, család és karrier szempontjából mi lenne a legelőnyösebb, hogy mit gondolnak majd a szülők, vagy mennyire fogadják el szívünk választottját. Sőt még ennél is fontosabb, hogy a történelemben először nem praktikumként, sem szigorú megfontolandó ügyletként gondolnak a házasságra, amiben figyelembe kell venni minden sznob és megfanyarodott rokonaink érdekét, akik cseppet sem törődnek a pár boldogságával.

Általában, ha valamit jól akarunk csinálni, ha lehet, kikérjük olyanok véleményét, akik már csináltak valami hasonlót. Gretna Green lett az angolszász gondolkodás fordulópontja a párkapcsolatról alkotott hiedelmekben, ami a mai napig meghatározza hozzáállásunkat. Innentől fogva gondoljuk úgy, hogy a fiatal pároknak legkevésbé sem kellene olyanoktól házassági és szerelmi tanácsot kérniük, akiknek házasságuk boldogtalan anyagi érvek mentén születtek, hiszen ezen házasságok általában szeretetben és meghittségben szegényesek voltak, s a fiatalok a történelem folyamán nem nyomorogni akartak egymás mellett, hanem olthatatlan szerelmük szikráját akarták belevinni eljövendő közös életükbe.

 London, Anglia 1813

 Janue Austen legújabb novellájának olvasói a székükbe kapaszkodva ülnek, ahogy a novella főszereplői Fitzwilliam Darcy éppen házassági ajánlatot tesz Elizabeth Bennetnek, a házasság megoldaná Elizabeth összes égető anyagi problémáját és ráadásul Fitzwilliam nem csak gazdag, de igen jó képű kérőnek is bizonyul. Elizabeth családja pedig igen szűkölködik, hiszen 4 hajadon lányuk van és igen csak el kellene a pénz, hogy támogathassák egymást, de Elizabeth visszautasítja az ajánlatot, mert sajnos Darcy nem csak gazdag, de arrogáns és sznob is. A Büszkeség és Balítéletben még abból a feltételezésből indul ki a regény, hogy a nők csakis pénzért házasodnak, de Elizabeth tettei rávilágítanak arra az angol közéletben is éppen szárnyra kapó szemléletre, hogy a házasodni vágyó nő igenis szeretné szerelemmel szeretni azt a férfit, akinek oda igéri majd az egész életét. Jane Austen pedig ennek a szemléletnek az elkötelezett híve, ő maga is, a regény születését 11 évvel megelőzően visszautasított egy házassági ajánlatot, azt állítva, hogy bármiféle nehézséget szívesebben elviselne, mint egy szeretet nélküli frigyet.

A Büszkeség és Balítéletben viszont a történet fondorlatos kanyarokat tesz, s a végén Darcy és Elizabeth összeházasodnak; amiért bámulatossá válik ez a könyv a kor olvasói számára, pedig az hogy Jane Austen egyformán fontosnak tartotta az anyagi biztonságot és a szeretet, szerelmet. Csak pénzért házasodni - állítja Jane Austen - maga a katasztrófa, de ugyan úgy azt is mondja, csak a szerelem ösztönének behódolni ugyan olyan badarság. Austen szemében egy jó házasságban szükséges, hogy szeretetben, meghittségben és gyengédséggel viseltessünk szívünkből egymás iránt, s mindemellett szükséges, hogy a világi dolgokban, mint a háztartás vezetése és gazdálkodás is otthonosan mozogjanak a felek. Jane Austen ebből azt a következtetés vonja le, hogy ezen kompetenciák mentén igen kevesek alkalmasak arra, hogy ténylegesen összeházasodjanak. Számára nem meglepő, hogy igen sok házasság idő előtt kiüresedik, vagy fásulttá válik, regényében nem egy rossz példát is felhoz nem működő párkapcsolatokról és csak egy-két kivételesen boldog párról ír.

