Az utóbbi pár nap köztes lét volt két munka között, így felkerestem K&J-t, hogy igénybe vehetem-e a pihe-puha kanapéjukat, amíg tisztázódik a következő földrajzi helyzetem.

K elvitt Readingbe vásárolni, s néha furcsa, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy mindenféle honvágyat és múltba révedést el tudj űzni valami lakatlan barázdába.

Amint megláttam ezt a könyvet eszembe jutott, hogy még itt is rengeteg dolgom lehet és rengeteg jó dolog van, csak hát senki nem fogja ezüst tálcán elém hozni. Az élet nem tartozik nekem semmivel, a saját utamat magamnak kell kitaposnom. A magányos harcos imidzs persze nem teljesen helytálló, mert eddig minden szarban és nehézségben, de a legjobb, egyszerű hétköznapokban is nagyon sok ember vett körül, vigasztalt, adott egy teljesen új perspektívát a dolgoknak, vagy csak egyszerűen nevetett velem. Igazán szerencsés vagyok. 

Másnap pedig J vitt el egy bicikli parkba, amin különböző nehézségű pályák voltak, s párszor össze is fostam magamat, meg meg kellett állnom, hogy most élek vagy halok-e, de ezeket a halandó dolgokat leszámítva nagyon állat volt.

Jó volt kicsit feltöltődni, s inspirálóan is hatottak rám, mindketten tömény, cukibundázott Iron Ladyk. 

J első kérdése reggel az volt, h mégis merre megyek? Majd fél perc múlva már mondta is, hogy szuper a legközelebbi bicajos kalandpark onnan 8 mérföldre van, jó lesz nagyon.

Így is lehet, így is kell. Így megy ez.

Az élet olyan lett, mintha sok évnyi inkubátoros és lélegeztetőgép-élet után hirtelen egy Placebo koncerten találnád magadat az első sorokban, s minden érzékszerved kimaxolva fogadja az élet ritmikus hömpölygéseit.



Néha azt érzed, hogy ez elképesztően félelmetes, de egyszerre annyira vonz, hogy bármi is történjék elébe mész, néha azt hiszed, hogy a föld morajlik és szét fog szaladni alattad a talaj, pedig csak a szíved kalapál teli érzéssel és a bőröd sikít, hogy vedd már észre letagadhatatlanul élsz, akárhogy is legyen, élsz és fogják a kezedet;

Ha végig gondolom, ez alatt a pár hónap alatt annyi minden történt velem, körülöttem, bennem, mint amennyi Berlin előtti időszakban 4 év alatt nem. 

Ja és tényleg voltam Placebo koncerten és élveztem!

Egy normális ember nem csinálja azt, amit én. Egy normális embert nem önti el valami gyermeki öröm, mert egész nap együtt alszol valakivel, pizzát esztek ebédre borral, s ébresztés gyanánt megcsikized a talpát, csak hogy az átbeszélt naphoz hozzá adhass még pár percet. A szombathoz nehéz ennél jobb receptet keresni.

A másik oldalon, meg nagyon csúnyán cserben hagyott emberek és még Tuszki is... a híváslistám nem fogadott része pedig látszólag végtelenre nyúlt, s  logikusan gondolva nekem most iszonyatosan kéne éreznem magamat. De nem vagyok logikus és nem érzem magamat iszonyatosan, sőt épp azt érzem, hogy a boldogság egy rózsaszín árnyalata telepedett fejemre, amiről azt gondoltam (ha nem is életem végéig) egy jó ideig bizonyosan nem fog megkörnyékezni. 

Próbálom magamat óvatosságra inteni, a lelkesedésem néha nem ismer reális határokat, s talán a tény maga, hogy ez megtörtént fontosabb, mint maga a történés és... és aztán megjelent Tuszki is, lekiismeretem egy részét egy öleléssel megmentve, s csak annyit tudtam gondolni, minden mégis így van jól.

