Nőnap margójára
Március 8, Nőnap.
Apám mindig viccesen hozzátette, hogy ez a nap igazándiból nemzetközi Zoltán nap.
Mindent, amit idealizálunk és piedesztálra emelve ünneplünk egyben megosztó is.
A nők napja is ilyen, egyszerre szocialista ideológia, egyenlőségi mozgalmak egyik ablakdísze, alkalom a lovagiasságra és úriemberségre, egy újabb ünnep költekezésre. Egyben szól valamilyen nőiességről, valamilyen férfiasságról, azokat elválasztó és összekötő elemekről.
Így hát, hogy Nőnap van, arra vetemedtem, megírom, hogy hogyan lettem egy két X kromoszómás gyerekből felnőtt nő, mert hogy nem csak azzá cseperedünk mindenféle előre kódolt biológiai folyamatok mentén, hanem az esetek többségében, képletesen és húsbavágóan is belénk nevelik társadalmunk lenyomatát és szerepeit.
A legelső és egyben legszomorúbb emlékem, hogy anyu sír. Rettentően kicsi vagyok, látom magamat, ahogy anyut átölelem a fürdőszobában, pont a tükör előtt kuporodott le. Valamit mond, hogy _semmi_baj_, de keserves az egész, s azt is tudom, hogy apu valami rosszat tett.
Óvoda, első évek.
Azt találom mondani a nagymamámnak, hogy én inkább fiú szeretnék lenni, mert nekik fütyijük van. Az, hogy valakinek fütyije van, olyan fantasztikus előnyökkel jár számomra, mint hogy nem jegyzi meg állandóan az óvónő azt, hogy igazán adhatna már rám otthon szoknyát az anyukám, mert kislány vagyok. Vagy nem hallod azt apukádtól, hogy a _fiúk_azért_jobbak,_mert_nem_sírnak_ és_nyavalyognak_ annyit, mint a lányok. Vagy a fiúknak lehet tininindzsa teknőcöket rajzolni, a lányok inkább rajzoljanak virágokat. Az állva pisilés tudománya, a menő játékaik pedig rettentően irigylésre méltóak. Szerencsémre a szüleim nagyon szeretnek, nem is erőltetik a Barbie-babákat, s továbbra is hordhatok nadrágot, amikor szeretnék.
Apámra úgy nézek, mint egy szuperhősre, még a járását is elmélyedten tanulmányozom, mert én is olyan szuper szeretnék lenni.
Játszom az óvodában, s egy fiú nekem jön, az autómat akarja elvenni, én pedig ellököm. Azonnal a sarokba állítanak, mert _egy_kislány_nem_viselkedik_így_. Ez az első tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy nekem _tehetetlennek_kell_lennem_, de nem az utolsó.
A legboldogabb napom az oviban, amikor Enikő megfogja a kezemet és körbe táncolunk. Nem tudtam miért, milyen ötlettől vezérelve, de a határtalan boldogságra emlékszem.
A mamámmal utazom a buszon, tömve van. Valaki elkezd fogdosni, ott lent. Szólok a mamámnak, ő _halkan_ visszasúgja, hogy álljak arrébb, majd abba hagyja. Arrébb állok, de csak egyre rosszabb lesz. Lépj a lábára! De kiére? Állnak körbe a hatalmas emberek, s egyszerűen _tudom_, hogy senki nem tud segíteni, szédülök és nagyon félek.
A mamánál sírok, a papa _szidja_a_mamát_miattam_, ettől még jobban fáj ez az egész _én_rossz_helyen_álltam_ ügy.
Általános Iskola
Egyik meghatározó emlékem, hogy apám ruhásszekrényében egy vizespólós néni pózol, kinyitod ott a néni, becsukod ott a tükör. Apunak ő a szuperhőse. Kinyit-becsuk-kinyit-becsuk, s egyszerűen tudom, hogy a két kép soha nem lesz önazonos.