A 19. század első felében Jane Austen definiálja először a modern szerelem ideálját, ő úgy látja a házasságot, mint egy közös vállalkozást, ha nem törődünk a dolgok praktikus oldalával, nem bánunk jól a pénzzel, a dolgok igen csúnyára fordulhatnak igen hamar, de ugyan úgy egy házasság, vagy párkapcsolat egy igen komplex, érzelmekkel telített közös kaland is, s ha sikerrel akarunk járni, szükséges hogy érzelmileg érettek, szeretetteljesek, játékosak és meghittek legyünk egymással szemben. Regényein keresztül Jane Austen arra vállalkozott, hogy olvasóit klasszikus példákon keresztül oktassa, ugyanis ő abban hitt, hogy igen kevés dolgot vihetünk sikerre, ha mindent az időre, vakszerencsére vagy a sorsra bízunk.

A boldog párkapcsolat kulcsa mindkét fél érettségén múlott a Büszkeség és Balítéletben, mind Elizabeth Bennet és Darcynak is fejlődniük kellett kalandjaik folyamán, Darcynak fel kellett hagynia a sznobériájával, Elizabethnek pedig meg kellett tanulnia nem előítéletesnek lennie, ahhoz, hogy majd boldogan együtt élhessenek. A szerelem egy olyan készségünk, amit mindannyiunknak tanulnia és fejlesztenie kell.

 London, 1859. November 2.

Ez az a nap, amikor Charles Darwin közzé teszi a fajok eredetét, kezdetekben a közvélemény fogadtatása igen negatív volt, s sok időnek kellett eltellenie, hogy a világ elfogadja nézeteit.

Az emberi faj a főemlősöktől eredeztethetőek, ami nem csak azt jelenti, hogy megörököltük a csontszerkezetüket, hanem azt is, hogy ösztöneink és alap pszichológiánk is hasonlóak. Darwin kritikusai főleg ezen implikációkon voltak a legjobban felháborodva, mindazonáltal ez egyben amolyan vigasz is számunkra, mert Darwin ezzel azt is állította, hogy nem véletlenül találjuk olyan nehéznek, hogy magas ideálok és erkölcsök mentén éljük az életünket, hiszen örökölt természetünkből adódóan igen csak merész, hanem egyben lehetetlen vállalkozás úgy leélnünk az életünket, hogy egymáshoz egy életen át tartó hűséges, szenvedélyes és egalitárius kapcsolatokat alakítsunk ki, miközben természetünk alapdinamikái egy majoméhoz áll a legközelebb. Nem csoda hát, hogy szándékaink ellenére olyan sokszor bele is bukunk célkitűzéseinkbe; Darwin stratégiailag hasznos pesszimizmussal vértez fel minket a kapcsolatok terén, hiszen esszenciálisan fajunk nem monogám, s az emberi természet már csak olyan, mint a majmoké, jellemző rá a poligámia, az opportunista szex és az, hogy valakit olyan dolgokért hagyunk el, mint a jobb nemző képesség ígérete, ami megnyilvánulhat olyan dolgokban, mint a jobb kinézet, vagy nagyobb mellek.

 San Francisco, 1965 Augusztus, Aquatic Park

 Jefferson Poland, fülében egy virággal, meztelenre vetkőzik, majd a megmártózik az óceánban. Poland egyike a világ első hippijeinek, haját hosszan hordja és visszautasítja a modern világ szofisztikált rendjét egy romantikusabb ideálért, visszatérni a természet maga egyszerű eleganciájához. Háta mögött, három lelkes követője is megmártózik a jéghideg vízben, miközben beatnikek és anarchisták hangosan éljeneznek nekik, "A szex tiszta, a törvény obszcén" táblákat tartva a magasba, megdöbbent riporterek és fotósok előtt.

Ez azon sok események egyike, amiket olyan emberek szerveztek, akik a szabad szerelmet hirdették a hatvanas évek Amerikájában. Nem kevesebbet állítanak, minthogy a társadalom szabályai: a meztelenség, az azonos nemű kapcsolatok és a szex kriminalizálása mind a szexuális elnyomás eszközei, s ennek eredményeképpen a monogámia létérvényességét is megkérdőjelezték. Azzal érveltek, hogy egy felvilágosodott társadalomban, a szexuálisan felszabadított nőknek és férfiaknak fel kéne hagyniuk a házasság intézményével, ezzel együtt megszűnne a féltékenykedés, a megcsalás és szükségtelenül fájdalmas válások is. Ez egy gyönyörű és mélységesen romantikus elképzelés, hogy miről is szólhatna igazándiból a szeretet és a szerelem, de a gyakorlatban ez az idea homokvárként fog összeomlani. 

