A megoldandó problémák szakadatlanul be-be törnek az ember kicsiny boldogság szigetébe, ez az emberi természet rendje.
Próbálom magamat fölé emelni, fő az objektivitás. 
Éppen hogy csak sírtam, s a halántékomat próbáltam mindkét oldalról satuba fogni egy-egy ujjam segítségével, miközben ő zokogott. 
Ez visszatérő motívum, soha nem értettem miért pont ilyenkor sír a másik, pofátlanul rá is kérdeztem, hogy most Ő miért is sír?

Végülis a dráma nem vele történik, hanem éppenséggel velem, hisz engem csal meg. Vagyis még nem egészen, még csak kellemes időtöltésről van szó.
Próbálom úgy felfogni, h ez teljesen természetes, hiszen Berlinnek én voltam az első, egészséges érdeklődés a többi egyed iránt, megtiltani nem lehet mondtam neki is és magamnak is. Csak többet nem akarok tudni róla. Még poénkodásra is futotta. BÚÉK, jöhet a pezsgő.

Egészen rendben is vagyok, nem úgy ahogy a telefonja, vacakol, le-le fagyogat. Élettér bővítés projekt, lehet törölni mindent, jajj csak az üzeneteket ne, mondom biztos lehet archiválni őket, majd Ő, mondjam mit kell csinálni, mégsem lehet, de csak-csak elkapom a nevet egy-egy menüpont felvillanása között. Miért rejtegeted? Privát szféra. Dehát már úgy is tudok mindent, mutasd csak. Nem.

Így ott hagytam a telefonjával, elmentem zuhanyozni, s közben próbáltam kimosni magamból a gondolatot, hogy most már lesz egy olyan privát szféra köztünk, amiről nem tudhatok, valami, ami annyira fontos, h nem lehet csak úgy kitörölni, valami, amit én, jobb ha nem tudok.

Bolgár György: A Vágy

Nem állítom, hogy folyton nők hívására számítok, különösen nem olyan nőkére, akikkel érzelmi vagy szexuális kapcsolatot tartok vagy tartanék fönn, mégis a telefonom mindig a közelemben van, tudniillik soha nem tudhatom, mikor hív föl egy olyan nő, akinek a nevétől vagy a hangjától a feleségem megvadulna (ezért a hangjától és a nevétől is igyekszem őt minél távolabb tartani). Sőt még csak nem is a nevétől vagy a hangjától őrülne meg, egyszerűen (nem, ez azért ennél kissé bonyolultabb) attól, hogy az illető nő. Nem akarom, hogy a feleségemet elfogja egy dühroham, ezért aztán mindig magamnál tartom a mobilomat. Még a vécén is. 
A telefonom egyetlen pillanatban sem lehet tőlem elérhetetlenül messze, mert a feleségem azonnal lecsapna rá, ha megszólal. Nem hagyhatom, hogy ilyen megalázó helyzetbe manőverezze magát, és magamat sem szoríthatom ebbe a sarokba. 
A telefonom hozzám nőtt, azt is mondhatnám, hogy a telefonom én vagyok. A feleségem nem hallgathatja ki a hívásaimat. Sem azokat, amelyeket saját magamhoz intézek, sem azokat, amelyeket mások intéznek hozzám. Csakis én adhatom ki magam neki (nem teszem), miközben ő azzal, hogy mindent megtenne hívásaim leleplezésére, már rég kiadta magát nekem.

Egyenlőtlen helyzet, és én nem szívelem az egyenlőtlenséget, még akkor sem, ha én vagyok fölül. Szeretném tehát visszaadni őt saját magának. Közben meg én is maradnék magamnak. Ha így lehetne, akkor akár a telefonomat is nyugodtan fölvehetné. A telefonomat, vagyis engem. Elmondanék neki mindent, ami érdekelné. De amíg minden érdekli, nem mondhatok el mindent.

Szóval nem veheti föl.

Ebben a szép új világban azonban a telefon írásos üzenet továbbítására is alkalmas. Egy apró jelzés,finom csöngetés, lehet, hogy meg sem hallom, annyira diszkrét, és a feleségem máris tudja, hogy valaki üzent nekem. Csak a szeretőm lehet szerinte. Vagy a volt szeretőm. Vagy a következő szeretőm. Mindenki gyanús. Valójában persze a telefon a gyanús, az üzenetközvetítő eszköz maga válik az üzenetté. Azt üzeni a feleségemnek, hogy a telefon tulajdonosa (én) olyan tagja (vagyok) a társadalomnak, aki még érdemes valamiféle üzenetre. Bezzeg ha már nem akarna nekem üzenni senki, akkor telefonra sem lenne szükségem. Telefontalanságom jelezné üzenetre való képtelenségemet és az üzenetre való érdemtelenségemet. Egyelőre azonban, hogy még van telefonom, bármikor megcsalhatom a feleségemet. A telefonommal is. Rá is féltékeny. A legszívesebben megfojtaná.

