A Coca-Cola lekaparja a plakátait, Toroczkai kólát löttyint a betonra, a sajtóban és a közösségi médiában mindenki nyilatkozgat a családvédelemről, meg a buzikról. Virágkorát élik az alternatív megállapítások: az a nő, aki élvezi az anális szexet, annak meleg lesz a gyermeke, az a nő, aki teherbe esett a nemierőszak után, az tulajdonképpen élvezte, a Föld újra lapos, a védőoltás autizmust okoz, remélem a lobotómiáig nem jutunk el, újra.

Az utóbbi 50-80 évben az emberi tudomány és kooperáció eljutott odáig, hogy konkrét tudományágak összedolgoznak, megismertük valamennyire az emberi genómot, az öröklődést, a testben lezajló biokémiai folyamatokat, a ráható szociokultúrális, pszichológiai, környezeti hatásokat, ismerjük különböző emberi kultúrák, antropológiai csoportok történetét, de még mindig nincs konkrét magyarázat arra, hogy miért van homoszexualitás, annyit tudunk, hogy mindig is volt, s a nem heteronormatív emberek száma kb 10-15% között mozgott konstans, a Kinsey-skála szerint pedig még a heteroszexuális embereknek is van valamennyi kilengése, érdeklődése a saját neme iránt.

Minden rettegés ellenére 1950-ben 2,5 millárdan voltunk, 2019-ben pedig többen, mint 7 milliárdan. Csak szimplán statisztikai alapon többen vagyunk, mindannyian. Az, hogy nőtt az emberi populáció IQ szintje, általános műveltség része lett az írás és olvasás, s nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy 10 évenként háborút vívjunk egy-egy uralkodó nevében, az olyan szociokulturális változásokat hozott, hogy (sok egyéb dolog mellet) a buzik is merik magukat felvállalni és láthatóvá tenni. Mert mondjuk már nem jár érte halál, sokk-terápia, börtön.

Ha az embereket tényleg a család, a gyermekek, a házasság védelme érdekelné, akkor nem a buzikat, a nőket, a férfiakat, a szingliket, a gazdagokat, a szegényeket, más nemzetiségieket ekéznék, nem gyerekre adna hitelt az állam, nem az abortuszon vagy a gumihúzásról vitatkoznánk, hanem intézményesítetten segítenének a családtervezést: mediátor segítene a különböző álláspontok összeegyeztetését, segíteni felmérni, hogy mindez milyen kötelezettségekkel jár mindkét szülő részéről, érzelmi, anyagi, fiziológiai; mi ténylegesen a helyes döntés az adott két ember esetében, milyen lehetőségeik lesznek, hogyan tud az állam segíteni, hogyan lehet ezeket igénybe venni, segíteni nekik helyes nevelési módszereket alkalmazni.

Apropó, manapság divat azt mondogatni, hogy azért ilyen problémásak a mai gyerekek, mert "liberálisan" nevelik őket, mindent szabad, bezzeg egy-egy atyai pofon sokat segítene. Mindezt egy olyan országban, ahol a társadalom 80%-a helyesnek tartja a gyerek fizikai büntetését, és az országos átlag napi 7 perc érdemi törődés. Ismétlem: ÁTLAG HÉT PERC NAPONTA.

Ebből adódóan nem az a kérdés, hogy a szülő elverheti-e a gyerekét, hanem azt kellene tisztába rakni a fejekben, hogy ha törik, ha szakad, az legyen az utolsó eszköz, amihez hozzányúl. Még azok a szülők is, akiknek konkrétan sikerült a gyermekét megölnie, halálra éheztetnie, stb, úgy érzi, hogy ő csak jót akart, helyesen cselekedett. A gyerek kiprovokálta!

Én nem gondolom azt, hogy a mai szülők feltétlenül igénytelenek, hanyagok lennének, inkább gondolom azt, hogy sok esetben elmutyizott fizetésekből és túlórákból meg váltott műszakokban dolgoznak, hogy egyről a kettőre jussanak, rengeteg konfliktust és saját igényüket a szőnyeg alá söpörve, az esetek többségében borzasztó mintákat hozva otthonról. Rengetegen nem tudnak mit kezdeni a vágyaikkal és a félelmeikkel, miközben éjjel-nappal reklámok bombázzák a primer ösztöneikent, hogy milyen az igazi élet, az igazi férfi test, az igazi női test, az igazi élmény, az igazi szex, az igazi ajándék, az igazi szépség, az igazi boldogság, az igazi család, az igazi esküvő, az igazi kapcsolat, az igazi kikapcsolódás, az igazi szórakozás, csak pénz kell hozzá és máris a tiéd, le ne maradj!!! Ez az igazi családgyilkos, immáron 30 éve.

