Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem száműzetésben vagyok kint, hanem önként jöttem ide, tudatosan, hogy jobban legyek és nem utolsó sorban pénzt keresni. Berni egyszer megkérdezte még az egész szartsunami legelején, hogy mikor éreztem nagyon boldognak magamat legutoljára (és itt tudatosan hívnám fel a saját figyelmemet arra, hogy igen, az a Berni, aki miatt 6 éve még itt keseregtél, hogy mennyire semmit nem jelentettél neki, kirángatott és végig asszisztálta a szakításodat Berlinnel), s az a pillanat jutott eszembe, amikor középfölde közepén futkorásztam a ködben.

Olyan sűrű volt a köd, hogy nem lehetett látni előrébb pár méternél, s hirtelen elfogott az érzés, hogy ez az élet, hogy az idő nem létezik úgy, ahogy mi mérjük. Nincs  múlt, mert hiába nézel hátra, nem látod honnan jöttél, mi maradt ott, mi lett a nyomoddal. Nincs jövő, hiszen nem látsz a jelennél, az orrod előtt fekvő útnál tovább. Van egy irány és két lábad és vagy megállsz vagy tovább mész, de több opció nincs. Emlékszem akkor is épp félig már szakítottunk Berlinnel, s azt hiszem akkor élte át talán a magány érzetét a legintenzívebben, s emiatt elég sokáig furdalt is a lelkiismeretem... S akkor éreztem először határozottan, hogy ez nem az én problémám, nem véletlenül vagyok itt és ezen az úton és nem tudok visszafordulni, nekem ez itt az irányom, s ha van még kereszteződés az útjainkban, akkor úgy is lesz időnk egymásra.

Most nekem kell megértenem, hogy nem vagyok Berlin problémája, s a saját utunkat kell, hogy járjuk és nekem kell megoldanom, hogy a hibás forráskódom ne omlassza össze a teljes rendszeremet.

Mindig lefuttatom az agyamon, hogy amikor először szakítottunk a legfájóbb pont az volt, hogy csak másfél évet töltöttünk együtt, a második szakítás után, a négy és fél évet taposva, hogy annyira sok veszekedés és negatív dolgokat felhalmozva magunk körül. S most 1 év békesség után meg az a bajom, hogy ennyi sok hazugság került felszínre az utóbbi két évről. Hát úgy látszik nekem semmi sem elég.

Egy részem tudja jól, hogy igazándiból köszönettel tartozunk egymásnak, hogy ennyire megpróbáltuk, de ennyi volt, nincs tovább. A másik részemnek üzenem inkább, hogy igen, ijesztő az ilyen sűrű köd, de az utadon vagy, nem száműzetésben. Indulj el, s meglátod, ott vannak a kereszteződések, ahol találkozni fogsz olyanokkal, akik már várják a találkozás pillanatát, s olyanokkal is, akik meglepetések lesznek még az életedben. Ne haragudj a ködre,  ne haragudj a félelmeidre, lépj, ameddig látsz.