Anyu is gyakran nyitogatja azt a szekrényt, hogy eltegye a frissen vasalt ruhákat.
A szüleink sokat dolgoznak, anyu reggel készít fel minket, apu délután van velünk. Apu munka után sokat edz, aztán bezárkózva zenét hallgat a nappaliban, mindig idegesek a léptei. A sötét folyosón várunk a húgommal, rendkívüli türelemmel, hogy a nappali üvegajtaja egy hangos kattanással jelezze: már nyitva van. Bent van fény és apu, meg egy kis remény játékra és kacagásra.
Az első verésre is emlékszem, nem én kaptam, talán ezért. Egyik este apu megunja a játékot és felteszi a fejhallgatót, talán mondja is, hogy vége, de mi imádunk játszani, talán ez is a játék része. Amint hátat fordít nekünk, biztatom a húgomat, hogy most lepje meg. A húgom odarohan, és belecsimpaszkodik a lábába. Ez után az szokott történni, hogy apu nagyon megijed, majd jól megcsiklandozza a kis haramiát, mi meg gurulunk a nevetéstől. Nem ez történt. Apu rettenetesen mérges lett és megütötte a húgomat, aki ezek után nagyon sírt. Én is sírok, _nem_értem_, _félek_bármit_is_mondani_.
Aztán lesz TV a kisszobában és az tele van érdekesnél-érdekesebb műsorokkal, már nem várunk a zár kattanására.
Kedvenc napom a szombat, apu dolgozik, anyunak lehet kakaós kávét csinálni és az ágyban vele hangosan játszani és kacarászni.
Aput is meg szoktuk látogatni a munkahelyén, mindig ad nekünk egy buksi simit és a kedvenc palacsintánkat, örül és kedves, furcsa hogy otthon egyre inkább kedvtelen.
Introvertált gyerek vagyok, szerintem ez a fogalom akkoriban nem is volt ismeretes.
Van is erről egy kedves mém, míg mások élvezik egymás társaságát a házibuliban, addig az introvertált egy cicával társalog. Egyébként igaz, a cicákkal nagyon jót lehet dumálni, Karmos cica volt a legjobb barátom.
A kortársaimat nem értettem, nekem nagyjából kínai volt, hogy hogyan lehet egy közösség részeként működni, nem értettem a csoport dinamikákat és hogy miért érdekes az, ami a többieknek érdekes, szóval általában önmagamban lógtam és feltételezem igencsak idegesítő lehettem a többiek számára.
Soha nem volt meg semmim, hol könyvem, hol a menzakártyám, hol ezem-azom tűnt el, lett meg darabokban, úgy hogy a tanárok sem kedvelnek, mert _problémás_gyerek_ vagyok. Anyu nagyon sokat harcol értem, türelmesen elmondja, hogy én be vagyok fizetve, menjek a titkársága, szóljak egy tanárnak, kérjek újat. A titkárságon mindig a _szégyen_ fogad. Háború az üzenőfüzetemben:
T. Szülő!
T. Osztályfőnök!
T. Anyuka!
T. Tanárnő!
Amikor elfajulnak a dolgok személyesen intézkedik. Onnantól fogva én leszek az _asztalborogatós_anyukás_gyerek_.
Amikor lányként próbálod magadat valahogy megvédeni, megkapod az _agresszív_ és a _jövő_bűnőzője_ jelzőket is. Mindezt egy olyan "pedagógustól", aki képes volt több gyerek méltóságát válogatott, szadista módon porig alázni.
//Másodikosok vagyunk. Feri dadogva olvassa ki, hogy Dö-dö-dö-dö-dö-dö-dö döglött cápa. A tanárnő élcelődik rajta egy viccel, Feri nevet rajta. Rosszul teszi. Nemrég volt vakbél műtétje, a tanárnő megfenyegeti, hogy a klumpájával még a belét is kitapossa a friss varrattal együtt. Ő tudja hogyan kell bánni az ilyen kis cigány pondrókkal, ha nem viselkedik otthon is elverik, ebben biztos lehet. A nyomatékosság kedvéért a klumpáját is a kezébe veszi. Nyomasztó a néma csönd. Eldöntöm: utálom a tanárnőt.
