Sietős délelőtt, gyorsan megjártam a postát, s visszafelé menet beugrottam egy szendvicset venni, hogy ne maradjak le a szokásos második reggelimről. A szendvicset már sikeresen kiszenvedtem a csomagolásból, s a földet bámulva a következő üzenet villan be:

"Please help, I need work or I can draw you something!"

Óhatatlanul a "Cselek" c. film jut eszembe, abból is egy jelenet, ahogy a kisfiú megpróbálja kijátszani egy almaárusnak a szerencsét.
Nem tudtam mást tenni, mint visszafordultam, a szendvicset visszaraktam és odamentem az üzenet gazdájához.
Egy huszonéves srác üldögélt a földön, mindenféle papírral az ölében és egy képet rajzolt. Lekuporodtam mellé és megkérdeztem, hogy ha szépen kérem, megmutatja-e nekem a rajzait. Zavarba jövés, de aztán szépen szedi őket elő, közben meséli a befejezetlen rajzok történetét: egy félbe hagyott vicc, egy bolti kirakat tükröződése, amin önmagát látja, hogy hogy próbál az utcán aludni, gettó karikatúrák.
Közben a folyton siető és hömpölygő tömeg is megzavarodott, az emberek megálltak és nézték, hogy ugyan mit csinálunk, s egyre másra jöttek az aprópénzek és a 2 fontosok.
Végül vettem egy képet, s ott hagytam neki a szendvicsemet, s majdnem az csúszott ki a számon, hogy "have a nice day", de időben módosítottam "have a better day, than today"-re. Ezután az egyik szemlélődő nő hozzám csapódott és kérdezgetett a rajzokról, s hogy megmutatom-e, amit vettem. Mondtam, hogy bár a rajzok önmagában nem túlzottan művésziek, mégis benne van az ő világa és az ő lelke, s ettől mindenféleképpen különlegesek. Remélem egyszer rátalál a szerencséje. A nő jelentőség teljesen rám néz és azt mondja:
"Sometimes you can't get luck, you have to work for it" és ezzel nagyjából el is váltak az útjaink.
A hátralévő úton azon töprengtem, hogy vajon tényleg mennyire lehet a szerencsét kijátszani magunknak... eszembe jutott, hogy nekem milyen jelentőséggel bírtak azok a pillanatok, amikor valaki visszafordult utánam, s természetesen óhatatlanul eszembe jutottak azok is, amikor ez minden várakozásom ellenére nem történt meg.

A történet tanulságát, ha akarnám, se tudnám összefoglalni, bennem annyi mindent megérintett. Talán a legszebb az egészben, hogy miközben leültem ide bepötyögni ezt az egészet, kaptam egy e-mailt pontosan attól az embertől, akiről azt hittem soha nem lesz már ideje "visszafordulni" hozzám.

Ha optimistán állok hozzá, akkor azt mondom, hogy ma életemben először utaztam mentőben, s nem nekem volt rá szükségem.
Az egyik mentős, egy enyhén szőrös karú, összenőtt szemöldökű leszbikus néni volt, aki néha rám kacsintott, hogy megnyugtasson minden rendben. Köszi Lucy!

S közben lépten-nyomon beleütközök a paráimba: B nővér a kórház ügyeletén, s "nem tudsz semmit" üvöltenek az arcomba.
Aztán persze az ember próbál felül kerekedni az ilyeneken, s valószínűleg a ghánai nővérkének aligha van köze a Kékszeműhöz, s annak, aki szofisztikáltan lehülyézett, magyarázom, hogy a vérvétel azért szükséges, mert elég sok információt ki lehet nyerni a test állapotáról, betegségekről, pl a vér süllyedéséből, a vörösvértestek számából... ami, ha jól emlékszem általános iskola nyolcadik osztályos biológia tananyaga. A sírás pedig a stressz és frusztráció gyors levezetésének egyik nagyon effektív módja.