Belgium 2015 

Az ország negatív hírnévre tett szert. Kiemelkedő első helyet szerzett magának a válási statisztikákban, itt a házasságok 71%-a válásban végződnek. Egy országos napilap (Het Nieuwsblad) feltette a kérdést: Miért? és a válasz nem meglepő - a kezdeti elvárások nem teljesültek, s más országok is hasonló problémákkal küzdenek a házasság terén:

Az egyesült Királyságban a válási ráta 42%, Egyesült államokban 53%, Magyarországon 67%, Portugáliában 68%. Az okok a csalódottságra vezethetőek vissza; a házastársak úgy érezték nem sikerült azokat az ideákat megvalósítaniuk, amiket a 60-as évek szabadossága hirdetett, vagy a 19. század romantikája ígért a szerelem halhatatlanságával kapcsolatban, ami s valóság hideg konyhaasztalánál - világ szerte - darabokra tört.
Minden szempontból intelligensnek mondható emberek ülnek csalódottan és közben arról panaszkodnak, hogy egyszerűen nem tudják megérteni a szerelem furcsa és trükkös tárgyát.

A szeretet jövőbeli reménye a tudatos áldozathozás fogalmában rejlik. El kell fogadnunk azt, hogy nem feltétlenül kapunk meg mindent, amire vágyunk egy párkapcsolatban, vagy házasságban.

Valami olyasmit próbálunk tenni, ami rendkívül ambiciózus a kapcsolatok modern eszményeiben: egyesíteni a vágyakat, a szeretet, a szerelemet, a családtervezést, a karriert és anyagi biztonságot egyetlen kapcsolatban. Szükségszerű, hogy egy-egy területen csalódunk, vagy elbukunk, de az áldozathozás gondolata átsegíthet minket a nehézségeken, ha arra gondolunk, hogy nem is olyan rossz, ha az elvárásaink, vágyaink és szükségleteink felét sikerül elérnünk, vagy ha egyáltalán nem lennénk semmilyen kapcsolatban. (Itt szeretném kiemelni, hogy Alain de Botton több írásában kiemelte, hogy semmilyen párkapcsolat alapját nem képezheti erőszak és azt senkinek nem szabadna eltűrnie, az ilyen kapcsolatok nem visznek sem előre, sem semmi jóra, s ellentétesek a szeretet ideájával.)

Igaz az egyedüllétben sincs semmi rossz, de a legtöbben utálunk egyedül élni.

Az igazi kérdés nem az, hogy a kapcsolatunk megfelel-e a kölcsönös boldogság ideális reményének, hanem az, hogy amink most van, ha egy kicsivel is, de jobb-e, mintha egyáltalán nem lennénk semmilyen párkapcsolatban.
A szerelem jövőjének szüksége van arra, hogy tudjuk értékelni azt az ambivalenciát, ami nap mint nap felüti magát, hogy néha párkapcsolataink a maguk fájdalmas, hétköznapi tökéletlenségeivel együtt jónak gondolhatóak.

Az eredeti angol nyelvű videó megtekinthető itt:

Ez a tartalom egy TEDx-es interjú Dr. Jill Bolte Taylor - A Stroke of Insight című videó fordításaként jött létre. Az eredeti videó megtekinthető itt:

Úgy nőttem fel, hogy mindig is az agy működése érdekelt, mivel van egy testvérem, akit egy mentális rendellenességgel diagnosztizáltak: az öcsém skizofrén.
Előbb testvérként, később pedig tudósként akartam megérteni, én miért vagyok képes az álmaimat realizálni és a valóságban valóra váltani?
Miért van az, hogy a testvérem skizofrén agya nem tudja az álmait összekötni a mi közös valóságunkkal, hanem helyette téveszmékké alakulnak át?
Így annak szenteltem a karrieremet, hogy a súlyos mentális betegségeket kezdtem el kutatni

Felnőttként Indianából Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benees laboratóriumában, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén kezdtem el dolgozni. A laboratóriumban a következő kérdést vizsgáltuk: "Milyen biológiai különbségek vannak azon egyének agya között, akiket normál kontrollként lehet diagnosztizálni, összehasonlítva a szkizofrén, skizoaffektív vagy bipoláris rendellenességgel diagnosztizált egyének agya között?"
Tehát alapvetően az agy mikroáramköreit kezdtük el feltérképezni:
Mely sejtek kommunikálnak milyen egyéb sejtekkel, milyen vegyületek révén, mekkora mennyiségben?