  Az élet egyetlen olyan pillanata sem kárba veszett idő, amit nyeregben töltünk. - Winston Churchill

Ma reggel az eső halk dobolására ébredtem és a térdem együtt lázadt feltápászkodó tudatommal. Gyorsan írtam az airBnB-s szállásadómnak, ha lehet maradnék még egy napot és eldöntöttem, vadászok egy biciklis poncsót és megírom, hogy hogyan jutottam idáig... mindent és bármit a kollektív emlékezet fenntartásáért.

Az ötlet, hogy biciklivel meg kéne járni a Budapest - Berlin útvonalat, amolyan bakancslistás ötlet volt a szakítás legnehezebb pillanataiban, hogy valami mással foglalkozzak, mint a szívem és a homlokom migrénes lüktetése. Úgy gondolom szépen felépítettem, mint egy szintlépős RPG játékot. Kezdődött egy felmérő Balaton-körrel, megnézni, hogy én hogy bírom, a bicikli hogy bírja, utána szervíz, cuccok finomhangolása, egy újabb teszt egy határátkelős túrával, szabadég alatt alvással, táplálkozás, folyadékigény felmérés és utolsó finomhangolások után jöhetett csak a berlini túra. Bevallom nem hittem volna, hogy bele merek kezdeni, de a felkészítő túrák már adtak valamit, valami megfoghatatlan és addiktív érzetet, amire azt mondtam, nekem ez kell.

I. Nap; Budapest - Komarno ~90km

Nagyon ráparáztam a Duna-kanyar eurovelo6-os útvonalra (részben ismerem, hogy mennyire rossz minosegű, másrészt +20km lett volna) és még emberi időben akartam Komarnoba érni, hiszen itt még találtam szállást a www.warmshowers.com -on keresztül. 10-es főút Dorogon keresztül, picit belemászva a pilisbe is. A reggeli teherautós forgalom azért megszeppentett, de a piliseket elhagyva egészen jóra vált sorsom, bicikli út is lett hamar a Duna mentén. Már fél négykor Komáromban tengtem, a szállásra csak 5 órától mehettem, így jól körbe jártam. A város nagyon szép és barátságos, van egy eredeti hangulata, tetszett nagyon, még biztosan visszatekerek.

A szálláson pedig örök barátságot kötöttem Danival(2) és egyből megmutatta a biciklijét és a mesekönyveit. Az apukája pedig nem más, mint a biciklis dervis. Sajnos mire hazaért, én annyira elfáradtam, hogy értelmeset már nem tudtam mondani, de egy örök élmény maradt, szerintem a könyveit be is fogom szerezni.

II. Nap Komarno - Pozsony, de helyette csak Dunajská Lužná ~85km

Komarnoból egy főútra vitt a GPS-em, ami szuper volt, egy teljes autónyi hely van a leállósávban, nagyon kulturáltan lehetett haladni, de aztán kivitt a google-os úttervezésem a Duna melletti töltésre, ahol kegyetlen murva volt az egész, csak másodjára sikerült onnan kitörnöm, mert a kivezető kis utak traktorjárta rögös, tüskés, sáros horror volt, nem út.

Itt nagyon sok idő és erőm is elment, majdnem megcsókoltam az aszfaltot mire kikeveredtem, s innentől fogva zavartalanul mentem tovább főutakon. Dunajská Lužnában elcsábultam egy burgerre és el is fáradtam, a mellette lévő coopban pedig vettem reggelinek valót és gondoltam a szomszédos építkezési területen majd alszom egyet, de le volt zárva így tovább tekertem és a város legvégén a bicikliút mellett volt egy mini erdő, nagyon jót aludtam a puha tőzegen, s megint rájöttem, hogy túl meleg a hálózsák. Furcsa volt úgy végig jönni, hogy semmit nem értesz az írott dolgokból, de mindenki beszél magyarul, az emberek látszólag távolságtartóak, nem sok mosolyt kaptam, de segítőkészek.

III. Nap Dunajská Lužná - Ziersdorf, helyette csak Seitzersdorf-Wolfpassing ~110km

Napkeltével keltem, 7 órakor már túl a reggelin és nyeregben, GPS picit kikapcsolva, hagyom hogy a bringaút vezessen Pozsonyig. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy baloldalt gigászi kémények eregetik súlyos szürke füstjüket a baljós égbe, mint megannyi szipkázó és szivarozó óriás, jobb oldalt meg az elektromos művek acélkeresztjei zúgtak egymás hegyén-hátán, mint megannyi mechanikus András-kereszt feszülve a tájnak. Biztosra véltem, ha megbukik az emberiség, s mi már rég nem leszünk, ezek még akkor is ott fognak meredezni kultúránk otromba tetemeként.