Csakhogy akkor meg nem kereshetne rajta, nem kérdezhetné meg tőlem, hogy éppen merre járok, nem gyanakodhatna, hogy vajon ott vagyok-e, ahol éppen mondom. A telefonom megsemmisítése egy lépés volna izgalmakkal teli házastársi viszonyunk megsemmisítése felé. Hiszen ha nem volna telefonom, zavartalanul (hogy azt ne mondjam, boldogan) élnék. Mi több, a feleségemnek sem kellene minden idegszálával arra figyelnie, hogy ki és mikor telefonál nekem. Zavartalanul (boldogan) élne. Nem nyomozna, nem követne, nem üldözne.

Én meg nem érezném, hogy olyan fontos vagyok neki.
A telefon akár a gyűrűnk is lehetne.

 

"A hulladék az emberélet természetes mellékterméke; és másnak semmi köze hozzá, mit dobnak ki, illetve ki dobja ki. Persze, ha eljön az ideje, bele kell nyugodnunk a ténybe, hogy a többiekkel együtt minket is kidobnak."

- Natsuo Kirino

Kifogtam a legjobb könyvet, ezt olvasni olyan mintha egyszerre 3 nyelvre kéne fordítani.

'Mother Superior' wis Johnny Swan; also kent as the White Swan, a dealer whae wis based in Tollcross and covered the Sighthilland Wester Hailes schemes. Ah preferred tae score fi Swanney, or his sidekick Raymie, rather than Seeker n the Muirhoose-Leith mob, if ah could.

"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát. És lelkében felírta ezt a gondolatot, teljesen átgondolta és gyökeréig átérezte.
Hűség! - gondolta Tonio Kröger. - Hű leszek hozzád és szeretni foglak, Ingeborg, amíg csak élek! Ilyen jó szándékok éltek benne. De azért egy kis félelem és szomorúság azt súgta, hogy lám, Hans Hansent is teljes-tökéletesen elfelejtette, noha nap nap után látta őt. És az volt a csúf és szánalmas a dologban, hogy ez a halk és kaján hang igazat mondott, hogy telt az idő, és jöttek napok, amikor Tonio Kröger már nem volt oly feltétlen meghalni kész, mint azelőtt, a vidám Ingéért, mivel kedvet és erőt érzett magában ahhoz, hogy a maga módján sok-sok jelentékeny dolgot alkosson a világban.
És lábujjhegyen kerülgette az áldozati oltárt, melyen szerelmének színtiszta, szeplőtlen lángja lobogott, letérdelt előtte, és minden módon szította, élesztette a lángot, mivel hű akart maradni. És nem sok idő telt belé, hogy észrevétlenül, feltűnés nélkül és zajtalanul mégiscsak kialudt a láng.
Tonio Kröger azonban még egy ideig ott állt a kihűlt oltár előtt, eltelve álmélkodással és csalódással amiatt, hogy a hűség nem lehetséges a földön. Akkor vállat vont, és továbbhaladt az útján."

A könyv címéből és a könyvről fellelhető előzetesek alapján egy igazi hátborzongató könyvre számítottam. Valami olyasmire, mint a Gömb, aminek lapjait remegő ujjakkal lapoztam egészen a végéig.
Nos a Kín nem ilyen. Nem is értem a címadást, vagy a magyar cím adója nem értette a könyvet. Eredeti címe "Out", ami sokkal jobban illik a könyvhöz. Az előzetesek sokat beszélnek "iszonyatról", "japán alvilág bugyrairól" meg "alávetett nőkről"... hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem igaz, de abszolút nem meghatározó elemek a történetben, inkább csak egy-egy szereplő háttértörténete, ami segít jobban megérteni a jellemüket és a cselekedeteiket.
Amiről viszont szól, az a szinte feneketlen magánéleti pokol, amibe a szereplők rekedtek, s hogy ebből ki, hogyan próbál a maga módján megszabadulni.
Egyébként mindenki megkapja egy kicsit, amit szeretne, a feministák elégedetten olvashatják a női főszereplők gondolatait hátrányos helyzetükről a férfiakkal szemben, a krimi rajongók a bűnügyi szakzsargonokra csöpögtethetik a nyálukat, a darabolós gyilkos fanatikusok pedig "gyönyörködhetnek az emberi anatómiában"... és persze a befejezés "tipikusan japános", aminek a megértése majdnem felér egy zen megvilágosulással.
Tetszett. Kedvenc részek itt. E-book itt (ezer köszönet Mirónak)

ps. Szatakét simán játszhatná Takeshi Kitano. És a könyvet olvasni, olyan mint ezt a képet "nézni". If that makes sense.

 

"Általában a kitartó várakozás - még korántsem jelent vereséget... Viszont mikor az ember vereségnek kezdi tekinteni a türelmet, akkor valóban el is kezdődik az igazi vereség."

