A megoldandó problémák szakadatlanul be-be törnek az ember kicsiny boldogság szigetébe, ez az emberi természet rendje.
Próbálom magamat fölé emelni, fő az objektivitás. 
Éppen hogy csak sírtam, s a halántékomat próbáltam mindkét oldalról satuba fogni egy-egy ujjam segítségével, miközben ő zokogott. 
Ez visszatérő motívum, soha nem értettem miért pont ilyenkor sír a másik, pofátlanul rá is kérdeztem, hogy most Ő miért is sír?

Végülis a dráma nem vele történik, hanem éppenséggel velem, hisz engem csal meg. Vagyis még nem egészen, még csak kellemes időtöltésről van szó.
Próbálom úgy felfogni, h ez teljesen természetes, hiszen Berlinnek én voltam az első, egészséges érdeklődés a többi egyed iránt, megtiltani nem lehet mondtam neki is és magamnak is. Csak többet nem akarok tudni róla. Még poénkodásra is futotta. BÚÉK, jöhet a pezsgő.

Egészen rendben is vagyok, nem úgy ahogy a telefonja, vacakol, le-le fagyogat. Élettér bővítés projekt, lehet törölni mindent, jajj csak az üzeneteket ne, mondom biztos lehet archiválni őket, majd Ő, mondjam mit kell csinálni, mégsem lehet, de csak-csak elkapom a nevet egy-egy menüpont felvillanása között. Miért rejtegeted? Privát szféra. Dehát már úgy is tudok mindent, mutasd csak. Nem.

Így ott hagytam a telefonjával, elmentem zuhanyozni, s közben próbáltam kimosni magamból a gondolatot, hogy most már lesz egy olyan privát szféra köztünk, amiről nem tudhatok, valami, ami annyira fontos, h nem lehet csak úgy kitörölni, valami, amit én, jobb ha nem tudok.

Bolgár György: A Vágy

Nem állítom, hogy folyton nők hívására számítok, különösen nem olyan nőkére, akikkel érzelmi vagy szexuális kapcsolatot tartok vagy tartanék fönn, mégis a telefonom mindig a közelemben van, tudniillik soha nem tudhatom, mikor hív föl egy olyan nő, akinek a nevétől vagy a hangjától a feleségem megvadulna (ezért a hangjától és a nevétől is igyekszem őt minél távolabb tartani). Sőt még csak nem is a nevétől vagy a hangjától őrülne meg, egyszerűen (nem, ez azért ennél kissé bonyolultabb) attól, hogy az illető nő. Nem akarom, hogy a feleségemet elfogja egy dühroham, ezért aztán mindig magamnál tartom a mobilomat. Még a vécén is. 
A telefonom egyetlen pillanatban sem lehet tőlem elérhetetlenül messze, mert a feleségem azonnal lecsapna rá, ha megszólal. Nem hagyhatom, hogy ilyen megalázó helyzetbe manőverezze magát, és magamat sem szoríthatom ebbe a sarokba. 
A telefonom hozzám nőtt, azt is mondhatnám, hogy a telefonom én vagyok. A feleségem nem hallgathatja ki a hívásaimat. Sem azokat, amelyeket saját magamhoz intézek, sem azokat, amelyeket mások intéznek hozzám. Csakis én adhatom ki magam neki (nem teszem), miközben ő azzal, hogy mindent megtenne hívásaim leleplezésére, már rég kiadta magát nekem.

Egyenlőtlen helyzet, és én nem szívelem az egyenlőtlenséget, még akkor sem, ha én vagyok fölül. Szeretném tehát visszaadni őt saját magának. Közben meg én is maradnék magamnak. Ha így lehetne, akkor akár a telefonomat is nyugodtan fölvehetné. A telefonomat, vagyis engem. Elmondanék neki mindent, ami érdekelné. De amíg minden érdekli, nem mondhatok el mindent.

Szóval nem veheti föl.

Ebben a szép új világban azonban a telefon írásos üzenet továbbítására is alkalmas. Egy apró jelzés,finom csöngetés, lehet, hogy meg sem hallom, annyira diszkrét, és a feleségem máris tudja, hogy valaki üzent nekem. Csak a szeretőm lehet szerinte. Vagy a volt szeretőm. Vagy a következő szeretőm. Mindenki gyanús. Valójában persze a telefon a gyanús, az üzenetközvetítő eszköz maga válik az üzenetté. Azt üzeni a feleségemnek, hogy a telefon tulajdonosa (én) olyan tagja (vagyok) a társadalomnak, aki még érdemes valamiféle üzenetre. Bezzeg ha már nem akarna nekem üzenni senki, akkor telefonra sem lenne szükségem. Telefontalanságom jelezné üzenetre való képtelenségemet és az üzenetre való érdemtelenségemet. Egyelőre azonban, hogy még van telefonom, bármikor megcsalhatom a feleségemet. A telefonommal is. Rá is féltékeny. A legszívesebben megfojtaná.

Csakhogy akkor meg nem kereshetne rajta, nem kérdezhetné meg tőlem, hogy éppen merre járok, nem gyanakodhatna, hogy vajon ott vagyok-e, ahol éppen mondom. A telefonom megsemmisítése egy lépés volna izgalmakkal teli házastársi viszonyunk megsemmisítése felé. Hiszen ha nem volna telefonom, zavartalanul (hogy azt ne mondjam, boldogan) élnék. Mi több, a feleségemnek sem kellene minden idegszálával arra figyelnie, hogy ki és mikor telefonál nekem. Zavartalanul (boldogan) élne. Nem nyomozna, nem követne, nem üldözne.

Én meg nem érezném, hogy olyan fontos vagyok neki.
A telefon akár a gyűrűnk is lehetne.