Ma ezzel lepett meg Zsorzsi. Imádom, biztos kiteszem a falra. 

Azon gondolkodom, hogy mit is lehetne írni egy Balaton-körről. Ez egy amolyan magyar El-Camino, végig kíséri és kísérti az életünket. Egyszer mindenki eljut a Balatonra és valami rabul ejti, legyen az a tó  hűs vize, a lemenő napban boldogan táncoló nádszálak, a fűzfák csoportos magánya, a Balaton jellegzetes illata, vitorlásai és süllyedni látszó ladikjai, gyermekkori játékok és nagy szerelmek.

Egyszer mindenkit megkísért a gondolat, hogy körbe menjen. Van hogy megpróbáljuk, de egy hely rabul ejt és ott maradsz, van hogy hív a virtus és egy nap alatt körbe érsz, s voltunk mi, akik józan őrültként tekertünk verőfényben és aludtunk a holdfényben.

Egy igazi kaland volt, egy életre elkísérnek a képek és a párbeszédek, s a biciklilánc feszített vergődése egy-egy emelkedőn. Az érzés, hogy már fáj mindened, szídsz mindent, de még mindig haladsz előre, hogy most tényleg élsz és nem csak túl élsz. 

Orbán és Merkel randijára muszáj volt képeslapot gyártani. 
Vajon Merkel enged a sötét erők királyi, akarom mondani miniszteri csábításának, vagy az erő vele van az ellenállásban? 
A háttérben már szól a #hungariandanceno5

Múlthéten felmondtam, amiből annyi lett, h dolgozhatok otthonról áprilistól és projektek szerint leszek fizetve, pedig azt hittem ki fognak rúgni. 
Beszéltem osztályfőnökömmel is, h mi módja van az évhalasztásnak, ő jelentőség teljesen csak annyit  mondott ne halasszak, próbáljam befejezni megszakítás nélkül. Annyit még hozzá tett, h ha szeretném vizsgázhatok előbb és kezdhetem később a jövő évi tanévet, csak tudjanak rólam.

Elég sok minden közre játszott a döntésben, a képzés átszerveződésének híre, a bizonytalanság, s egy fantasztikus kirándulás a János-hegyen.

S újra meg kellett kérdeznem magamtól, hogy mitől is félek. 
Félek az anyagi bizonytalanságtól. Félek, hogy a fél életemet ülve fogom eltölteni. Félek, hogy olyan dolgokra nem jut időm, ami igazán fontos. Félek, hogy önmegvalósítás helyett belerohadok a dolgokba.

Nem tetszett ez a sok, tudatomba beékelődött félsz. Szóval benyújtottam a felmondásomat, és elővettem azokat a terveket, érzéseket, amik még Angliában fogalmazódtak meg bennem. Visszatérek a testedzéshez, rajzolok és már jelentkeztem még egy intenzív rajztanfolyamra Paksi Évánál, és leteszem végre azt a kurva jogsit is >.>, hétvégenként pedig kirándulás, mászással-csúszással. A sulis gyakorlatra pedig nem fél emberként akarok bejárni, hanem testben-lélekben ott lenni és el akarom sajátítani gyakorlati technikákat.

Az anyagi résszel meg az lesz, hogy ki megyek Angliába újra a nyári szünet alatt, legrosszabb esetben 900.000 forintot fog jelenteni, legjobb esetben pedig 1,5M forintot, ez pont elég arra a jelenlegi tartalékaim mellett, hogy harmadik tanévet, ami áprilisig tart, kihúzzam a legrosszabb esetben is.

Ha mindezen túl vagyunk, Berlinnel úgy véljük, h akkor pont el kéne húznunk Indonéziába vagy Thaiföldre egy hónapra, ha napfény illetve a tengerben való lubickolás nem is karcsúsítja majd a derekunkat, egy egzotikus hasmenés biztos jó hatással lesz a testsúlyunkra :).

"A Fibonacci-spirál  egy olyan logaritmikus spirál, ami egy negyedfordulat alatt nő a \phi\,-szeresére. Jól közelíthető az arany téglalap segítségével . A spirálon egyenlő távolságra pontokat elhelyezve azok „spirálkarokká” állnak össze, és ezen karok száma Fibonacci-szám lesz. A Fibonacci-spirál mentén elhelyezett gömbök optimális elrendezést adnak abban az értelemben, hogy nagyon sok gömböt elhelyezve is azok egyenletesen oszlanak el."

Végre jutott egy kis időm kipróbálgatni a hőn áhítozott fényképezőgépemet, illetve nem utolsó sorban megérkeztek hozzá a "retro" objektívek is.

Van két kedvenc helyem, ahova el szeretek járni, az egyik a Leicester Square-nél elterülő kínai negyed, ott mindig van mit nézegetni, illetve nemrég felfedeztem magamnak a Wandsworth Bridge-t és környékét, ami az épületeivel és furcsa hirdető táblájával amolyan sci-fi regénybe illő városrésznek tűnik.

