Múlthéten felmondtam, amiből annyi lett, h dolgozhatok otthonról áprilistól és projektek szerint leszek fizetve, pedig azt hittem ki fognak rúgni. 
Beszéltem osztályfőnökömmel is, h mi módja van az évhalasztásnak, ő jelentőség teljesen csak annyit  mondott ne halasszak, próbáljam befejezni megszakítás nélkül. Annyit még hozzá tett, h ha szeretném vizsgázhatok előbb és kezdhetem később a jövő évi tanévet, csak tudjanak rólam.

Elég sok minden közre játszott a döntésben, a képzés átszerveződésének híre, a bizonytalanság, s egy fantasztikus kirándulás a János-hegyen.

S újra meg kellett kérdeznem magamtól, hogy mitől is félek. 
Félek az anyagi bizonytalanságtól. Félek, hogy a fél életemet ülve fogom eltölteni. Félek, hogy olyan dolgokra nem jut időm, ami igazán fontos. Félek, hogy önmegvalósítás helyett belerohadok a dolgokba.

Nem tetszett ez a sok, tudatomba beékelődött félsz. Szóval benyújtottam a felmondásomat, és elővettem azokat a terveket, érzéseket, amik még Angliában fogalmazódtak meg bennem. Visszatérek a testedzéshez, rajzolok és már jelentkeztem még egy intenzív rajztanfolyamra Paksi Évánál, és leteszem végre azt a kurva jogsit is >.>, hétvégenként pedig kirándulás, mászással-csúszással. A sulis gyakorlatra pedig nem fél emberként akarok bejárni, hanem testben-lélekben ott lenni és el akarom sajátítani gyakorlati technikákat.

Az anyagi résszel meg az lesz, hogy ki megyek Angliába újra a nyári szünet alatt, legrosszabb esetben 900.000 forintot fog jelenteni, legjobb esetben pedig 1,5M forintot, ez pont elég arra a jelenlegi tartalékaim mellett, hogy harmadik tanévet, ami áprilisig tart, kihúzzam a legrosszabb esetben is.

Ha mindezen túl vagyunk, Berlinnel úgy véljük, h akkor pont el kéne húznunk Indonéziába vagy Thaiföldre egy hónapra, ha napfény illetve a tengerben való lubickolás nem is karcsúsítja majd a derekunkat, egy egzotikus hasmenés biztos jó hatással lesz a testsúlyunkra :).

Az elmúlt két-három napban akár jelentéktelennek mondható egérkattintások és pársoros beszélgetések, kisebb-nagyobb gondolatfoszlányok igen fontos dologra ébresztettek rá. Viszonylag nehéz is belefogni, mert ez is amolyan se eleje, se vége történet.
Kezdjük azzal, hogy sok faszság történt velem éveken keresztül, aminek egy részét leírtam, egy részét pedig már nem fogom, mert úgy hatna, hogy az összes eddigi kapcsolatomban csak rossz volt, pedig dehogy. Máig emlékszem kivel, mi volt a nekem a legkedvesebb. És ezt fontos leszögezni, mert nem vagyunk egyformák, más-más értékeket hozunk magunkkal otthonról, s eltérő dolgokat tanultunk meg értékelni.
Tulajdonképpen erre már májusban rájöhettem volna, vagy sokkal előbb, de most maradjunk májusnál, amikor egy órát lógtam a telefonon Zs-vel egy félévnyi adásszünet után. Vele történtek olyasmik, hogy elfelejtett kisebb-(kurva)nagyobb dolgokat,s ezt viszonylag évekig jól kezeltem, elnéztem, mert hát Ő ilyenke. Egészen addig, amíg egyszerre nagyon sok ilyen történt viszonylag rövid idő alatt egymásután, s már nem tudtam úgy felfogni, hogy én egy kedves, ámde igen jelentéktelen ember vagyok a számára. Ez nagyon felbőszített és nem tudtuk megbeszélni, s ki akartam rakni az életemből és minden próbálkozását egy ignore gombbal reagáltam le, mert attól féltem, hogy ha újra teret engedek neki, akkor minden megint ugyanaz lesz.
Aztán egyik nap kaptam tőle egy rövid üzenetet, hogy "nem megyünk el bicajjal ázsiába idén? japán v kína vagy mittudomén. ketten. maga meg én.". Gondolkodás nélkül felhívtam, hogy "Jólvanmegvanmiabaj?".
Pár héttel erre rá, úgy volt, h találkozunk és persze nem jött össze, én máshova mentem állatkertezés helyett és akkor este felhívtam, hogy szó szerint lebasszam, ami úgy zárult, hogy azt mondtam "Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért szeretem magácskát ennyire" és erre az volt a válasz "Mert tudja jól, hogy én is szeretem magát nagyon!".
Akkor hibásan elkönyveltem úgy a dolgokat megint, hogy lehet hogy elfelejti a mi dolgainkat, de ettől függetlenül szeret. Pedig én is nagyot hibáztam, mert én azt felejtettem el, hogy 3-4 évig ott voltam neki mindig, amikor kellett, s az ő szemszögéből nézve egyszer csak látszólag ok nélkül eltűntem neki. Egy félsz miatt. Ugyan úgy, ahogy eltűntem M-nek egy félsz miatt, s ahogy eltűntem R-nek egy félsz miatt. Mert elhangzott 1-2 fájó butaság, amit én nem akartam hallani többet. Tulajdonképpen eltűntem mindenféle közösségi életből a félszek miatt, s aztán azt is elfelejtettem, hogy félek. 
Azt is mondhatnám nem véletlenül történtek a dolgok velem úgy ahogy, az élet addig verte a fejemet ezekbe a leckékbe, egy-egy M, R, Zs, B képében, amíg fel nem fogtam, hogy én is ugyanakkora fasz vagyok, mint mások, s nagyon nagyon fontos dolgokat mulasztottam el elmondani, illetve tenni a félszek miatt. És ezt így soha többet nem.

És most tulajdonképpen örülök, hogy megint lett értelme a dolgoknak.