Úgy akartam kezdeni, hogy nem sokára otthon  leszek, aztán belém villant, hogy ja, azért hogy elköltözzek és aztán barátról-barátra szállva és főzve  (ez mint kiderült számomra egy nagyon hasznos készség, meg az is, hogy hány lelkes barátom van, akik örülnek szerény társaságomnak, főleg, ha nem nagybőgőt játszok) cigánykerekezzek hat hetet. A csak úgy létezést pedig kihúztam a listáról, sokat akarok tenni-venni-menni. Életem legértelmesebb hat hetét akarom az országban tölteni.

Szóval fogtam magamat és beiratkoztam egy búvártanfolyamra horvátorszagi merüléssel, viszem anyámat is, had játszon egy kicsit ő is sellőlányt, bár nem panaszkodik, valahol érzem, hogy ő is nehéz időket él meg. De előtte még körbe tekerjük a Balatont pajtikkal, aztán Szeptember közepén egy hortobágyi túrát szerettem volna, de találtam helyette egy a Magyarország legszebb kerékpártúrái között előkelő helyen álló  őrségi  három folyó túrát (Őrség-Mura-Dráva) röpke 400 km.

Aztán pedig egy Budapest - Bécs - Berlin dönerkebab túra, végállomás T karjaiban valami buzibárban (bevonulás szigorúan az Electric6 Gaybar számára) és aztán haza vonattal és bedurrant combokkal jól megérdemelt dönerkebabot csámcsogva, ami Berlinben a legjobb.

Azt hiszem a legfontosabb a kerékpározásban, hogy végre megint hosszútávokban gondolkodhatok. A futásban is a hosszabb távokat szerettem, az agyad az elején küzd, dobja be a hülyeségeket, de aztán a lábak előre haladó mantrája szépen lecsillapít és elfog egy szabadságérzet. Kerekezés közben ehhez kicsit több kilométert kell tekerni, de már alig várom, s várom azt is, hogy mindenféle félelmet és frusztrációt levetközve a szabad ég alatt aludhassak.

A kreativitásról sem szeretnék teljesen lemondani, ezért elmegyek rajzolni és festeni Paksi Évához is, mert egyszerűen ott nem tudok frusztrált lenni.

Lesz egy csalódott Kaktusz Úr, aki néha szúr pólóm is, s megyek kerámiát is festeni a Made by You-ba, s tekeréshez is viszek skiccfüzetet. Úgy gondolom ezzel rendben leszek, lélekben pedig készülök majd az angliai túrákra.

Sikerült megbeszélni a főbérlővel, hogy lehet nyuszmuszunk (ez volt Berlin kitétele, aki macskáról és tengerimalacról hallani se akart), s Beny néven futó törpe kosorrú, oroszlánfejű szépségre esett a választásom:

És jött a névválasztás, mondtam is Berlinnek, hogy mit szólna a "Bounty Kapitány"-hoz, mert olyan kalózos bountys marcóna feje van. Legnagyobb meglepetésemre Berlin azt mondta erre, hogy, Á-á, a gyereket az ő nevére kell venni (komolyan eddig a rosszullét keringette, ha a nyúlról volt szó, most meg egyenesen apai jogait hangoztatja).

Tehát így a vezeték neve Von Schwullschloss lett (Berlin háztartásbeli neve Hübschike Von Schwullschloss újabban), hát de ehhez milyen keresztnevet adjon az ember. Berlin szerint az Imánuel, a Károly Róbert, Jónás és  a Gepetto tökéletesen illene hozzá (itt megfogadtam, h ha ténylegesen lesz közös gyerekünk egyszer az életben, ő nem adhat neki nevet).

Én próbálkoztam a Kafkával, ha már német, meg komoly név, meg legyen köze a zsidósághoz is, de elbukott, úgy mind a Sámson, Káin, Ludwig, Bach, Castro és Astro is.