A városba bekeveredni nem volt gyorsmutatvány, de egyszer csak egy nagy téren leltem magamat az őrségváltás közepén megannyi boldogan kattintó japán turista között. Boldogan leültem hát én is a szökőkút mellé tízóraizni és nyújtani egyet a lábaimon. Aztán tovább, a googlis útvonal egyből felvitt egy mini Gellért-hegyre, ahol már csak tolni tudtam, viszont legalább szép volt. Jött még egy külvárosi rész, ahol szeppenten tekeregtem, aztán újra főutakon Ausztriába. 11:30-kor már Schlosshoffban lettem, főútvonalak és bicikliutak váltakozva vittek tovább. Korneuburg előtt egy combos hegy is volt, három falut szántottam végig utána. A biciklit végig toltam Korneuburgon, olyan volt mint egy kis ékszerdoboz, 5 órakor kaptam észbe, hogy bele kéne taposni keményen, mert idő van. 19:40-kor már a bivakhelynek készen kell állnia.

Így a vacsorát kihagyva mentem tovább. Az út viszont nem volt egyszerű, a főutakról le volt tiltva a kerékpáros forgalom, hiszen mellette futott a kerékpárút, de nem mindig párhuzamosan, néha S alakban cikázva kisebb falvak között. 19:10-kor feladtam, megettem egy gyümölcsszeletet és a falu végében egy lezárt, bokrosabb útszakaszon nyugovóra tértem. Néha megébredtem és gyönyörködtem a csillagos égben.

III. Nap: A combok lázadása

A kihagyott vacsora, a combos hegymenet, 2 nap bivak megtette hatását és a testem fellázadt. Ziersdorfba 9-11km/h sebességgel nyöszörögtem be, ott a Billában bevásároltam minden kalóriadúsat, pihentem egy órát, de a testem nem szüntette be rebellis viselkedését, további tekerés és tévelygés Maissau-ig, ahol a tudatom elrejtőzött koponyám legbensőbb üregébe és döbbenten figyelte testemet, ahogy lefoglal egy hotelszobát 50€-ért, majd alszik egyet egy kiadós zuhany után, ruhát mos, boldogan sétál, beül a helyi cukiba kávézni és sütizni és vesz egy csomag cigarettát is. Egyszóval megadta a módját. Itt kellett rájönnöm, hogy ha végig akarom csinálni, akkor nem tehetek ego kérdést a napi etapokból, s hogy nagyon menő bivakozni, de legalább 3 naponta aludnom kell egy rendes helyen. 

Sétálgatás közben egy bácsi megállított, hogy hová lesz a menet, mondtam Berlinbe biciklivel, de egyenlőre a Csehekhez akarok eljutni. Előszedtünk egy turista térképét a hotel jóvoltából, s mutattam, hogy Észak-nyugati irányba mennék Horn felé, ő meg mondta, hogy az nekem nem lesz jó, mert nagyon sokat kell felfelé menni, inkább menjek picit vissza Eggnburgba és úgy tekerjek át a határon. Félve vettem elő a GPS-t a hotelszobámban, egyszer amikor a saját útvonal tervezőjére bíztam magamat rútul bevitt a szántásba. 

Közben letöltöttem az AirBnB-t is, mert esőt ígértek Vasárnapra, minden zárva lesz, jobb lesz nekem úgy tekerni, hogy tudom este vehetek egy forró fürdőt.

S így még is lett a szállás és az útvonal Staré Město pod Landštejnig.