A kínai negyedben a fényképezőgéphez adott kis kit obit használtam, aminek papíron olvasva "nem túl izgalmas" paraméterei a következők: 18-55mm, f3.5 (5.6), mivel eléggé estefelé voltam arra, kíváncsi voltam, hogy szerepel a sötétben, illetve magas ISO-ra állítva a gépet mennyire zajos (többek között a K-x-t azért is választottam, mert a teszteken nagyon szépen verte a nála drágább kategóriában szereplő Canon 500D-t és Nikon D5000-t zajosodásban).

Nos, meglepően jól szerepelt a kis dög:

100%-os részletek:
(bár alapvetően utálom a 100%-os pixelmustrát, mert egy 12mp-es képet nemigen fog az ember 100%-os nagyításban nézni a képernyőn).

f5.6, 1/50s @ISO 1600

f5.6, 1/40s @ISO 800

f4, 1/80s @ISO 800

Ma pedig a retro lencsék tesztelése volt, amelyek a fényerős kategóriába tartoznak, az egyik egy f2.8, 28mm-es nagylátószögű Vivitar manuális objektív, a másik pedig egy Pentax f2.8, 135mm-es tele objektív, "A" funkcióval, tehát a fénymérés működött rajta, viszont "hibás" az objektív és nem lehet lerekeszelni f2.8-ról. Amire kíváncsi voltam, az a kromatikus aberráció verőfényben, meg hogy alapvetően mennyire macera állítgatni a teljesen manuális lencséket.

Azt hiszem a képek magukért beszélnek, még átméretezve is igen feltűnő az aberráció (ezt annyira furcsa mondani egy objektívre, anyway), 100%-os részletet nem is merek mutatni. A tele lencse volt a legrosszabb, vagyis átírom: még nem találtam meg azt, hogy mikor és mire jó (verőfényes napsütésben nagyjából semmire se). A nagylátószögű kis Vivitar viszont belopta magát a szívembe, bár ugyan úgy elvérzik nagy blendeállásnál, de lerekeszelve nagyon szép képeket készít és még a jobb felső sarokban jelentkező vinnyettálást is elnézem neki.

Hogy milyen manuális lencsével dolgozni... alapvetően mókás, főleg miután rájöttem, hogy, ha lenyomom az AV gombot, még a teljesen manuális lencsére is ad egy "ajánlott" záridőt és ISO érzékenységet, így viszonylag könnyen, 1-2 teszt kattintgatás után meglehet találni a helyes értékeket. Ami a legnagyobb kihívást jelentette eddig, az a helyes fehéregyensúly beállítása, ebből a szempontból nagyon különbözik a kis Canonomtól és még nem teljesen találom meg a helyes profilokat, s a képek többsége túl hidegre sikeredett (de ezt hál' égnek photoshoppal viszonylag a legegyszerűbb helyrepofozni, na persze okosabb lenne, ha a manuált kicsit tovább is olvastam volna, mint hogy hogyan helyezzük fel az objektívet).

Uh szóval alapvetően nagyon elégedett vagyok a Storm Shooterrel, még nagyon sokat kell vele gyakorolni, míg rendesen megtanulom használni, de abszolút nem bánom, hogy megvettem (és a kis Canon-t sem mellőzzük, mert 5 óra hurcibálás után igen csak megérezte a vállam a 3 objektívet meg a vázat, illetve a kocsis képet szó szerint az utcán fetrengve, hasprésből kellett lőnöm, kihajtható LCD hiányában).

Nincs jobb az Editnél. Amellett, hogy igen nőies, egy csomó mindent megenged, s a legrosszabb dolgokat is hajlandó neked elfelejteni, csak párszor oldalba kell bökdösni.. Tiszta perverz.

Avagy újra felfedeztem magamnak a photoshopot, amit az utóbbi időben rajzoláson és panoráma képek összefoltozásán kívül másra nem nagyon használtam. Ma viszont rendrakós napom volt van, így nem mentem ki császkálni a városba. Viszont a rendrakás hadműveletét szeretem az utolsó "muszáj" pillanatig húzni, s más tevékenységekkel elodázni az időt. Pl végig böngésztem a fényképeket, amit az elmúlt 4 napban csináltam, s azon bosszankodtam, hogy lett egy csomó jól megkomponált kép, csak ultra unalmasak, meg egy csomó érdekesnek indult kép, amit szarul exponáltam.
A fényképekkel alapvetően úgy vagyok, hogy utálom törölni őket, szóval gondoltam próbáljunk egy párat kipofozni csak úgy a poén kedvéért. Mivel nagyon sokat olvasok most az analóg objektívekről (van egy őrült zseni, aki hihetetlen hogy miket rá nem rakott a digitális fényképezőgépére), teljesen magától értetődően rákattantam a "retro" képekre, a maguk színhibáival együtt. Aztán azon kapom magamat, hogy f10 van, Kalkbrennert hallgatok és diavetítésben nézem a képeket, mert annyira jól sikerült 1-2... és még mindig rendet kéne raknom.
Reduce digital waste, recycle your bits!