Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem száműzetésben vagyok kint, hanem önként jöttem ide, tudatosan, hogy jobban legyek és nem utolsó sorban pénzt keresni. Berni egyszer megkérdezte még az egész szartsunami legelején, hogy mikor éreztem nagyon boldognak magamat legutoljára (és itt tudatosan hívnám fel a saját figyelmemet arra, hogy igen, az a Berni, aki miatt 6 éve még itt keseregtél, hogy mennyire semmit nem jelentettél neki, kirángatott és végig asszisztálta a szakításodat Berlinnel), s az a pillanat jutott eszembe, amikor középfölde közepén futkorásztam a ködben.

Olyan sűrű volt a köd, hogy nem lehetett látni előrébb pár méternél, s hirtelen elfogott az érzés, hogy ez az élet, hogy az idő nem létezik úgy, ahogy mi mérjük. Nincs  múlt, mert hiába nézel hátra, nem látod honnan jöttél, mi maradt ott, mi lett a nyomoddal. Nincs jövő, hiszen nem látsz a jelennél, az orrod előtt fekvő útnál tovább. Van egy irány és két lábad és vagy megállsz vagy tovább mész, de több opció nincs. Emlékszem akkor is épp félig már szakítottunk Berlinnel, s azt hiszem akkor élte át talán a magány érzetét a legintenzívebben, s emiatt elég sokáig furdalt is a lelkiismeretem... S akkor éreztem először határozottan, hogy ez nem az én problémám, nem véletlenül vagyok itt és ezen az úton és nem tudok visszafordulni, nekem ez itt az irányom, s ha van még kereszteződés az útjainkban, akkor úgy is lesz időnk egymásra.

Most nekem kell megértenem, hogy nem vagyok Berlin problémája, s a saját utunkat kell, hogy járjuk és nekem kell megoldanom, hogy a hibás forráskódom ne omlassza össze a teljes rendszeremet.

Mindig lefuttatom az agyamon, hogy amikor először szakítottunk a legfájóbb pont az volt, hogy csak másfél évet töltöttünk együtt, a második szakítás után, a négy és fél évet taposva, hogy annyira sok veszekedés és negatív dolgokat felhalmozva magunk körül. S most 1 év békesség után meg az a bajom, hogy ennyi sok hazugság került felszínre az utóbbi két évről. Hát úgy látszik nekem semmi sem elég.

Egy részem tudja jól, hogy igazándiból köszönettel tartozunk egymásnak, hogy ennyire megpróbáltuk, de ennyi volt, nincs tovább. A másik részemnek üzenem inkább, hogy igen, ijesztő az ilyen sűrű köd, de az utadon vagy, nem száműzetésben. Indulj el, s meglátod, ott vannak a kereszteződések, ahol találkozni fogsz olyanokkal, akik már várják a találkozás pillanatát, s olyanokkal is, akik meglepetések lesznek még az életedben. Ne haragudj a ködre,  ne haragudj a félelmeidre, lépj, ameddig látsz.

Brit tudósok kiokoskodták, hogy általában 11 hét kell, hogy egy komoly kapcsolat felbomlása után újra utat találjunk önmagunkhoz és hátra hagyjuk a gyászt.

Én rettenetesen viselem a szakításokat, volt hogy egy teljes évig alig találtam magamat utána. A szakítás Berlinnel pont olyan lesúlytó, meglepő és megalázó volt számomra, mint az angol társadalomnak szembesülnie a Brexit tényével. Szerencsémre pont élőbén néztem Theresa May beiktatására készült beszédét: A Brexit azt jelenti, hogy Brexit, végig fogjuk csinálni emelt fővel, kiskapuzás nélkül, s a lehető legtöbb előnyt próbáljuk kihozni belőle. Ha az angolok képesek ilyen optimizmusra felesleges gyűlölet keltés nélkül  (Kedves Orbán Viktor remélem olvasod ezen sorokat), akkor nekem is sikerülhet túlélni emelt fővel.

