Ma voltam pszichológusnál. Ezt még akkor találtam ki, amikor nagyon nem tudtam, hogy mi van velem meg Berlinnel (főleg velem), aztán megmaradt, mert nem tudtam, mennyire lesz tartós ez a félős időszak, aztán már nem volt arcom lemondani.

Elmondtam, h az, ami eredetileg okozta a fejfájásomat, az most egészen jól megoldódott, szóval azt kezdtük/kezdte el boncolgatni, h akkor miért van az, hogy bizonyos kapcsolatokban nem tudok kiállni a magam dolgaiért, amikor más helyzetekben (munka, barátok, anyám) teljesen határozott elképzeléseim és fellépésem van. 
Kilyukadtunk apámnál, itt kb 3 percnyi felszín karcolás után eltörött a mécses. 

Az egészet kb azzal összegeztük, hogy ezt próbáljam tudatosan elválasztani a jövőben, h attól még nem leszek olyan, mint az apám, ha választás elé állítok valakit, még akkor is, ha önző dolognak tűnik. 
Azért ezen egy kicsit lepetéztem, hogy ez a dolog még mindig ennyire meghatároz, ha nem is teljesen tudatosan. Annyiban maradtunk, hogy egyelőre részemről ennyi volt, a jövőben, ha esetleg szükségét érzem, tudom, hogy merre keressem.

Mire ezt leírtam Leo átment rossz kisnyúlba és sikeresen lerágta az egyik számítógép kábelt, hál égnek egy pont olyat, amire nincs szükség, azt hiszem lassan komolyan el kell gondolkodnom a lakás nyúlbiztossá tételén. Egyébként meg cuki.

 

A tegnapi BBC híradóban épp azt fejtegették, hogy egyre többen veszik igénybe az úgynevezett "Gastric Bypass" beavatkozást, ami annyit takar, hogy a túlsúlyos egyedek gyomra köré egy szűkítő gyűrűt helyeznek fel, amitől jelentősen csökken az éhség érzet.

A közvélemény egy része azon volt, hogy az elhízás az életviteli probléma, s ez okból kifolyólag az NHS-nek nem szabadna térítés mentesen megműtenie az emberkéket. Az NHS pedig úgy nyilatkozott, hogy úgy mond jó befektetés a műtét végrehajtása, hiszen a kezeletlen betegeknél a jövőben sokkal súlyosabb és költségesebb beavatkozások és gyógyszeres kezelések valószínűsíthetőek.

Erről a "Ki a felelős?" kérdésről egy régi beszélgetés jutott eszembe vérapámmal, talán 14-15 lehettem, amikor állandóan b@szogatott, hogy mennyek vele biciklizni, mert ő nem fogja a kedvemért szétflexelni a bejárati ajtót, hogy beférjek. A bicajozás alapvetően akkor és még sokáig utána parás dolog volt; féltem, hogy elesek, vagy valamit rosszul csinálok és kapom megint az üvöltözést az arcomba, a "buzdításaival" meg mindinkább meggyűlöltette velem a közös sportolás gondolatát, ami csak egy újabb olaj volt a tűzre kettőnk kapcsolatát illetően. Egyszer heves vitába keveredtünk emiatt, s kerek-perec megmondtam, hogy engem ez az egész nem érdekel és hagyjon békén a testmozgással és a fogyással. Ha jól emlékszem akkor azt válaszolta, hogy csak miattam teszi, s hogy ha felnövök majd őt fogom hibáztatni a túlsúlyomért.