(Abe Kobo; A Homok Asszonya)

Próbálgatom az elengedés fogalmát. A gyakorlatban ez nagyon egyszerűnek tűnik, másodpercek töredéke alatt az idegpályánkon végig fut egy impulzus, s az izmok engedelmeskednek. De valahogy a lélek teljesen másként funkcionál, vagy éppenséggel nálam elég rosszul működik ez a része.
Még mindig hajlandó vagyok görcsölni rajta.
Nagylevegő. És végig futtattam, hogy mik azok a dolgok, amik ezt mostanság előidézik. Betűk és pixelhalmazok, kihányva a virtuális térbe. Nem anyagi, s nem anyag, egy apró nyomásra eltűnnek és odavesznek.
Nincs is mit megvárni.

Mi lenne, ha egy ember egyszercsak azt mondaná neked ő 14.000 éves, megélte a jégkorszakot, ismerte Hamurappit, volt már etruszk és görög is, személyesen ismerte Budhát, akinek tanítványa volt és a nevét, ami a mai John szóalakjához hasonlít leginkább, Jézusként lett félrefordítva a Bibliában?

Talán nehéz összekapcsolni, the Jerom Brixby Őslakója olyan mint Umberto Eco Foucault-ingája.

Nem először és nem utoljára végződik úgy egy beszélgetés, hogy "hagyjuk", "nem érdekes". 
Ilyenkor mindig a "Mondják meg a Zsófikának" c. könyvből jut eszembe egy rész:

"Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra."

Van egy kézenfekvő probléma, amit nem (tudok, akarok?) érzékelni. Mással is megesik.

Már sokszor volt szó erről dologról. Először Százalék említette nekem a könyvet, hogy minden féleképpen érdemes elolvasni. A sors úgy hozta, hogy az akkori nagy Ő-től kaptam meg karácsonyra, akivel a legdurvább játszmák estek meg. Vagyis ebből is voltak viccesek, mint amikor valamin összekaptunk és akkor nagy drámai mozdulatokkal hajoltam a táskámért és azt mondtam, hogy én most akár haza is mehetnék. Ő meg nem azt mondta, hogy azt akarja, hogy maradjak, dehogy, azt mondta miközben megfogta a karomat, hogy: "Tudom, hogy maradni szeretnél."
Voltak kevésbé kedves jelenetek is, mikor például az aluljáróban valamiért kiosztottuk egymást elég keményen, végig rezzenéstelen arccal, hátat fordítva egymásnak, ment ki-ki a maga irányába. Amikor biztos voltam, hogy már nem lát, nem hall, zokogva dőltem neki egy falnak és ütöttem, hogy miért kell ezt így csinálnunk.
Egész sokkolóan hatott, amikor egy sörbeszélgetés közben valahogy kitértünk erre a dologra Zs-vel, "hát igen K, kicsit összetörte M szívét". Ez valahogy fel sem merült bennem, nem mintha bűntudatom lenne, mert 2:1 az ő javára.
Ez is olyan dolgokon múlott, hogy nem tudta időben, hogy mit akar és gusztustalan játszmákba kényszerítettük egymást hónapokon keresztül.
Ezt R is kibökte, az volt a baj, míg én tudtam mit akarok ők még nem. Rossz helyen, rossz időben.
Pedig nekem ez a kérdés mindig is rohadt egyszerűnek tűnt: veled lenni, veled mosolyogni, veled megosztani.
Aztán valahogy kifordulnak a dolgok és "Diszkréten utállak" meg "Csendben eltűnök" lesz belőle.
Hiába tanulja meg az ember felismerni a játszmákat időben, vagy nem reagálni rá, átalakítani ártalmatlan dolgokká, egyszerűen hiába... és az a durva, hogy az esetek többségében még élvezzük is, mert kihívás.

Ja igen, a könyv.

Perihan Magden - BajBan vaGyok vELeD

Mindenki egy Behiye és mindenki egy Handan.

"Újra Tufan szemébe néz. "Egy csöppet sem félek tőled" -tekintet. A nézésével tudja a legjobban kihozni a sodrából Tufant. Sokéves edzéssel elérte, tudja.
Behúzza a benyíló ajtaját. Felteszi a fülhallgatót, magába fogadja a zenét. A Linkin Parkot hallgatja. Ezek a zenék és könyvek tartják benne a lelket.
Máskülönben már nem is lenne. Elröpült volna. Lelépett volna. Megsemmisült volna. A dalszövegek az ő körömnyomai. Körmeit az élet betonfalába vájva kapaszkodott meg. Elképzeli egy macska nyomait a frissen öntött betonon. Akar is meg nem is leragadni. Hogy végül mit akar, nem tudja.
Végig nyúlik az ágyon, a keze a két oldalán.
Hová viszel el? Hogy fogsz megmenteni? Lehet, hogy nekem kell először téged megmenteni? Megmentelek, ha tőlem telik. Nem csak gondolatban. Megmentelek. Azzal, hogy eljöttél, minden megváltozott. Tudom: MINDEN MEGVÁLTOZOTT. Talán együtt elszökünk valahová, Handan. A világ túlsó végére. Ott jó lesz. Ott nem lesznek olyan állatok, mint Tufan."