Már az ötödik hétnél tartok és egyelőre bizalom keltő a helyzet, ha hasonló helyzetben jársz, akkor itt van pár hasznos tanács:

1. Az exed nem a barátod, hanem az ellenséged. Ha barátként kezeled, csak magadat és őt is bántani fogod. Olvasd el Feldmár András értekezését a témáról.

2. A szakítás stresszel és egy csomó negatív dologgal jár. Van akinek erre bejön a meditáció, nekem az aktív meditáció hozott sikert: Kundalini Yoga. Minden reggel ezzel kezdek, összetömörítem a rossz dolgokat, hogy újra bolha legyen az elefántból majd lecsapom, s kiköpülöm magamból az összes szart.

3. Testedzés, azt a sok felesleges energiát, amit gondolatokba vetsz, azt inkább izzad ki magadból. Néha bőgve fejezek be egy-egy fekvőtámaszt, de ez csak erőt ad egy újabb könyökrázáshoz, egy idő után jó lesz.

4. Beszélj magadhoz. Én hajlamos vagyok magamat hibáztatni, a testemben, szívemben látni minden baj forrását, ezért elkezdtem úgy tekinteni a testemre, mintha tőlem független egyén lenne. Bocsánatot kértem tőle és megköszönöm, hogy elviselt, hogy nem adja fel és ezentúl együtt akarok vele dolgozni, nem ellene.

5. Beszélj a barátaiddal, egy idő után elmúlik a sírás és a görcsölés és rájössz nagyon jó velük ötletelni, hogy az élet valamilyen tekintetben még mindig ugyan olyan jó vagy még jobb is.

6. Fókuszálj a jelenre, írj mindennapra 6 teendőt, amit meg szeretnél csinálni, fontossági sorrendben. Ha valami nem jön össze, tedd másnapra az új lista legelejére.

7. Minden kapcsolat lemondásokkal jár, vedd elő azokat a dolgokat, amiket nem tudtál megvalósítani, vagy megélni. Nekem a búvárkodás, utazás és a biciklizés lett az új szentháromságom.

8. Amig az ellenséged az exed, ne tartsd a kapcsolatot, tiltani mindenhol. Ha mégis valahol ír, ne válaszolj, ha épp nem olyan, ami életbevágó fontosságú lenne. Ha ki akarod picsázni, inkább írj tele egy a4-es oldalt és égesd el. Lehettek még barátok, de nem egy hidegháború közepén.

Szakításunk nyolcvanhatodik fejezete, alcím:

Ha el tudod fogadni, hogy én nem tudlak úgy boldoggá tenni, hogy közben én is boldog legyek, akkor el fogsz tudni engedni.

 

Azt hiszem a legrosszabb, hogy érzem, ez már ténylegesen vége. És nem is a vége a rossz. A lelkesedés teljes hiánya a legborzasztóbb. Most az lenne a feladatom, hogy azt a lelkesedést, erőt, bizalmat, amit a kapcsolatunkba próbáltam bevinni, már magamba kellene fektetnem. És jelen pillanatban nem tudok magamra fogadni. 

A világ végén legeltetem az elmémet. Elképzelem, hogy elmegyek az Európai kontingens meteorológiai létezésének legészakibb csücskébe és kiüvöltöm a lelkem a szeleknek. 
Helló Stornoway! Viszlát múlt! Helló Jelen! Gyertek álmok és szerelmek! Gyertek árulók és csalódások! Gyere élet! Gyere fal! Mérj meg és ütközzünk még egyszer, had fájjon, had érezzem hogy jó. Gyere Stornoway és aztán ne lássalak többet! 

A nemzet Kovácsa és Kövére annyira megmozgatta társadalmunk minden homokszemét, hogy magam sem tudtam már behúzva tartani a saját nyelvfékemet. Bevallom eredetileg amolyan feminácinak titulálható posztban gondolkodtam, s csak az alaposság kedvéért neki estem a teljes Ákos interjú megemésztésének másodjára is, s arra jöttem rá, hogy ráálltunk egyetlen provokatív elméletre, a Női Princípiumra.