A korlátozott szeretetnyelv (adok neked édességet meg drága telefont) a szeretetnyelv hiánya (az érdemeidet, kepességeidet elismerni, támogatni nem tudom, de kritizálni bármikor), a szülők közötti elégtelen konfliktus kezelés, vagy éppenséggel az, amikor a szülők és a családtagjaik a gyereket próbálják felhasználni egymás ellen. Ezek azok a dolgok, amik a családi otthont mindenki számára elviselhetetlen börtönné változtatják. Nem Steiner Kristóf, nem Conchita Wurst, s nem a Budapest Pride fogja örökre és visszavonhatatlanul megmérgezni a gyerekek lelkét, megakadályozva őket a kiegyensúlyozott fejlődésben.

Ezek a problémák még a tanult tisztességes, keresztény családokban is felütik a fejét, ez nem is intelligencia kérdése, hanem érzelmi intelligenciájé, ami juhu, fejleszthető. Csak ehhez magunkba kell nézni, magunkat kell kritikusan megfigyelni, el kell ismerni, hogy baj van, segítséget kell tudni kérni és adni. Nem csak az áldozatoknak, az elkövetőknek is. Erre nem lehet politikai tőkét alapozni. Az embereknek több szeretetre és megértésre van szüksége egymástól, egymásnak, nem pedig arra, hogy egymást versenyezve kiabáljuk túl, hogy még az utcán sem fogom meg a párom kezét, nehogy már a buzik is megtehessék.

A WHO előre jelzései szerint 10-20 éven belül leszámolunk a rákkal (már aki meg tudja majd magának engedni a gyógyítást) a legnagyobb népbetegség pedig a különböző mentálhigiénés problémák lesznek. Nem azért kell megtanulnunk egymás iránt toleranciával, szeretettel, tisztelettel, nagylelkűen viseltetni, hogy szegény buzik ne akadjanak sirva, ha csúnyán néznek rájuk. Ez nem csak a család együttélésének alapja, hanem az emberiességé is.

Nyakunkon az ipar 4.0, a szakértők piaci buborékokra figyelmeztetnek, itt a klímaváltozás, a technológia pedig olyan ütemű gyors fejlődése, amivel már nehéz nem csak az oktatásnak lépést tartania, hanem az átlagember kognitív képességeit is felül fogja múlni. A jövő generációira úgy tűnik egy olyan világ fog várni, ahol eddig nem tapasztalt verseny lesz az elérhető erőforrásokért, szociokultúrális juttatásokért és élhető életterekért. Nekik talán még fontosabb döntéseket kell majd hozniuk egymással és a hogyan továbbal kapcsolatban, vélt és valós tulajdonságaik és privilégiumaik mentén. Most kell megtanulnuk és megtanítani egymást nemet mondani a gyűlöletre, a félelemkeltésre, populizmusra és kisstílűségre.

A nemzet Kovácsa és Kövére annyira megmozgatta társadalmunk minden homokszemét, hogy magam sem tudtam már behúzva tartani a saját nyelvfékemet. Bevallom eredetileg amolyan feminácinak titulálható posztban gondolkodtam, s csak az alaposság kedvéért neki estem a teljes Ákos interjú megemésztésének másodjára is, s arra jöttem rá, hogy ráálltunk egyetlen provokatív elméletre, a Női Princípiumra.

Ha felvázolnánk, arányaiban tekintve Ákos nagyjából beszél 1 percet arról, hogy szerinte mit jelent a normalitás és a Női princípium, beszél nagyjából 5 percet nem nevén nevezve magáról a Férfi princípiumról (ugye az izmos váll, a férfias, tisztességes munka, a szülői, apai akarat teljesítése és a családban a tartógerenda szerepe). De mi történik az interjú maradék 40+ percében, ami valljuk be, igazán unalmasnak tűnik, hiszen egy darab szó nem hangzik el a helyesnek vélt nemi szerepekről az Ákos-féle világképben. Pedig ezekben az unalmasan pergő másodpercekben történik meg az igazi csoda.
Ákos ugyanis az élet(e) Principíumáról beszél, az önmegvalósítást, az önmagunkkal szemben felállított elvárások és célokról, ami felül ír minden mást, minden elvárást, minden normát és minden szerepet. És pontosan ezért tartom Ákost seggfejnek (értsd szó szerint: segget csinált a szájából), a saját életével, a saját családi hátterével igazolja folyamatosan, hogy életünk útja nem lehet más emberek, mások normái előtt való meghunyászkodás, hogy mennyire fontos ennek ellenére az elismerés és a pozitív közeg, a lehetőség arra, hogy önmagad legjobb verzióját megvalósíthasd.

A következő mondatok mind az interjúból vannak, szeretném, ha mindenki megszívlelné és elvonatkoztatná a popzenétől:

- Ne szorítson a világ a maga igazságaihoz.

- A terhes elem, a hírnév olyan foka, ahol tőlem állandóan várnak, teher, mert ritkán esik egybe azzal, amit én várok magamtól.

