Szakításunk nyolcvanhatodik fejezete, alcím:

Ha el tudod fogadni, hogy én nem tudlak úgy boldoggá tenni, hogy közben én is boldog legyek, akkor el fogsz tudni engedni.

 

Azt hiszem a legrosszabb, hogy érzem, ez már ténylegesen vége. És nem is a vége a rossz. A lelkesedés teljes hiánya a legborzasztóbb. Most az lenne a feladatom, hogy azt a lelkesedést, erőt, bizalmat, amit a kapcsolatunkba próbáltam bevinni, már magamba kellene fektetnem. És jelen pillanatban nem tudok magamra fogadni. 

A világ végén legeltetem az elmémet. Elképzelem, hogy elmegyek az Európai kontingens meteorológiai létezésének legészakibb csücskébe és kiüvöltöm a lelkem a szeleknek. 
Helló Stornoway! Viszlát múlt! Helló Jelen! Gyertek álmok és szerelmek! Gyertek árulók és csalódások! Gyere élet! Gyere fal! Mérj meg és ütközzünk még egyszer, had fájjon, had érezzem hogy jó. Gyere Stornoway és aztán ne lássalak többet!