Negyedikben Fekete Zolit kihívja a táblához a matek házi megoldását felírni. Fekete Zoli az osztály legjobb tanulója és példaképe. Fekete Zoli elrontja a házit. A Tanárnőn zavar és pánik, kikutatja Fekete Zoli füzetét, hol a hiba? Gyorsan kiderül, hogy nem csinálta meg a házit. Fekete Zoli azonnal kap egy egyest, életében nem kapott még ötösön kívül mást, de ezzel még nincs vége. A tanárnőnek hirtelen nagyon sok mondanivalója lett Fekete Zoliról és az anyukájáról. Fekete Zoli _megérdemli_, hogy _csak_anyja_van_, s takarításból él, hogy szegények és ez így fog maradni, erről Fekete Zoli is _tehet_, mert ő egy _ilyen_hálátlan_gyerek_. Ha így folytatja mindent el fognak veszíteni, nem lesz ingyen ebéd, nem lesz lakástámogatás. Fekete Zoli és az anyukája mehet az utcára koldulni.
Fekete Zoli némán, leszegett és elvörösödött arccal áll, egyszer sem néz fel. Nyomasztó a csönd. Utálom a tanárnőt.//
De egy agresszió csökkentő iskolai foglalkozás keretein belül legalább megtanultam még a létezésemért is bocsánatot kérni.
Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Köszönöm. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat.
Természetesen otthon is kapok tanácsokat konfliktuskezelésből: _ne_légy_hülye_, _túl_érzékeny_vagy_,_ne_viselkedj_olyan_hülyén_, illetve _ne_mutasd_ki_, _hogy_fáj_, _ne_sírj_, _előbb_békén_hagynak_. És vígasznak mindig van egy kis étel, egy kis sütike, csokika, mert hát szeretnek nagyon.
Egy délután többen körbe állnak és lökdösnek az iskola udvarán, én pedig _hagyom_magamat_, mert már _megtanultam_, hogy a _tehetetlenség_ a_helyes_cselekedet_. Anyám elhessegeti a gyerekeket, _miattam_üvöltözik_ a napközis tanárnővel, majd kézen fog és ölelgetve hazavisz. Megígéri, hogy _minden_rendben_lesz_. Sokat beszélgetünk és játszunk az elkövetkező időszakban. A felső tagozatot egy másik iskolában kezdjük, mert a húgom is egyre hasfájósabb és rosszul van minden reggel.
_Megtanulunk_segítséget_nem _kérni_. Ha valami nem megy: _hülye_vagy_. _Megtanulunk_csendesek_lenni_, ha felidegesíted a felnőtteket, annak következménye van: _rossz_vagy_, a _rosszakat_pedig_megbüntetik_, _a_büntetésnek_fájnia_kell_, így vagy úgy.
Másik iskola nyugisabb, a tanárok nem űznek sportot a gyerekalázásból, sőt igyekeznek a gyerekeket egymás problémái iránt valamelyest érzékenyíteni. Nagyon hálás vagyok ennek az iskolának és a tanárainak. Még barátaim is lesznek.
Most hallom először, hogy a fütyivel is lehetnek bajok, az osztályfőnökünk igen komolyan kérleli a fiúkat, hogy _ne_cikizzék_egymást_a_fütyi_méretük_ miatt.
Nagy nehezen levetkőzöm azt a félelmemet, hogy nem merek megszólalni feleléskor, nehogy valaki azt mondja, _hülye_vagy_. Annál még az egyes is jobb.
Köszi anyu, hogy megdolgoztál értem!
Nagyon várjuk, hogy ki-mikor lesz _nagylány_, aztán gyorsan meg is tanuljuk, hogy ez egy _gusztustalan_dolog_, amit _titkolni_kell_ és legfeljebb magunk között _suttogva_lehet_erről_beszélni_.