- El sem tudom képzelni, hogy mi a jó eget várnak tőlem, hiszen most adtam oda mindenemet, amivel készültem, hetekig, sűrítve és mégis várnak, többet várnak. És persze ez a ragaszkodásnak és a kedveskedésnek is a jelei, de rendkívül fárasztóak. Én ehhez nem tudok asszisztálni, én emberi dimenzióban élek.

- És ezért téged nagyképűnek arrogánsnak tartanak.
- Ez szokott lenni a természetes reakció. Hogyha én nem azt csinálom, amit ők képzelnek nekem, amit nekem csinálnom kell, akkor én mindjárt rosszfej vagyok.

- Ebben a világban, zúgó árban, legalább tudni szeretnénk, h van egy jó irány, ez nem jelenti azt, h az ember mindig arra tud menni.

- Mindig színeztek, mindig kitaláltak valamit rólunk, olyanok voltunk, mint a képregényhősök, ezt nem lehetett kibírni, rengeteg feszültség is felhalmozódott bennünk... ez úgy látszik vele jár, csak senki nem mondta előre.
Szegény jó apám mondta, hogy ez ezzel jár, de hát honnan is tudhatta ő, hogy mivel jár a popzenészség. Hát senki... nem volt egy szerződés, amit elénk raktak volna, amiben apró betűvel ott, van, hogy ez még lehetséges.

- Nagyon nagy szerencsém, hogy megdolgozhattam a sikerért. Csináltam valamit, ami engem nagyon foglalkoztatott és sikerült rá megnyernem a közönséget.

- Én akkor is megcsinálom, ha nem igazolja vissza a közönség. Ha azt csinálom meg, amit mindig is nagyon akartam, akkor kevésbé zavar a sikertelenség.

- Fontos az értő, elfogadó közönség, mert abban benne van a katarzis lehetősége.

- Az a sok fajta indulat ami engem ér, azzal őszintén szólva nem tudok mit kezdeni, nem tudom hova tenni, nem találom a forrását. Mert az, amit én mondok, teszek, az egészen biztosan nem árt senkinek.

Sokat gondolkodom azon, hogy hol basztuk el, mi magyarok, hol volt az a történelmi pont, ahol nemet kellett volna mondanunk valamire, ahelyett, hogy csöndben bólogattunk volna a túlélés reményében. Nem az elmúlt 4-8-20 évre gondolok, valahol régebben és mélyebben gyökeredzik a probléma. 

Nem értjük a demokráciát, a liberalizmust, se a kisebb dolgokat, mint emberi jogok, tolerancia vagy a feminizmus. A köztudatban kialakult egy mentális undor, s ellenállás ezen szavak hallatán (tisztelet a kivételnek). Remegő ujjakkal írom le, de valahol megértem és megértettem, hogy miért.Soha nem voltak a mieink, s soha nem harcoltunk meg értük. Más nemzetek harcoltak meg zsarnok elnyomóikkal szemben, s megint mások tüntettek,  sztrájkoltak egyenlő bérekért, s mások voltak azok is, akik az utcákra vonultak felvenni a harcot az intézményesített zaklatás és bántalmazások ellen. Mi csak átvettük őket,  elméletben persze, senki nem akart bajt, hát inkább majmoljunk, papíron legyen minden úgy,  s akkor nem lesz balhé. S a taktika bevállt, nem volt balhé, de a rendszer és a szavak korrumpálódtak, az emberek kiábrándultak és frusztráltak lettek, lelkükben egy hatalmas, megfoghatatlan és leküzdhetetlen szörnnyel.

A megfoghatatlan szörnyek legyőzése helyett egyszerűbb köpni a demokráciára, s zöld utat adni azoknak, akik egyszemélyes problémamegoldónak állítják be magukat némi autokratikus hajlammal, egyszerűbb elhinni, hogy a liberalizmus dekadenciát szül, mint hogy elhiggyük, h a társadalom közös akarata és igénye az önkifejezés szabadságára és az erőszakosság felszámolására. Egyszerűbb ujjal mutogatni a feministákra, buzikra, s a társadalom szégyenfoltjaiként és torzszülötteiként emlegetni őket, mint a korrupcióval leszámolni. Egyszerűbb meglincselni mélyszegénységben élő rablógyilkosokat, mint megfogni azokat, akik azért lopják el nemzedékek jövőjét, hogy ne adj isten a vagyonából még az unokája is arany wc-n ülhessen.

Az igazi kérdés lényegében,  hogy meddig akarunk hinni az egyszerű válaszokban rejlő hamis illúziókban. Mikor jön el az a pont, amikor különbözőségeinket megemésztve rájövünk, hogy nem a másik ember az ellenség,  hanem a mindent átszövő hazugságok és korrupt hatalom éhség?