IV. Nap Maissau - Staré Město pod Landštejn ~90km

Pozitívan csalódtam a GPS-ben, nagyon szépen összefűzte a helyi kerékpárutakat és főutakat, egy ideig az Ametiszt-úton mentem, erre emlékszem és gyönyörű volt, csak úgy repdesett a lelkem és a szívem, végre, erre vágytam. Persze nem sejtettem még az elején, hogy az út fele hegymenet lesz, s az éppen hogy esik az eső 9 órán keresztül kikezdi mindenemet. Egy ideig dúdoltam, Rammstein-t például, aztán random német szavakat dobáltam a tájnak, ez aztán tovább redukálódott "Ich will"-re, majd combosabb helyeken csak "Isssccchhh" lett belőle. A cseh határt elérve élt bennem a remény, hogy most már kiegyenesedik minden, az első balra kanyarban kb 15 percet mókuskerekeztem most már Nopéjn Nogéjn-t mantrázva. A lejtőknek egy idő után egyáltalán nem tudtam örülni, annyit izzadtam és annyit áztam, hogy a menetszéltől rám fagyott minden. Szóval tekertem bőszen, elmémben már egy kád forró víz reményében. 

5 órakor el is értem a célfalumat, onnan a GPS egy 2km-re lévő tanya felé invitált. Még egy pici fel-le a sárban és egy leláncolt kapu fogadott. Egy hiú pillanatban még áterőszakoltam a csípőmet a résen, de tudtam, hogy ezt a melleimmel már nem fogom megcsinálni, jól meg is akadtam, de sikerült visszacsinálnom a dolgot. Telefon elő, angol mobilnet aktívál, de nincs elég térerő, nem tudom megnézni az e-mailt a kontakt infóért. Sms magyar simről SzenziSzázinak, hogy hekkelje meg a gmailem, magyar sim nem működik. Reménykedem, hogy az angolt viszont ismeri, s nem hiszi spamnek... pár perc múlva jelez a gmail, hogy valaki belépett (szídom, hogy erre bezzeg van elég mobilnetje, hogy szakadjon meg) újabb percek és jön a telefonszám sms-ben. Örökhála és lánykérés gondolatát a szakadó eső elnyomja, tárcsázok:

A tulaj Prágában van és nem is látta a foglalást, majd mindjárt hív, h a szülei át tudnak-e menni és nem tanyán van a szállás, hanem a főtéren. Próbálok nem sírni, de míg várok a hívásra, azért hüppögök a gondolatra, hogy forró víz helyett az erdő szélén látott fedett betonplaccon fogok halálra fagyni. De minden jóra fordult, 30 perc múlva már forró vízben áztattam remegő testemet, wifin vibereztem és vacsorára egy alkarnyi mákoskalácsot ettem meg. Najó, picit hagytam reggelire is. Az ágyban még foglaltam szállást Ceske Budojeviceben is, mivel újabb 2 nap Mordor elé nézhettem és nincs e világon semmi, amiért én esőben töltenék el egy éjszakát a szabadban. Never-ever.

V. Nap irány Ceske Budojevice ~80km

Reggel 8, száraz ruhában, vonakodva, de már nyeregben. Újra fel és le, a szél ellen hosszú nadrágot is húztam, kár volt, 10 perc után eleredt az eső, most már az egész lábszáram fagy. Nova Bystriceben megállok, hiszen még koronám sincs, atm kifoszt, be a boltba, kakaó, mákossüti, banán és a péklánytól kérek csokisfánkot. Próbálom megtudakolni a helyi varázsszót (köszönöm) angolul, németül, de csak lesüti a szemét, nem kér az activityből. Kint még mindig esik, tököm tele, beülök a szemközti kocsmába, a pultoslány lelkesen beszél angolul, a kávét és úgy egyébként mindent a lehető leglassabban csinálja. Kurt Vonnegut büszke lenne rád, s ezzel a gondolattal magam is próbálok lenyugodni, s a végén két kávé lett belőle.

Száradt ruhában indulok tovább, az eső elállt és Csehország feltárta valószínűleg az egyik legszebb részét, amit úgy hívnak a cseh Kanada. Gyönyörű, szemet-lelket gyönyörködtető fenyvesek, amik az égig érnek, törzsüket az a szép smaragdzöld moha fedi, amibe a legszívesebben belehemperegnél, ha nem lenne hideg meg vizes minden. Az úton pedig vörösmókusok futkároznak meg nyuszik, itt-ott kisebb-nagyobb tavak szegélyezik az utat, ami nagyon jó minőségű, végig kitáblázva.