Fontos és tevékeny életet éltem; napközben ilyen típusú kutatásokat végeztem, de este és hétvégén a NAMI, a Mentális Betegségek Országos Szövetsége nagyköveteként utaztam.
Azonban 1996. december tizedike reggelén megváltozott minden, arra ébredtem, hogy a saját agyamban következett be valamilyen rendellenesség:

Az agyam bal féltekéjében felrobbant egy ér. Négy óra leforgása alatt figyelhettem meg, hogy az agyam információ feldolgozó képessége rohamosan hanyatlani kezdett. Az agyvérzésem reggelén képtelenné váltam arra, hogy járjak, beszéljek, olvassak, írjak vagy egyáltalán képes legyek visszaemlékezni az élettörténetemre. Alapvetően csecsemővé váltam egy felnőtt nő testébe zárva.

Ha valaha is láttak már egy emberi agyat, akkor nyilvánvaló, hogy az két agyféltekére oszlik, amik teljesen külön vannak egymástól. Prezentáció céljából hozattam is ide egy igazi emberi agyat.

Tehát ilyen egy igazi emberi agy. Ez az agy eleje, az agy hátulja és a gerincvelő lefelé lóg, és így helyezkedne el a fejem belsejében.

És ha az agyra nézzük, nyilvánvaló, hogy a két agyfélteke teljesen külön van egymástól. Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb félteke úgy működik, mint egy párhuzamos processzor, míg a bal félteke úgy működik, mint egy soros processzor. A két félteke kommunikál egymással a corupus callosumon keresztül, amely körülbelül 300 millió axonális idegszálból áll, de ettől eltekintve a két félteke teljesen elválasztva vannak egymástól.


Mivel az információkat eltérően dolgozzák fel, mindkét félteke különbözően gondolkodik, látja el a feladatát, különböző dolgokat tartanak fontosnak és merem állítani, nagyon különböző személyiségeik vannak.

Az emberi jobb agyfélteke erről a jelen pillanatról szól az "éppen itt és most"-ról. A jobb oldal képekben gondolkodik és a testünk mozgása révén kinetikusan tanul. Az információ energia formájában egyidejűleg áramlik az összes érzékszervi rendszeren keresztül, majd elkészíti ezt a hatalmas kollázst, hogy hogyan néz ki ez a jelen pillanat, milyen illatú és ízű, milyen érzetek vannak itt és mit hallani. Ebben a pillanatban én egy életerő vagyok, amely a jobb féltekém tudatán keresztül kapcsolódik a körülöttem lévő energiákhoz. Életerők vagyunk mi mind, akik a jobb féltekénken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, mint egy nagy emberi család. Itt és most, mi mind testvérek vagyunk ezen a bolygón, azért vagyunk itt, hogy jobbá tegyük a világot. És ebben a pillanatban tökéletesek vagyunk, egészek vagyunk és gyönyörűek vagyunk.