Ha felvázolnánk, arányaiban tekintve Ákos nagyjából beszél 1 percet arról, hogy szerinte mit jelent a normalitás és a Női princípium, beszél nagyjából 5 percet nem nevén nevezve magáról a Férfi princípiumról (ugye az izmos váll, a férfias, tisztességes munka, a szülői, apai akarat teljesítése és a családban a tartógerenda szerepe). De mi történik az interjú maradék 40+ percében, ami valljuk be, igazán unalmasnak tűnik, hiszen egy darab szó nem hangzik el a helyesnek vélt nemi szerepekről az Ákos-féle világképben. Pedig ezekben az unalmasan pergő másodpercekben történik meg az igazi csoda.
Ákos ugyanis az élet(e) Principíumáról beszél, az önmegvalósítást, az önmagunkkal szemben felállított elvárások és célokról, ami felül ír minden mást, minden elvárást, minden normát és minden szerepet. És pontosan ezért tartom Ákost seggfejnek (értsd szó szerint: segget csinált a szájából), a saját életével, a saját családi hátterével igazolja folyamatosan, hogy életünk útja nem lehet más emberek, mások normái előtt való meghunyászkodás, hogy mennyire fontos ennek ellenére az elismerés és a pozitív közeg, a lehetőség arra, hogy önmagad legjobb verzióját megvalósíthasd.

A következő mondatok mind az interjúból vannak, szeretném, ha mindenki megszívlelné és elvonatkoztatná a popzenétől:

- Ne szorítson a világ a maga igazságaihoz.

- A terhes elem, a hírnév olyan foka, ahol tőlem állandóan várnak, teher, mert ritkán esik egybe azzal, amit én várok magamtól.

- El sem tudom képzelni, hogy mi a jó eget várnak tőlem, hiszen most adtam oda mindenemet, amivel készültem, hetekig, sűrítve és mégis várnak, többet várnak. És persze ez a ragaszkodásnak és a kedveskedésnek is a jelei, de rendkívül fárasztóak. Én ehhez nem tudok asszisztálni, én emberi dimenzióban élek.

- És ezért téged nagyképűnek arrogánsnak tartanak.
- Ez szokott lenni a természetes reakció. Hogyha én nem azt csinálom, amit ők képzelnek nekem, amit nekem csinálnom kell, akkor én mindjárt rosszfej vagyok.

- Ebben a világban, zúgó árban, legalább tudni szeretnénk, h van egy jó irány, ez nem jelenti azt, h az ember mindig arra tud menni.

- Mindig színeztek, mindig kitaláltak valamit rólunk, olyanok voltunk, mint a képregényhősök, ezt nem lehetett kibírni, rengeteg feszültség is felhalmozódott bennünk... ez úgy látszik vele jár, csak senki nem mondta előre.
Szegény jó apám mondta, hogy ez ezzel jár, de hát honnan is tudhatta ő, hogy mivel jár a popzenészség. Hát senki... nem volt egy szerződés, amit elénk raktak volna, amiben apró betűvel ott, van, hogy ez még lehetséges.

- Nagyon nagy szerencsém, hogy megdolgozhattam a sikerért. Csináltam valamit, ami engem nagyon foglalkoztatott és sikerült rá megnyernem a közönséget.

- Én akkor is megcsinálom, ha nem igazolja vissza a közönség. Ha azt csinálom meg, amit mindig is nagyon akartam, akkor kevésbé zavar a sikertelenség.

- Fontos az értő, elfogadó közönség, mert abban benne van a katarzis lehetősége.

- Az a sok fajta indulat ami engem ér, azzal őszintén szólva nem tudok mit kezdeni, nem tudom hova tenni, nem találom a forrását. Mert az, amit én mondok, teszek, az egészen biztosan nem árt senkinek.

Elmegyek, mert hiszek abban, hogy nincs félnivalója társadalomnak tőlem és azoktól, akik velem együtt felvonulnak.

Elmegyek, mert nem értek azzal egyet, hogy míg a meleg szó értelmezésén megy a vita, addig ugyan ezek az emberek összemossák a magánélet és a szexuális élet jelentését.