13 éves vagyok, egy ismerős idős férfi mellém ül a buszon és elkezdi tapogatni a combomat, egyre feljebb és beljebb nyúl, miközben arról beszél, hogy az ő korában a 13-14 éves lányoknak már fiújuk volt. Meg is házasodtak, meg ám, meg gyereket szültek. Igen, szexeltek és gyerekeik lettek. Tudom-e mi az a szex?
Csak a földet bámulom és alig várom, hogy az otthoni buszmegállóban leszállhassak, _én_vagyok_rossz_helyen_, megint, _tudom_, hogy _senki_nem_segít_, _én_tehetek_róla_.
Ugyanezen a nyáron, Almádiban, hasonló korú fiúk jönnek le a szomszéd telekre, beszélgetünk a strandon, teljesen ártatlan dolgokról, ki-mit szeret, mi akar lenni, ha felnő. Az egyik fiúnak van gitárja, szívesen megmutatja hogyan gitározik. Húgommal át is akarunk menni délután, egyikünk sem tud hangszeren játszani, számunkra ez egy kisebb csoda. Papámat életemben először látom önmagából teljesen kifordulva, üvöltözik és rángat minket, hogy ugyan mit képzelünk magunkról, hogy majd mi is _kurvák_ leszünk, mint az _anyánk_ vagy az ő _anyja_, azonnal takarodjunk vissza. Este jégkrémet kapunk, a legdrágábbat, mert a Papa nagyon szeret minket.
Akkoriban már elkezdtem naplót írni, a legfőbb vágyam az volt, hogy egy _jó_árnyék_lehessek_, ami _nem_zavar_ és _nincs_az_útban_, egy árnyék _mindig_kapcsolódik_valakihez_, én egy _kedves_vetülete_akartam_lenni_az_embereknek_.
Középiskola
Kötelező felvilágosítás: A gumi fontos. Majd mutatják miért is: magzat képek különböző fejlettségi szakaszokban, majd éles felvételeket különböző magzatelhajtási gyakorlatokról, mint kikaparás meg vegyi anyagok használata. Én még mindig látom azt a kis letört kezet. Természetesen az is elhangzik, hogy a lányoknak _mennyire_kell_vigyázniuk_magukra_, mert a fiúkkal ellentétben, mi meghatározott peteszámmal rendelkezünk, s a káros életvitel kihatással van a _reprodukciós_képességünkre_, míg a fiúk mindig újra és újra termelik az ivarsejtjeiket, úgyhogy ők _ihatnak_drogozhatnak_. Meg egyébként tökre _ciki_terhesen_leérettségizni_.
Az introvertáltságot nem lehet kinőni, s csak jóval később az életben tanulok meg vele súrlódásmentesen együtt élni. A Spice Girls, Backstreet Boys, Linkin Park, holdjárók, smink, fiúk és minden egyéb dolog, ami mentén barátságok tudnak kötődni egy lányosztályban, számomra továbbra is kínai, sőt ellenszenves, továbbra is nehéz a beilleszkedés, továbbra is idegesítő vagyok a többiek számára.
A szüleim már több éve válnak, soha nem gondoltam volna, hogy ennyi gyűlölet tud beleférni a szeretetbe. Én azt gondolom, hogy egy gyerek szívét semmi nem tudja jobban összetörni, mint amikor a válásban lévő felnőttek és rokonaik a gyereke(ke)t próbálják felhasználni egymás ellen. Nem is nagyon találok rá megfelelő szavakat, hogy ez mennyire helytelen.
Igazándiból ez a 4 év kőkemény fájdalom volt. Nem tudtam azonosulni a testemmel, meghíztam, gyűlöltem azt, hogy nő vagyok, gyűlöltem otthon lenni, gyűlöltem iskolába járni, gyűlöltem én lenni. Megtanultam némán sírni, vágtam az ereimet. Egyszer túl jól sikerült, megijedtem, s abba hagytam, _gyáva_, ezért még inkább gyűlöltem magamat.