A bal oldali agyféltekém, mindannyiunk bal agyféltekéje egy teljesen más valóság, a bal agyféltekénk lineárisan és módszeresen gondolkodik. A bal oldal a múltról és a jövőről szól. A bal oldali agyfélteke úgy működik, hogy a jelen pillanat hatalmas kollázsából kiragad fontos részleteket, majd megvizsgálja ezeket a részleteket és még több részletet ragad ki belőle, majd ezeket a részleteket is tovább válogatja. Ezután kategorizálja és rendezi az összes információt, összekapcsolja azt a múltban mindazokkal, amelyeket valaha is megtanultunk és a lehetőségeinket a jövőbe vetíti. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez az az állandó duruzsolás a fejünkben, ami összeköti a gondolati világunkat a külvilággal. A bal agyféltekénk a hang, ami emlékeztet minket "Hé, ne felejtsd el, hogy hazafelé vegyünk banánt, reggel kelleni fog majd." Ez az részünk, amelyik számít és előre gondolkodik, s figyelmeztet, hogy nem sokára mondjuk el kéne végezni a mosást is. De talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy a bal oldalhoz tartozik az a kis hang is, amelyik azt gondolja: "Én vagyok. Én vagyok." És amint ez a mondat elhangzik a bal agyféltekében, abban a pillanatban elválasztjuk magunkat mindenki mástól. Külön állóak leszünk. Egy határozott külön egység, aki különválasztódik az engem körülölelő energiahalmaztól és minden más embertől. Az agyvérzésem reggelén az agyam ezen részét veszítettem el pár óra leforgása alatt.

Az agyvérzés reggelén a bal szem mögött lüktető fájdalomra ébredtem. Ez egy olyan a maró fájdalom volt, mint amikor fagylaltba harapunk, vagy egy nagy adag jégkását kapunk be. Egy- egy pillanatra elkapott ez az érzet... majd elengedett. És aztán újra elkapott ... és aztán megint szabadon engedett. Nagyon szokatlan volt számomra, hogy ilyen fájdalmat tapasztaljak, ezért csak azt gondoltam: "Oké, akkor is megkezdem a reggeli rendes rutinomat!"

Szóval felálltam és felugrottam a kardiógépemre, amely egy teljes testmozgást biztosító szerkezet. Neki feszültem és közben arra gondoltam, hogy a kezem úgy néz ki, mint egy primitív karom, amely éppen a rudat markolássza. És arra gondoltam: "Ez nagyon különös".

Lenéztem a testemre, és azt gondoltam: "Ó, milyen furcsa kinézetű vagyok."

Úgy tűnt, hogy az egész testi lényem kitolódott a valóságos térből, ahol eddig én voltam az a személy, aki éppen edz a gépen... egy valamilyen ezoterikus térbe, ahol önmagam tapasztalásának lettem külső szemtanúja.

Mindez nagyon furcsa volt, s a fejfájásom is egyre csak rosszabbodott, ezért leszálltam a gépről és átmentem a nappali szobájának padlóján és azt éreztem, hogy a testemben minden lelassult. Minden lépésem nagyon merev és nagyon előre kalkulált. A lépéseim gépiesek voltak, s a látóterem is beszűkült, így próbáltam csak befelé figyelni. Már a fürdőszobában álltam, próbáltam felkészülni arra, hogy belépjek a zuhanyzóba és arra lettem figyelmes, hogy hallottam a testemben lezajló parancsokat. Hallottam egy kicsi hangot, amely azt mondja:

"Rendben ti izmok, itt most megfeszülünk, ti ott meg elernyedtek." Aztán elvesztettem az egyensúlyomat és falnak támaszkodtam.

Lefelé nézek a karomra, és rájöttem, hogy már nem tudom észlelni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hol kezdődök és hol fejeződök be, mert a karom atomjai és a molekulái keverednek a fal atomjaival és molekuláival. És csak az energiát ... csak az energiát voltam képes észlelni. Ezen a ponton azt kérdezgettem magamtól: "Mi baj van velem? Mi folyik itt?" És abban a pillanatban a bal oldali féltekén lévő agyfecsegés teljesen elhallgatott. Csakúgy, mintha valaki elővett volna egy távirányítót és megnyomta volna a némítógombot.
Teljes csend.
Először megdöbbentem, hogy egy néma elmében találtam magamat. De aztán hamarosan elbűvölt a körülöttem lévő energia hihetetlen ereje. Mivel már nem tudtam azonosítani a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek észleltem magamat. Egyszerre éreztem az összes energiát, ami körülvett, és ez mind gyönyörű volt. Aztán hirtelen a bal oldali agyféltekém újra visszatért és azt mondta nekem: "Hé! Van egy komoly problémánk! Segítséget kell kérnünk!" És miközben megindulok, megint: "Ahh! Baj van!" Majd nyugtázom magamban újra: "Oké, bajban vagyok." De aztán a jobb oldali tudatom újra megelevenedett ... és erre a térre, a mai napig szeretettel gondolok úgy, hogy a "La La Land". Ott minden gyönyörű volt. Próbáljuk elképzelni milyen lenne, ha az összes gondolatunk és gondunk egyszer csak megszűnne, amely a külső világhoz köt mindenkit.