Aztán valahogy felmerült a Spárta név, s az hogy ha nem viselkedik (Berlin), akkor vérnyúlat fogok belőle nevelni és egy vezényszóra tőből fogja lerágni a lábát, bár ez az elképzelés annyira nem tetszett Berlinnek, de így jutottunk el a közös megegyezésre, hogy a nyúl neve legyen Leonidas von Schwullschloss. Ha már oroszlánfejű.

Ma reggel még annyit mondott, h tegyük még azt is hozzá, hogy I. Leonidas Von Schwullschloss a teljes neve, mert ő az első közös gyerek.

Gyerekért majd Februárban megyünk, akkor lesz 6-7 hetes a picÚr, hétvégén meg hazamegyek barkácsolni egy ilyet:

Nagyjából annyiból jön ki, amennyibe egy normális ketrec kerül, de mégsem ketrec, nem hányom el magamat tőle, ha ránézek.

És most megyek tovább tanulni az állcsontok és fogak vérellátását. OhYesss...

Berlin: "A kávét cukorral, a bort vízzel, a szerelmet házassággal tönkretenni nem szabad!!!"

 

Két szakmai ismeret tétel tanulása között egy olyan megvilágosult pillanatom lett, h az évtized transzcendentális üzletmodelljét a szerveződési szinttől egészen a reklámanyag tartalmáig láttam magam előtt. Persze az más kérdés, h kereslet valószínűleg nincs rá. A spiritualizmus és az üzletmodellek meg alapvetően nincsenek túlzottan jó viszonyban egymással.

Úgyhogy inkább megemlítem Berlint, 5 nap és végre hazatér Németországból (bár legszívesebben inkább kint maradna és engem reptetne magához).

Mint említettem vizsgaidőszak van, büszkeségem az Anatómia, előző félév és az idei is egy szép ötössel zárult (persze 4 napig semmi mást nem tanultam csak a koponyán és az állcsonton tapadó izmok, idegek, csontképletek és mimikai izmok latin elnevezését). Egyelőre hármas a legrosszabb jegyem (az életben először és utoljára kevertem össze a polikohézió és a poliaddició fogalmát), de még két véres modulzáró hátra van.

 

Most estem túl életem első lelket megrázó "'közös' Nagytakarításán". Annyira rosszul esett, hogy azóta is be vagyok pöccenve Berlinre. A történet úgy indult, hogy mondogatta egy hete, hogy fel kéne porszívózni meg ki kéne verni az ágyneműket, aztán mindenki teszi a maga kis dolgát. Ezzel nem is volt semmi baj, kirázom a szőnyegeket, hoznám a porszívót, erre közli, hogy á-á először portörölgetés, mert úgy nincs értelme porszívózni. Itt már láttam azt a furcsa ördögi villanást a zöld retinája mögött megbújva (biztos reptilián!), ami azt jelenti, hogy még koránt sincs vége a történetnek, amíg a lakás átható domesztosz illatot nem áraszt. 
Szóval ő neki állt port törölgetni én pedig a becsapottak dühével kezdtem likvidálni a lakásban található összes szőnyeget, takarót, plédet, paplant a gangon. Mire végeztem Berlin már a konyhának esett neki teljes erőből (Optimus Prime a félelmetes gőzborotvával felszerelve). Kedvem lett volna neki beszólni, hogy a mosogatás most egyébként is az én dolgom lenne, másrészt addig nincs értelme elmosogatni, amíg az edényekből az ételt mondjuk nem rakja be kis tároló dobozokba... hamár portörlés és porszívózás... de megálltam, inkább felporszívoztam mindenhol. Berlin ekkora már a fürdőszobában vívott vizicsatát a csempék közötti fugában megrejtőző piszokkal (bár szerintem a láthatatlan baktériumokkal volt megint baja), tüntetőleg elraktam az edényekből az ételt kis dobozokba és újra elmosogattam és kitisztítottam a mosogatót. Én itt befejeztem, Berlin még harcolt a fugával, 15 perccel később viszont jött az utolsó megmérettetés, a ruhák közös kiteregetése.
A nedves ruhákkal együtt csöpögött belőlem is a szemrehányás szóáradata. Elmondtam neki, hogy én mindenbizonnyal egy hisztis nárcisztikus személy vagyok, de már többször kértem tőle, hogy ha nagy takarítást akar rendezni, arra készítsen fel, mert velem ezt időben meg kell beszélni, hogy legyen időm testileg-lelkileg ráhangolódnom a megpróbáltatásokra (illetve legyen lehetőségem a nekem nem tetsző feladatok lepasszolására)... és egyébként is egy csúnya disznó, mert ezt az egész felfordulást azért rendezte a kis mocsok, mert nem akart elkezdeni készülni az angol vizsgájára. 
Aztán kibékültünk, persze szex nem volt.