Viszonylag hamar elértem Ceske Budojevicét, út közben még egy marhacsordának is köszöntöm, hogy szépek vagytok lányok, aztán vigyázzatok a fiatalokra, nehogy elkanászodjanak, hosszú életet a legfinomabb fűvel, ha lehet. Fél négy se volt, amikor beültem a szállásom közelében egy hatalmas kézműves sajtburgerre, oh áldott marha, köszönöm. Köszönöm, hogy láthattalak erejed teljében, s örülök, hogy most nekem adsz erőt melegétel formájában. S ebben én nem érzek ellentmondást. 

VI. Nap - Újra Esik

Ma próbálok biciklis poncsót keresni, igazi PVC-t, ha lehet, aztán egy pici sörömködés, szeretnék várost nézni, de én nyári cucokkal készültem sajnos (oh mennyire sajnálom, hogy végül nem tettem be a téli thermo biciklis nadrágomat), így max egy kis grillcsirke vadászatot szervezek be magamnak.

A legfontosabbat elfelejtettem leírni.

Tudta? Az élet szép!

Abba a tudatba merítem minden gondolatomat, hogy megválaszthatom mire akarok emlékezni. 

Ebben az esetben egyetlen emléket szeretnék a Baross utcából magammal tovább vinni.

A hálószobai reggelek, melyek a funkciótlan sötétítőfüggönynek köszönhetően a rózsaszín megannyi árnyalatába borulva köszöntötte a felkelő napot. Ezeken a reggeleken, napi teendők és kihívások ellenére, meg voltam győződve arról, hogy a világon minden rendben van.

A sok panaszkodás ellenére, talán fontos lenne arról is megemlékezni, hogy nagyon sok jó dolgot is kaptam.

Az első néni, akit ápoltam, elveszve az időben és ágyhoz kötve, néha magához hívott és megszorongatta a kezemet, s olyanokat mondott, hogy:

- Meglásd, mindig jön másik, mindig, nem kell félni.

- Csak maradj jó kedvű, nincs semmi baj.

Ez a semmiből jövő kedvesség ott és akkor a világot jelentette nekem.

A mostani helyemen pedig csudajó dolgom van. A bácsi és néni 64 éve házasok és  a nagyszüleimmel és szüleimmel ellentétben imádják egymást. Ha az egyik épp rossz kedvében van a másik egyből ugrik borsot törni az orra alá, hogy ilyen holdképű fanyalgóval senki nem akar egy légtérben lenni, szóval szedje össze magát. A bácsival olyan vicces jelenetek játszódnak le, mint az Életrevalók című filmben. Hajmosás után mindig megkérdem, h Führer vagy Caesar akar-e lenni, egyből sopánkodik, hogy micsoda Brutus vagyok ..én pedig diadalmasan mondom, hogy Ave, Ave!!! még messze a március 15, nincs mitől félni. 

Van, hogy rossz lábbal kell, ilyenkor beteszem a Queentől a We are the champions-t, majd öt percen keresztül ordítjuk közösen, hogy "Ma jól akarom érezni magamat!!!"

A néni is fantasztikus, vele nehezebben találtuk meg a közös hangot, de miután rájöttem, hogy a tányérok előmelegítésével az ő szívét is megmelengetem, azóta "Kiskacsának" hív. Azt hittem sosem lesz már olyan becenevem, amit szeretni fogok, erre tessék, ezt nagyon szeretem.

A managerem is volt itt, neki tavaly nyáron küldtem egy képeslapot Budapestről, megköszönni a munkáját, mert a legtöbb email küldözgetővel ellentétben ő tényleg mindig utána járt a dolgoknak. Elmesélte, hogy pont a főnöke is ott volt, amikor megkapta és azt hitte, hogy egy újabb panaszlevél, de nem, s megköszönte nagyon, illetve örül, h újra itt vagyok és próbál nekem mindig jó helyeket találni.

Ez az élet másik oldala, amit ha hajlandó vagyok kitartóan figyelni, akkor apránként helyre áll a mérlegem.