Tehát itt ebben a térben a munkám, és a munkámmal kapcsolatos minden stressz - eltűnt. És könnyebbnek éreztem magamat a testemben. És képzeljük el, hogy az összes emberi kapcsolatunk a külvilágban, valamint az ezekkel kapcsolatos stressz, mind eltűntek.

Nagyon békésnek éreztem magamat. És képzeljék el, milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi poggyászát! Oh! Eufóriát éreztem ... eufóriát!

Gyönyörű volt.
Aztán a baloldali agyféltekém újra visszatért és azt mondja: "Hé! Figyelj, nagyon figyelj, mert segítségre van szükségünk." És arra gondolok: "Segítségre van szükségem. Fókuszálnom kell."
Szóval kijövök a zuhanyzóból, s gépiesen felöltözködöm, sétálok a lakásomban, és arra gondolok: "Be kell mennem dolgozni. Vezethetek? Tudok vezetni?"
És abban a pillanatban a jobb karom teljesen megbénult. Aztán rájöttem: "Ó, istenem! Sztrókom van! Sztrókom van!"
És az agyam azt mondja nekem, hogy: "Hú! Ez olyan érdekes!"
"Ez annyira érdekes! Hány agykutatónak van lehetősége arra, hogy kívül-belül tanulmányozza a saját agyát?"
És akkor az jutott még az eszembe: "De én nagyon elfoglalt nő vagyok!" "Nincs időm egy sztrókra!" Aztán azt gondoltam "OK, nem tudom megakadályozni a sztrók bekövetkezését, ezért ezt egy-két hétig még csinálom, majd visszatérek a rutinomhoz. OK. Szóval hívnom kell segítséget. Fel kell hívnom a munkahelyemet."

Nem tudtam emlékezni a munkahelyi számomra, de eszembe jutott, hogy az irodámban vannak névjegykártyák, a számommal együtt. Szóval bemegyek az irodai szobámba, kihúzok egy tíz centis névjegykártya halmot és a felső lapra néztem, és bár tisztán láttam a fejemben, hogy néz ki a névjegykártyám, nem tudtam, hogy az volt-e a kártyám, vagy sem, mert csak pixeleket láttam. És a szavak pixeljei keveredtek a háttér pixeljeivel és a szimbólumok pixeljeivel, s én nem voltam képes megmondani, hogy az-e az enyém. Szóval csak vártam, hogy legyen újra egy tiszta pillanatom. Egy-egy pillanatra képes voltam visszatérni a normál valóságba és meg tudtam mondani, hogy ez-e az a kártya... nem, nem ez az a kártya... és ez sem az...45 percbe telt, hogy 2,5 centit haladjak a kártyakötegben. Ez alatt a 45 perc alatt a vérzés egyre nagyobb lett a bal agyféltekémben. Nem értettem a számokat, nem értettem a telefont, de ez volt az egyetlen tervem.

Tehát fogtam a telefont és magam mellé tettem. Majd elővettem a névjegykártyát, s azt is mellé tettem, és összenéztem a kártyán lévő krikszkrakszt, a telefon gombján lévő kriszkrasszal. De újra jött a La La Land és nem emlékeztem, hogy melyik kriszkrasznál jártam előtte. Tehát megfogtam a lebénult jobb karomat, mint egy tuskót és elfedtem vele a már tárcsázott számokat,hogy amikor visszatérek a normalitásba tudjam: "Igen, már tárcsáztam azt a számot."

Végül sikerült a teljes telefonszámot betárcsáznom, s hallgattam a telefont, a kollégám vette fel a hívást, és azt mondta nekem: "vau vau vauu vauuu"
És erre azt gondoltam: "Istenem, úgy beszél, mint egy golden retriever!"
Erre azt akartam válaszolom neki, hogy ... : "Ez Jilll! Segítségre van szükségem!"
És ami a torkomból kiszakadt az pedig úgy hangzott, hogy: "Vau vau vaauuu vuuu"
Erre megint azt gondolom: "Istenem, én is úgy hangzok, mint egy golden retriever".