Nemrég olvastam valahol egy elmés kommentet, hogy egy _tisztességes_tinédzserkorral_együtt_jár_a_vagdosás_. Mi az isten van ezzel a világgal, hogy ennyire imádjuk és idealizáljuk a fájdalmat? Úgy osztogatjuk magunknak és egymásnak, mintha valami csodaszer lenne.
Mindezek ellenére roppantul igyekeztem normális gyerek lenni, akármilyen megfoghatatlan fogalomnak tűnt is ez az egész. A fiúk és a szerelem téma mindig elkerült. Érdekeltek, mint emberkék, meg a hobbijaik, ezerszer érdekesebb volt a közegük, mint az Avon katalógus és a sminkecsetek világa. Mivel kövér voltam meg pattanásos is, úgy gondoltam, majd ha _szép_leszek_szerethető_is_leszek_és_akkor_szerelmes_is_leszek_. Mint a _tündérmesékben_. A tündérmesék többsége egyébként eredetileg horrorsztorik voltak.
Beleszerettem egy lányba. Egyszerre volt halálosan ijesztő, s egyben természetesen jó érzés is, mint amikor valami végre a helyére kattan. Jó hangosan. A magam részéről _nem_akartam_mindennek_tetejében_még_buzi_is_lenni_. Megfelelési _kényszerből_ borzasztóan hibás döntések sorozatát tudjuk hozni, hogy _bele_törjük_magunkat_a_megfelelő_szerepekbe_. Mire anyu észrevette, hogy valami baj van, s próbált erről velem kommunikálni, már késő volt. Nagyon. _Semmi_sincs_rendben_.
A harag és a düh mindent elsöprő erőt tud adni, életemben _először_és_kristálytisztán_nem_magamra_haragudtam_. _Az_egész_hülye_világra_. Nem érdekelt mi lesz a mama szívével, mit mondanak az emberek, ki veszíti el az állását, agyon vernek-e vagy sem, csak had mondhassam ki végre, _megmásíthatatlanul_és_visszavonhatatlanul_mindenkinek_. Nem volt egy oroszlán bömbölés. Egérhangon csak annyit mondtam: _Anyu_kérlek_ne _utálj_, a lányokat szeretem, de ettől még _én_, _én_vagyok_. Ez elég jól sikerült, még most is ott van a YouTube-on valahol. Megmásíthatatlanul, visszavonhatatlanul, mindenkinek.
Bocsi anyu.
Ez idő tájt történt az is, hogy végre ki tudtam állni magamért apámmal szemben is. El akartam menni otthonról, beszélni a lánnyal, nem csesztetve lenni, netezni, abszolút tini dolgok. Nem akart elengedni, kezében már érett a pofon. Sírva, de végül csak kipréseltem magamból: _Ha_meg_is_versz_én_most_innen_akkor_is_elmegyek_. Többet nem ütött meg, sem engem, sem a húgomat. _Elvesztette_az_egyetlen_eszközét_fölöttünk_. A pofonjaiban mindig az volt a legrosszabb, hogy egy idő után megérted, ez az egész _nem_a_nevelésről_szól_, hanem az _ő_dühéről_.
Végre szétköltöztek a szüleim. Minimális lett a kapcsolat az apámmal meg a nagyszüleimmel. Apu őszintén meglepődött, hogy nem vele akarok maradni. Egy kicsit fellélegezhettem, kivontam magamat ebből az _őrületből_, köszönöm szépen, nem kérek többet a _mérgező_szeretetből_, mert már majdnem mindent elpusztított, ami számomra kedves volt. Most már _magamnak_szeretném_kitalálni_mi_a_jó_nekem_.