Ma rá kellett jönnöm arra elsősorban, h Berlin retardált, vagy autista. 
Mondtam is neki, h nyugodtan bevalhajta most már, engem is minősít, ha 1,5 év alatt nem voltam képes észrevenni. Persze csak röhögött. 
Aztán rájöttem, h Schmitt Pál és Solyóm László is valószínűleg retardált. Csak rá kell nézni a  fejükre. 

Aztán rájöttem, h valószínűleg az egész dietetikus világ reatrdált, mert senki nem tudja egyértelműen megmondani, h most a mangalica zsírja jó, vagy nem jó (életem legújabb felkavarója a Paleolit szakácskönyv).

De itt még nincs vége, a dolgok fokozódtak. Az ufóhívők is retardáltak, mert az egyik könyvben azt írják, h a reptiliánok vegák meg jók, a másikban pedig azt, h gonoszak és húsevők és mindenkit ki akarnak nyírni. 

Ekkor történt meg az is, h Miró azt írta, h "muszály". Igen, ő is retardált lett.

Az "i"-re a pontot újból Berlin rakta fel, aki a kékmalacos mamuszában álldogálva, megkért, h álljak rá mindkét lábára. Mondom az nem lesz jó, de ő tudni akarja. Elsőre nem sikerült kért még egy próbát, aztán másodjára sikerült... akkor vinnyogott, h jó elég, aztán elkezdett röhögni. 
Kacarászás közben pedig megállapítja, h na látod milyen jó volt, most már ezt sem fogom legközelebb kérni.

- Gondolkodtam apádon is... nem érdekel, igazándiból az a lényeg, h megcsinált nekem...

:D

- Te ez a köny azt írja, hogy Psota Irén az egyik legnagyobb transzszexuális művésznőnk. Ezt nem is tudtam :O

- Nem Psota, hanem Posta Irénke!

Múltkor írtam, hogy egészen boldog vagyok.
Az egészen szó azt hiszem az egyik legfontosabb eleme a mondatnak, vagy a kapcsolatunknak. 
Teljesen különböző hátterű, múltú és természetű emberek vagyunk Berlinnel (tényleg ég és föld néha), de igazándiból egyikünk sem akarja a másikat magához "idomítani", emiatt szoktuk is egymást osztogatni meg kifigurázni, néha hiszti is kerekedik belőle (najó általában én csapok kisebb-nagyobb hisztiket), de ez jó, mert ha valami félreértés 
van, akkor az azonnal kiderül, belőlem, belőle is kijön, nem marad tüske egyikünkben sem, s ha elmúlt a hiszti inger, utána nagyon nyugodtan megbeszéljük, h igazándiból miért is volt ez. Ahhoz még mindig tartjuk magunkat, amit a legelőször mondtunk egymásnak, hogy a kapcsolatunk alapja legyen az őszinte kommunikáció. Így úgy érzem magamat, hogy egyrészt teljesen kiteljesedhetek és feloldódhatok mellette, mégis kiegészít engem én pedig őt. Szóval egészen kezdek én lenni, boldogan.

Berlinről sokmindent szeretnék néha írni, de aztán mindig csak ezt a számot hallgatgatom, amit megannyiszor hallottam tőle dúdolva. Bárcsak.