Tehát nem tudtam, nem tudtam, hogy nem vagyok már képes megérteni a beszélt nyelvet, amíg meg nem próbáltam.

Reméltem, hogy felismeri, hogy segítségre van szükségem, és segítséget ad majd nekem. Majd egy kicsit később már a mentőautóban voltam a Massachusetts Általános Kórház felé. Magzati pózba gömbölyödve fekszem és azt érzem, mintha egy kis lufi lennék, amiből éppen most távozik az utolsó lélegzetnyi levegő. Éreztem az energiám felemelkedését és éreztem, hogy a lelkem megadja magát. És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testem, s kapok egy második esélyt az életben, vagy ez volt életem utolsó fordulópontja.

Aznap késő délután felébredtem, teljesen megdöbbentem, hogy még élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem megadja magát, elbúcsúztam az életemtől, s most arra ébredtem, hogy az elmém fel van felfüggesztve a valóság két egymással ellentétes síkja között. Az érzékszerveimen keresztül érkező stimuláció tiszta fájdalom volt. A fény égette az agyamat, mint a tűz, s a hangok annyira hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam kivenni egyetlen hangot sem a háttérzajból, csak menekülni akartam, mert nem tudtam azonosítani a testem helyét a térben, úgy éreztem, óriási és kiterjedt vagyok, mint egy a palackból éppen kiszabadult dzsinn, és a szellemem, mint egy kiterebélyesedett bálna... lebeg az eufória csendes tengerén.
Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát!
És emlékszem arra is, hogy azt gondoltam, soha nem tudnám visszaszorítani magam hatalmasságát ebbe az apró testbe. De aztán rájöttem: "De még mindig életben vagyok! Élek még, és megtaláltam Nirvánát! És ha megtaláltam a Nirvánát, s még mindig életben vagyok, akkor mindenki, aki életben van, megtalálhatja Nirvánát."

Egy olyan világot láttam, amely tele van gyönyörű, békés, együtt érző, szerető emberekkel, akik tudják, hogy bármikor eljuthatnak erre a helyre. És hogy tudatosan dönthetnek úgy, hogy bal oldali agytekéjükből a jobba lépnek ... és megtalálják ezt a békét. És akkor rájöttem, hogy milyen hatalmas ajándék lehet ez a tapasztalat, milyen betekintést nyújthat ez az életünk értelmébe.

Ez a tudat motiválta a felépülésemet.
Két és fél héttel az agyvérzés után a sebészek megműtöttek, s eltávolítottak egy golflabda méretű vérrögöt, ami a nyelvi központomra nyomódott.

Ezen a képen a mamámmal vagyok, aki igazi angyal az életemben.

Nyolc évig tartott a teljes felépülésem.

Szóval a kérdés az, kik vagyunk valójában?

Mi vagyunk a világegyetem életképes ereje, megáldva kézi ügyességgel és két kognitív elmével. És hatalmunk van pillanatról pillanatra eldönteni, hogy kik és hogyan akarunk lenni a világon.
Itt és most, tudatosan be tudok lépni a jobb féltekém tudatába, ahol itt vagyunk mindannyian. Én vagyok az univerzum életereje. Az az 50 billió gyönyörű molekuláris életerő vagyok, amelyek alkotják az én formámat. Vagy választhatom, hogy beléphetek a bal féltekém tudatába, ahol önmagam szilárd tudata vagyok. Elválasztva minden életerőtől, s mindenki mástól. Dr. Jill Bolte Taylor vagyok: egy intellektuális, neuroanatómus.
Ez "mind" én vagyok.
Önök melyiket választanák?
Ön mit választ?
És mikor?

Úgy gondolom, hogy minél több időt töltünk a jobb féltekénk mélységes belső-béke áramkörének megválasztásával, annál több békét tudunk hozni ebbe a világba és annál békésebb lesz a bolygónk. És azt gondolom, hogy ez egy olyan ötlet, amelyet érdemes terjeszteni.

Köszönöm!