Elmegyek, mert hiszek abban, hogy tettem és tettünk követendő példa mind a jelenlegi és az elkövetkezendő generációk számára, hogy ki kell állni a koholt vádak, a tudatlanság, a kettős mércék és a korrupció ellen.

Sokat gondolkodom azon, hogy hol basztuk el, mi magyarok, hol volt az a történelmi pont, ahol nemet kellett volna mondanunk valamire, ahelyett, hogy csöndben bólogattunk volna a túlélés reményében. Nem az elmúlt 4-8-20 évre gondolok, valahol régebben és mélyebben gyökeredzik a probléma. 

Nem értjük a demokráciát, a liberalizmust, se a kisebb dolgokat, mint emberi jogok, tolerancia vagy a feminizmus. A köztudatban kialakult egy mentális undor, s ellenállás ezen szavak hallatán (tisztelet a kivételnek). Remegő ujjakkal írom le, de valahol megértem és megértettem, hogy miért.Soha nem voltak a mieink, s soha nem harcoltunk meg értük. Más nemzetek harcoltak meg zsarnok elnyomóikkal szemben, s megint mások tüntettek,  sztrájkoltak egyenlő bérekért, s mások voltak azok is, akik az utcákra vonultak felvenni a harcot az intézményesített zaklatás és bántalmazások ellen. Mi csak átvettük őket,  elméletben persze, senki nem akart bajt, hát inkább majmoljunk, papíron legyen minden úgy,  s akkor nem lesz balhé. S a taktika bevállt, nem volt balhé, de a rendszer és a szavak korrumpálódtak, az emberek kiábrándultak és frusztráltak lettek, lelkükben egy hatalmas, megfoghatatlan és leküzdhetetlen szörnnyel.

A megfoghatatlan szörnyek legyőzése helyett egyszerűbb köpni a demokráciára, s zöld utat adni azoknak, akik egyszemélyes problémamegoldónak állítják be magukat némi autokratikus hajlammal, egyszerűbb elhinni, hogy a liberalizmus dekadenciát szül, mint hogy elhiggyük, h a társadalom közös akarata és igénye az önkifejezés szabadságára és az erőszakosság felszámolására. Egyszerűbb ujjal mutogatni a feministákra, buzikra, s a társadalom szégyenfoltjaiként és torzszülötteiként emlegetni őket, mint a korrupcióval leszámolni. Egyszerűbb meglincselni mélyszegénységben élő rablógyilkosokat, mint megfogni azokat, akik azért lopják el nemzedékek jövőjét, hogy ne adj isten a vagyonából még az unokája is arany wc-n ülhessen.

Az igazi kérdés lényegében,  hogy meddig akarunk hinni az egyszerű válaszokban rejlő hamis illúziókban. Mikor jön el az a pont, amikor különbözőségeinket megemésztve rájövünk, hogy nem a másik ember az ellenség,  hanem a mindent átszövő hazugságok és korrupt hatalom éhség? 

A megoldandó problémák szakadatlanul be-be törnek az ember kicsiny boldogság szigetébe, ez az emberi természet rendje.
Próbálom magamat fölé emelni, fő az objektivitás. 
Éppen hogy csak sírtam, s a halántékomat próbáltam mindkét oldalról satuba fogni egy-egy ujjam segítségével, miközben ő zokogott. 
Ez visszatérő motívum, soha nem értettem miért pont ilyenkor sír a másik, pofátlanul rá is kérdeztem, hogy most Ő miért is sír?

Végülis a dráma nem vele történik, hanem éppenséggel velem, hisz engem csal meg. Vagyis még nem egészen, még csak kellemes időtöltésről van szó.
Próbálom úgy felfogni, h ez teljesen természetes, hiszen Berlinnek én voltam az első, egészséges érdeklődés a többi egyed iránt, megtiltani nem lehet mondtam neki is és magamnak is. Csak többet nem akarok tudni róla. Még poénkodásra is futotta. BÚÉK, jöhet a pezsgő.