A többi lánynak, még a szerencsésebbeknek is, csak most kezdődött az igazi meccs. Most már nem csak a szüleiknek, nevelőiknek igyekeznek megfelelni, hanem most már a fiúknak, férfiaknak és a többi nőnek is. Az egész társadalmunknak. Jön az egyensúlyozás a csinos-divatos-barátnő-kurva lét között, hogy mit teszel meg a pasidért, hogy mit viselsz el szexuális zaklatásból, s erőszakból, csak azért, mert _jó_nők_ igyekeznek lenni. Aztán barátnők, feleségek, anyák meg nagymamák. És a társadalmunk árgus szemekkel figyel, pontosan tudja, hogy milyennek kell lennie az _igazi_SZERETHETŐ_nőnek és hamar meg is torolja a közvélemény, ha valaki kilóg a sorból.
Csak sejteni vélem, hogy a fiúknak min kell keresztül menniük, hogy _igazi_tökös_ERŐS_férfiak_legyenek_, mert ha mást nem is, azt _mindannyian_tudjuk_, _a_fiúk_nem_sírnak_, s _az_erősebb_kutya_baszik_. Számomra borzasztó hiánynak tűnik, hogy egyéb dimenzióban szinte nem is léteznek társadalmunk tükrében.
De végre született egy vékony atmoszféra, amelyben lettek fogalmak és szavak, ezeknek pedig súlya... lélegzethez lehet jutni egy-egy #metoo hashtag alatt. Hogy beszélünk #feminizmusról #gyerekjogokról #emberiméltóságról #alapvetőjogokról #egyenlőbánásmódról #egyenlőlehetőségekről és van #anemaznem #neféljbeszélj #nekemelmondhatod #nekemelőbújhatsz és nem #nemtehetszróla de!!! #tehetszellene.
A karakter halmazok és hashtagek viszont nem tudják visszaadni, mennyire nehéz az ilyen dolgokra visszaemlékezni, szavakba önteni és megírni. Elfelejteni ilyen dolgokat nem lehet, csak elnyomni. Sokáig azt hittem csak annyit tudok tenni, mint az apám: edzek és zenét hallgatva kizárom a világot minden problémájával együtt. Mert így könnyebb. (Sajnálom apu, hogy ennyire nehéz volt.) De közben látom magam körül a kis emberpalántákat, s hallom ugyanazokat a szavakat gyűrűzni körülöttük, s _tudom_, hogy _még_több_és_sokkal_agyafúrtabb_veszély_leselkedik_rájuk_. Látom a barátaimat, hogy néha el szeretnének mondani valamit, de megakadnak a mondatok és csak _hallgatunk_.
Muszáj beszélni.
Elviselhetetlen tud lenni a csend.
Nem is olyan rég arra kapom fel a fejemet, hogy ez hangzik el egy országos rádióműsorban: Túl lett lőve ez az egész #metoo, hogy _imádunk_áldozat_szerepben_ tetszelegni_, meg hogy lassan a kisfiúknak meg a kislányoknak nem szabad megmondani, hogy mi a nemük.
Az ilyesmit nagyon könnyű kimondani és nagyon könnyű meghallani.
Az ilyen közvélekedéssel egyetlen egy dolgot tudunk nagyon hatékonyan csinálni: létező problémáinkat és konfliktusainkat az asztal alá söpörve az egyént, vagy egyén hiányában egy kreált mumust hibáztatunk. Fenntartva vele egy olyan társadalmi berendezkedést, normákat és egyben nemi szerepeket, amik _hatalmas_veszteségek_mentén_és_áldozatok_árán_túlélni_próbálja_a_rajta_túlmutató_konfliktusait_. Mert más eszköze nincs.
De ma már, _mi_, egy másfajta világban élünk. A rossz normáink és az ebből adódó problémáink lettek a konfliktusaink forrásai. Ezekről meg kell tanulnunk beszélni, meg kell tanulnunk meghallgatni a másikat, meg kell tanulnunk segítséget kérni és adni, s ezzel egyidőben meg kell tanulnunk jól és jobban szeretni. Magunkat és egymást is. Mindannyiunk boldogsága és léte múlik rajta.