Ez az én utam, ha csak egy lépéssel is, de előrébb.

Az utolsó vizsgáink után Miró mondta, h meg kéne ünnepelni, nem-e tudnék átmenni hozzá, koccintunk egyet az egészségünkre.
Nahát ebből az lett, hogy ketten megittunk egy üveg házipálinkát (ez a dilettáns folyamatosan után töltötte a poharunkat, hogy "Na még csak egy centet"). Aztán este 10 felé eszembe jutott, hogy asszonykát lehet fel kéne hívni, h nem biztos, hogy haza fogok találni, szóval az "apja-fia-márlányom-illetvekitudjamár nap" keretében ott is aludnék engedelmével. Erre ez a nagyonrészeg kiveszi a kezemből a telefont és magyaráz Berlinnek:

- De ha kell máris hívom a taxit és küldöm haza a Gyereket, csak szóljál nyugodtan, vagy akár te is átjöhetnél, akár érted is küldhetem a taxit... 
- Nem? Jól van, akkor marad a Gyerek. Na rakom le a telefont, mert már nagyon le vagyok szopva...

Itt kikaptam a kezéből a telefont, h megmenthessem készülődő házasságomat, hogy senki nincs sehogyse leszopva, maximum bebaszva, de hál' égnek Berlin jókat nevetgélt a telefonban, h semmi baj megérti, meg örül, h egy kicsit lazítunk és maradjak nyugodtan, majd holnap találkozunk. 
Imádom ezt a nőt <3!

Egyébként tényleg nagyon jó volt. Nem is az, hogy berúgtunk mert az utóbbi 2 évben (Miró meg 3-4) nem nagyon iszik egyikünk sem (alkalmi borozástól eltekintve). Beszélgettünk minden hülyeségről, szokásos témák, pl hogy mi mindent fogunk tenni, ha egyszer kijutunk japánba, különböző agyament science-fiction elméletek előadása, közös Viktátor utálás és persze a nőkről (természetesen mindketten a magunk párját magasztalta).
Szóval testileg-lelkileg ellazultunk, úgy hajnali kettőig biztos járt a pofánk aztán schnitt, egy perc alatt elaludtunk. Annyira szeretem az ilyen napokat.

Nemsokára újra Budapest egy kicsit. Intenzív "kivel, mit" agyalásos napok. Miközben arra gondoltam, hogy milyen jó lesz Ribikével újra hülyülni, s hagyni magamat, hogy testvéri szeretetből lehúzzon a kis dög... Átmenni Százhoz, akinek akkurátus kezeiben biztos lesz valami érdekes kütyü, amit megmutat, s mindeközben Malci pulóvert dörgöl rám a kis testszőrzetéből. T-vel újra Gaymers-t inni az egyik Duna-parti mólón, miközben lassan lemegy a nap, vagy egy hatalmas séta révén csak betévedni valami lepukkant, proli kocsmába, ahol fantasztikus dolgokról kezd majd el mesélni. Miróval összetörni egymás csontjait, hátba veregetések, séták, gondolatok, sci-fi, japánlány mustra, bittersweet, apafia napok a kedvenc helyeinken. Zs és a Fortunával való kacérkodás, 8, 11; az a hihetetlenül finom hajillat, csillogó szembogárpár, Djarum cigaretták szegfűszeg aromája. Meg nem nézett filmek megnézése sokmindenkivel, kötelező összeveszések Amanda Tappingon és Sharlene Spliterin, kanapén alvás és mézes kávék. Volt kollégákkal whisky-kóla, majd merényletek Abszint formájában, újabb "áááeztnemutasdmegsenkinek" képek a Hightimes galériába. Anya félig odaégett rizskochja, Samu "már 5 perce éhezem" drámája a harmadik reggelije előtt, a biciklim duruzsolása a kátyús úttesten, Mama rántott hús hegyei ecetes uborkával, s a kötelező "látod most pont jó a hajad, nehogy levágasd megint" (dicsérő) megjegyzések, miközben Papa hümmögve olvas a kopott fotelben... bizonyosan ezek a világ legnagyszerűbb dolgai számomra, mégis valahogy nem jön a honvágy szó a számra.