Egészen rendben is vagyok, nem úgy ahogy a telefonja, vacakol, le-le fagyogat. Élettér bővítés projekt, lehet törölni mindent, jajj csak az üzeneteket ne, mondom biztos lehet archiválni őket, majd Ő, mondjam mit kell csinálni, mégsem lehet, de csak-csak elkapom a nevet egy-egy menüpont felvillanása között. Miért rejtegeted? Privát szféra. Dehát már úgy is tudok mindent, mutasd csak. Nem.

Így ott hagytam a telefonjával, elmentem zuhanyozni, s közben próbáltam kimosni magamból a gondolatot, hogy most már lesz egy olyan privát szféra köztünk, amiről nem tudhatok, valami, ami annyira fontos, h nem lehet csak úgy kitörölni, valami, amit én, jobb ha nem tudok.

Bolgár György: A Vágy

Nem állítom, hogy folyton nők hívására számítok, különösen nem olyan nőkére, akikkel érzelmi vagy szexuális kapcsolatot tartok vagy tartanék fönn, mégis a telefonom mindig a közelemben van, tudniillik soha nem tudhatom, mikor hív föl egy olyan nő, akinek a nevétől vagy a hangjától a feleségem megvadulna (ezért a hangjától és a nevétől is igyekszem őt minél távolabb tartani). Sőt még csak nem is a nevétől vagy a hangjától őrülne meg, egyszerűen (nem, ez azért ennél kissé bonyolultabb) attól, hogy az illető nő. Nem akarom, hogy a feleségemet elfogja egy dühroham, ezért aztán mindig magamnál tartom a mobilomat. Még a vécén is. 
A telefonom egyetlen pillanatban sem lehet tőlem elérhetetlenül messze, mert a feleségem azonnal lecsapna rá, ha megszólal. Nem hagyhatom, hogy ilyen megalázó helyzetbe manőverezze magát, és magamat sem szoríthatom ebbe a sarokba. 
A telefonom hozzám nőtt, azt is mondhatnám, hogy a telefonom én vagyok. A feleségem nem hallgathatja ki a hívásaimat. Sem azokat, amelyeket saját magamhoz intézek, sem azokat, amelyeket mások intéznek hozzám. Csakis én adhatom ki magam neki (nem teszem), miközben ő azzal, hogy mindent megtenne hívásaim leleplezésére, már rég kiadta magát nekem.

Egyenlőtlen helyzet, és én nem szívelem az egyenlőtlenséget, még akkor sem, ha én vagyok fölül. Szeretném tehát visszaadni őt saját magának. Közben meg én is maradnék magamnak. Ha így lehetne, akkor akár a telefonomat is nyugodtan fölvehetné. A telefonomat, vagyis engem. Elmondanék neki mindent, ami érdekelné. De amíg minden érdekli, nem mondhatok el mindent.

Szóval nem veheti föl.

Ebben a szép új világban azonban a telefon írásos üzenet továbbítására is alkalmas. Egy apró jelzés,finom csöngetés, lehet, hogy meg sem hallom, annyira diszkrét, és a feleségem máris tudja, hogy valaki üzent nekem. Csak a szeretőm lehet szerinte. Vagy a volt szeretőm. Vagy a következő szeretőm. Mindenki gyanús. Valójában persze a telefon a gyanús, az üzenetközvetítő eszköz maga válik az üzenetté. Azt üzeni a feleségemnek, hogy a telefon tulajdonosa (én) olyan tagja (vagyok) a társadalomnak, aki még érdemes valamiféle üzenetre. Bezzeg ha már nem akarna nekem üzenni senki, akkor telefonra sem lenne szükségem. Telefontalanságom jelezné üzenetre való képtelenségemet és az üzenetre való érdemtelenségemet. Egyelőre azonban, hogy még van telefonom, bármikor megcsalhatom a feleségemet. A telefonommal is. Rá is féltékeny. A legszívesebben megfojtaná.