Még mielőtt bármiféle konklúziót vonnék le ugorjunk egy kicsit előrébb, úgy 2005 november tájékán egyszer csak belépett egy ember az életembe, aki úgy érezte, hogy neki meg kell ismernie engem, s így visszagondolva hihetetlenül sok időt fektetett belém, órákat beszélt át nekem az életről, az emlékeiről, nőkről :), néha megnéztünk egy-egy filmet együtt, s próbált magának megfejteni. Aztán egy szép nap megjelent és a kezembe nyomott egy zsírégetésről szóló könyvet, s annyit mondott, hogy volt ő is elhízva, neki ez nagyon sokat segített. Azt hiszem akkor nagyon megsértődtem rá és egyáltalán nem akartam elfogadni, de ő kitartott amellett, hogy maradjon nálam, ha úgy érzem, majd olvassak bele.
Egy hónapot dekkolt a könyv valahol a könyvespolcon elásva, aztán mégis elővettem és elolvastam.
Az eredménye az lett, hogy csak elkezdett érdekelni a dolog, a könyv annyira szépen elmagyarázott mindent, hogy szinte játéknak tűnt az egész fogyókúra. Még emlékszem az első elrontott barna rizsemre és, hogy "testmozgás" néven esténként összefutottunk, s sétáltunk egy nagy kört a környéken, "nem vágjuk le a sarkokat!" felkiáltással. És minden este eljött és lesétálta velem a köröket, közben beszélgettünk az élet dolgairól, annak ellenére, hogy valószínűleg a fájdalomtól kettőt láthatott mindenből, mert akkoriban eléggé beteg volt.
Az eredmény az lett, hogy három hónap alatt ledobtam 20 kilót, s csak elkezdtek érdeklődni a lányok utánam, aztán belekényelmesedtünk az eredménybe, s elkezdett bonyolódni az élet... a többit meg mindenki sejti.

Szóval ki a felelős? Legelsősorban én, ahogy mindenki maga felelős azért, hogy ki lesz, mi válik belőle. Vérapámnak csak annyit tudok felróni, hogy a szándéka helyes volt, de a kivitelezés a lehető legszarabb. Aztán persze a média, a társadalom és az az általános diaetikai tudatlanság, ami nagyjából egész Magyarországra jellemző. A jó hír, hogy mivel rajtunk áll a dolog, bármit meg lehet változtatni, egy kis akarással, egy kis segítséggel, s utána járással.

2000.VII.5
Apu megváltozott, most rendes. Remélem soha nem lesz olyan, mint régen.

2000.VII.9
Apu mostanában egyre idegesebb velünk szemben. Remélem csak a front miatt. Ha újra a régi lesz én gyűlölni fogom és soha többé nem fogok megbízni benne.

2000.VIII.13
Már unom, hogy szinte mindenki lehülyéz. Apuról nem is beszélve. Nem változott. Legalábbis velünk szemben nem.

2001.VIII.12
Gyűlölöm az apámat, azt mondja szeret minket, de HAZUDIK, tudom, látom rajta, amikor  minket néz, látom a szemében, hogy nem szeret minket, hogy undorodva néz ránk. Annyira gyűlölöm!

2005.XII.22
Ma megint sokat gondolkodtam az apa fogalmán, meg úgy általában apámról. Húgom mesélte, hogy a "Szentasszony" elsírta magát neki. Természetesen apám miatt, a tökéletes férfi nem változott semmit, még mindig rohadás és olaj szaga van, s a lelkiterrorban tartás meg továbbra is megy nála.
Később húgomra is rájött az agonizálás, hogy most apu egyáltalán szeret-e minket, vagy sem. Mert ugye idegenek előtt mindig előadja a kedves apukát, de amint saját berkekben vagyunk, ott tapos meg ahol tud. Anyám azzal vígasztalta meg, hogy csak az apánk, meg hogy vannak hibái, de annak ellenére próbáljuk meg őt szeretni. Most komolyan, kit akar átvágni?
Én emlékszem a legjobban az összes szemétségére, hogy anyu hányszor sírt miatta, hogy hányszor alázott meg minket, hogy senkihez nem tud alkalmazkodni, s hogy önmagán kívül senki mást nem szeret, nem értékel. Na most egy ilyen, az nem apa.
Egyszer még régebben el akartam mondani, sőt el is mondtam neki, a fejéhez vágtam a sok szemétséget, megaláztatást, ami hirtelen előtört belőlem (valamin veszekedtek anyámmal a konyhában és én már nem bírtam szó nélkül). A végén zokogva ordítottam vele. Degdöbbent fejet vágott, azt hittem, azt hittem végre egyszer megérti, rádöbben, felfogja... de nem, utána fogta magát és egy kurva nagyot nevetett. A szemembe röhögött, majd megveregette a vállam és annyit mondott röhögve: Persze Orsikám, mindenről én tehetek, mi?
Ekkor döbbentem rá, hogy vannak emberek, akik soha nem fognak rádöbbeni a saját hülyeségeikre és akármilyen egyedül is maradnak, akárhányszor faképnél hagyják őket, soha de soha nem fogja magában keresni a hibát.
Kirakat apa nem kell nekem.