Az utóbbi pár nap köztes lét volt két munka között, így felkerestem K&J-t, hogy igénybe vehetem-e a pihe-puha kanapéjukat, amíg tisztázódik a következő földrajzi helyzetem.

K elvitt Readingbe vásárolni, s néha furcsa, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy mindenféle honvágyat és múltba révedést el tudj űzni valami lakatlan barázdába.

Amint megláttam ezt a könyvet eszembe jutott, hogy még itt is rengeteg dolgom lehet és rengeteg jó dolog van, csak hát senki nem fogja ezüst tálcán elém hozni. Az élet nem tartozik nekem semmivel, a saját utamat magamnak kell kitaposnom. A magányos harcos imidzs persze nem teljesen helytálló, mert eddig minden szarban és nehézségben, de a legjobb, egyszerű hétköznapokban is nagyon sok ember vett körül, vigasztalt, adott egy teljesen új perspektívát a dolgoknak, vagy csak egyszerűen nevetett velem. Igazán szerencsés vagyok. 

Másnap pedig J vitt el egy bicikli parkba, amin különböző nehézségű pályák voltak, s párszor össze is fostam magamat, meg meg kellett állnom, hogy most élek vagy halok-e, de ezeket a halandó dolgokat leszámítva nagyon állat volt.

Jó volt kicsit feltöltődni, s inspirálóan is hatottak rám, mindketten tömény, cukibundázott Iron Ladyk. 

J első kérdése reggel az volt, h mégis merre megyek? Majd fél perc múlva már mondta is, hogy szuper a legközelebbi bicajos kalandpark onnan 8 mérföldre van, jó lesz nagyon.

Így is lehet, így is kell. Így megy ez.