Csakhogy akkor meg nem kereshetne rajta, nem kérdezhetné meg tőlem, hogy éppen merre járok, nem gyanakodhatna, hogy vajon ott vagyok-e, ahol éppen mondom. A telefonom megsemmisítése egy lépés volna izgalmakkal teli házastársi viszonyunk megsemmisítése felé. Hiszen ha nem volna telefonom, zavartalanul (hogy azt ne mondjam, boldogan) élnék. Mi több, a feleségemnek sem kellene minden idegszálával arra figyelnie, hogy ki és mikor telefonál nekem. Zavartalanul (boldogan) élne. Nem nyomozna, nem követne, nem üldözne.

Én meg nem érezném, hogy olyan fontos vagyok neki.
A telefon akár a gyűrűnk is lehetne.

Amikor átmegyek a Corvin plázán elsősorban a szanaszét szórt pénz jut eszembe és utálom az egészet.  Aztán mindig arra gondolok, hogy ez az épület, a maga fényeivel, enteriőr elemeivel és mindenféle színben cikázó reklámfelirataival egyszer csak nem lesz.  Hogy ez az egész és minden, ami körül vesz vagy éppenséggel átéltem, az mind-mind egyszeri és megismételhetetlen, az általam ismert és tapasztalt egyetlen valós világ jelei. És amikor mindezt lefuttatom az agyamon, a végén már minden apró részletbe belemerülve csodálkozom.

Ekkor jöttem rá, hogy ember azért uszít embert ember ellen, azért erőltetik belénk a különbözőség istenítését és utálatát, mert ha egységben gondolkodnánk, senkit nem lehetne kihasználni.

Az utolsó vizsgáink után Miró mondta, h meg kéne ünnepelni, nem-e tudnék átmenni hozzá, koccintunk egyet az egészségünkre.
Nahát ebből az lett, hogy ketten megittunk egy üveg házipálinkát (ez a dilettáns folyamatosan után töltötte a poharunkat, hogy "Na még csak egy centet"). Aztán este 10 felé eszembe jutott, hogy asszonykát lehet fel kéne hívni, h nem biztos, hogy haza fogok találni, szóval az "apja-fia-márlányom-illetvekitudjamár nap" keretében ott is aludnék engedelmével. Erre ez a nagyonrészeg kiveszi a kezemből a telefont és magyaráz Berlinnek:

- De ha kell máris hívom a taxit és küldöm haza a Gyereket, csak szóljál nyugodtan, vagy akár te is átjöhetnél, akár érted is küldhetem a taxit... 
- Nem? Jól van, akkor marad a Gyerek. Na rakom le a telefont, mert már nagyon le vagyok szopva...

Itt kikaptam a kezéből a telefont, h megmenthessem készülődő házasságomat, hogy senki nincs sehogyse leszopva, maximum bebaszva, de hál' égnek Berlin jókat nevetgélt a telefonban, h semmi baj megérti, meg örül, h egy kicsit lazítunk és maradjak nyugodtan, majd holnap találkozunk. 
Imádom ezt a nőt <3!

Egyébként tényleg nagyon jó volt. Nem is az, hogy berúgtunk mert az utóbbi 2 évben (Miró meg 3-4) nem nagyon iszik egyikünk sem (alkalmi borozástól eltekintve). Beszélgettünk minden hülyeségről, szokásos témák, pl hogy mi mindent fogunk tenni, ha egyszer kijutunk japánba, különböző agyament science-fiction elméletek előadása, közös Viktátor utálás és persze a nőkről (természetesen mindketten a magunk párját magasztalta).
Szóval testileg-lelkileg ellazultunk, úgy hajnali kettőig biztos járt a pofánk aztán schnitt, egy perc alatt elaludtunk. Annyira szeretem az ilyen napokat.

Van a Chemical Brothers Further albumán egy szám, a címe "Another World", ott hangzik el a következő és egyetlen szövegrészlet:

"Another World will surround me, another heart will forgive"

Ez valószínűleg egyike az egyetemes igazságoknak, ami az emberekre vonatkozik (vajon ez így ellentmondásos lett-e) és szebben nem is lehetne megfogalmazni. Ezt megértve, azt hiszem eljött az utolsó nagy B betűs poszt ideje is.

Mindenki megbocsájtást nyert a maga világában, végre, vége.

Fin