12 órányi talpon állás és frusztráció után végre visszakeveredhettem a lakásba, ettem 2 szelet tejfölös pirítóst retekkel (bár elvileg ez a kombináció mérgező, mégis imádom), felköszöntöttem KisSzívemet születésnapja alkalmából és Zsebe adott pár pozitív gondolatot a továbbiakra.
Ma is sikerült helyt állni, s bár szívesen írnám azt, hogy most szeretném kiütni magamat abszinttel, mire lezuhanyzok és ágyba teszem magamat, úgy fogok aludni, mint akit fejbe vágtak.

Ez a legszebb példája annak, hogy minden összefügg mindennel. Annak idején egy roppant intelligens nő mondta valakinek, hogy az empátia nem más, mint egy méreg. Vajon gondolta volna, hogy akkor minimum két ember gondolkodás módját csavarja meg alaposan. A sztorinak van egy irodalmi része is, ha megtalálom valahol, akkor közzé teszem. Vagy elkérem tőle.

Swelling on my tongue, something I said
My mind is a street of broken bodies and all of their faces look the same
The conversations were brain biopsies, all we do is stroke each other's ego and pretend we're worth the effort
The Height of Infatuation is all there is, then I get bored and cut the cord. Watch her come crashing down into a crumpled pile of insecure complexities waiting for the next gentleman to pick up the pieces and lay them out on his bed.

A mit sem sejtő rádió nem tudhatta, hogy a véletlennek nevezett sorsbogozó erők gyeremeteg játékszerévé vált.

- Emlékszel mikor hallottuk ezt utoljára? Véletlenek nincsenek.
- Véletlenek rohadtul nincsenek.

- Hívtak már fel olyankor, amikor roppant szarul érezted magadat?
- Nem, még nem. Vagyis egyszer próbált valaki, de ép szomjhalál krízis volt az egereknél, így nem értem rá felvenni.
- És hogy vélekedsz erről?
- Alapvetően próbálom véletlennek betudni.
- És mi a helyzet a sorozatos véletlenekkel?
- Már egyszer megállapításra került, hogy véletlenek nincsenek, sorozatos véletlenek... abszurdum. Ha magyarázatot kéne rá adnom, akkor valószínűleg az van, hogy valahol még mindig nagyon erősen ragaszkodom ahhoz a kijelentésemhez, hogy senki sincs egyedül. Ez is olyasmi lehet, mint a "Memini tui, memento mei". Pedig majdnem egészen bebizonyosodott számomra, hogy ezeket rosszul gondoltam.
- Mi zavar ebben?
- Elég sok minden zavaros. Egy konkrét zavar jut most az eszembe, azt kérdeztem csak meg, hogy mit csinált, nem azt, hogy mit gondolt.
- Egyéb hozzáfűzni való?
- Igen. Egyszer szeretném, ha nagyot csattana a telefon. A jó kedvtől természetesen.

Még van 2,5 órám, hogy be tudjak vásárolni. Jó kis ázsiai fűszeres bolt, ahova nagyjából szívem szerint hetente mennék vásárolni (és ott hagynám a fizetésem javát), de még soha nem mentem oda.
Valószínűleg azért, mert 1 köpésre van attól a megállótól, ahol mindig ugyanazok a dolgok hangoztak el: "Szeretnék magánál aludni." "Tudod, hogy nem lehet.", majd máskor "Késő van már, mi lenne, ha nálam aludna." "Nem is tudom, talán jobb lenne, ha nem.". Persze mindegyiknek a vége az volt, hogy ott aludtam nála. És egy köpésre van onnan az a hely is, ahol együtt néztünk naplementét.
És most oda kell menni. És utána vele kell találkozni. Ezek is mind "véletlenek".
Tulajdonképpen röhögtem, amikor felhozta az utolsó vagdalkozós üzenetében azt a nevet. Mindenki elmondja a maga igazságának egy részletét, a legmocskosabbakat pedig mindenki elhallgatja.

 

 

Volt olyan korszak, amikor sajnálkoztam, hogy nem ismerhetem meg a dolgaink miatt, pedig biztos érdekes ember. Wishfull thinking. Aztán mégis, csak meglepően nem úgy. És ehhez is mennyi véletlen kellett. Véletlenek, ugyan, ugyan. Suzy, ha ma látom, akkor vendégem egy Ön által választott italra.