Sokat gondolkodom azon, hogy hol basztuk el, mi magyarok, hol volt az a történelmi pont, ahol nemet kellett volna mondanunk valamire, ahelyett, hogy csöndben bólogattunk volna a túlélés reményében. Nem az elmúlt 4-8-20 évre gondolok, valahol régebben és mélyebben gyökeredzik a probléma. 

Nem értjük a demokráciát, a liberalizmust, se a kisebb dolgokat, mint emberi jogok, tolerancia vagy a feminizmus. A köztudatban kialakult egy mentális undor, s ellenállás ezen szavak hallatán (tisztelet a kivételnek). Remegő ujjakkal írom le, de valahol megértem és megértettem, hogy miért.Soha nem voltak a mieink, s soha nem harcoltunk meg értük. Más nemzetek harcoltak meg zsarnok elnyomóikkal szemben, s megint mások tüntettek,  sztrájkoltak egyenlő bérekért, s mások voltak azok is, akik az utcákra vonultak felvenni a harcot az intézményesített zaklatás és bántalmazások ellen. Mi csak átvettük őket,  elméletben persze, senki nem akart bajt, hát inkább majmoljunk, papíron legyen minden úgy,  s akkor nem lesz balhé. S a taktika bevállt, nem volt balhé, de a rendszer és a szavak korrumpálódtak, az emberek kiábrándultak és frusztráltak lettek, lelkükben egy hatalmas, megfoghatatlan és leküzdhetetlen szörnnyel.

A megfoghatatlan szörnyek legyőzése helyett egyszerűbb köpni a demokráciára, s zöld utat adni azoknak, akik egyszemélyes problémamegoldónak állítják be magukat némi autokratikus hajlammal, egyszerűbb elhinni, hogy a liberalizmus dekadenciát szül, mint hogy elhiggyük, h a társadalom közös akarata és igénye az önkifejezés szabadságára és az erőszakosság felszámolására. Egyszerűbb ujjal mutogatni a feministákra, buzikra, s a társadalom szégyenfoltjaiként és torzszülötteiként emlegetni őket, mint a korrupcióval leszámolni. Egyszerűbb meglincselni mélyszegénységben élő rablógyilkosokat, mint megfogni azokat, akik azért lopják el nemzedékek jövőjét, hogy ne adj isten a vagyonából még az unokája is arany wc-n ülhessen.

Az igazi kérdés lényegében,  hogy meddig akarunk hinni az egyszerű válaszokban rejlő hamis illúziókban. Mikor jön el az a pont, amikor különbözőségeinket megemésztve rájövünk, hogy nem a másik ember az ellenség,  hanem a mindent átszövő hazugságok és korrupt hatalom éhség?