A folyamatos edzéssel előbb-utóbb bekövetkezik, hogy az ember megunja, már fejben tudja mit, meddig kell csinálni hányszor és herótot kapsz már a gondolattól is, hogy le kell menni edzeni. Az ilyesmi ellen az a legjobb, ha havonta (vagy kívánt időközönként) be kell újítani valami új gyakorlattal. Én pl rendszeresen olvasok és nézek ilyeneket és másnap tök izgatottan megyek le az edzőterembe, hogy jól kipróbáljam őket.
Legutóbb a mezítlábas futásról olvasgattam ezt-azt, hogy milyen jó, védi az ízületeket, az ember mezítlábas futásra született, stb. Szóval másnap reggel le is mentem, kipróbáltam a vádlimnak soha nem érzett izomcsoportjait sikerült is berobbantanom, s jól felhólyagosodott a talpam. Két napig úgy járkáltam, mint egy hadirokkant. Fail. Persze ez egy ilyen eset volt, a HIIT futással pl jól jártam.
Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az írásai szellemessége miatt, vagy az általa készített ételek miatt, vagy a konyhai felszerelése miatt kérjem meg a kezét. Ha esetleg éhes vagyok, akkor gyorsan átlapozok egy hónapnyi receptet és már jól is laktam.
A kis asztali widgetemet nézegettem, hogy hú de megszaladt a font a forinthoz képest... itt valamit megint elkúrtak.
Politikusnak lenni nagyjából azt jelenti, hogy van 4 éved beülni a zsíros kondér mellé és megcsinálni a tutit. Elsődleges cél kapcsolatok kiépítése, ha egyszer el kell hagyni a kondért, valamiből még is fent kell majd tartani az offshore cégecskét, pl lezsírozott állami megbízásokkal, ellopott/megnyert pályázatokkal, csúszópénzecskékkel, stb. Ezért történhetnek meg például ilyen nevetséges dolgok is.
Remélem nagyjából mostanra minden szemellenzős narancsligeti is ráeszmélt arra, hogy az érzékien húsos szájú Orbán Vitya sem fogja elhozni a jólétet. Sőt azon sem lepődnék meg, hogy miután hiába térdepelt az EU-nál államcsődös statisztikát lobogtatva, nemsokára bejelenti, hogy Magyarországnak kemény munkával, vért kell izzadnia, hogy kilépjen a szarból, egy jobb és erősebb nemzet jövőjéért (nagyjából ez a szlogen trianon óta)! Avagy két évig senki ne számítson kedvező adó reformokra, áfa csökkentésre és nyugdíjak emelésére, sőt ellenkezőleg. Lesz újabb megszorítás meg újabb leépítések (természetesen nem az állami szférában, hiszen azt már ügyesen megoldották). Legalább két évig. Aztán jöhet újra a rosszabbul élünk, mint 4 éve, meg a statisztikák púderezése... aztán lehet megint szaladni szögellentétesen a másik irányba és az MSZP-től várni a csodát...
Illetve el is lehet menni.
"8 órai újság, 1920. június 5. Katasztrófánkat nem a világháború okozta, hanem a belső összeomlás, amelyet radikalizmus és demagógia idézett elő."
"Az üres politizálás azonban összeforrasztó munka helyett szétválasztó gyűlölködést termelt."
Tegnap elég esős idő volt, s úgy döntöttem felpaszírozom magamra a farmernadrágomat. Az történt, hogy nem kellett paszíroznom, simán feljött. Ahhoz képest, hogy nem akartam elhozni, mert alig bírtam begombolni... A teljeskiörlésű dolgok megtették a maguk hatását, illetve az, hogy rendszeresebben eszek kevesebbet/egészségesebbet. Az is közre játszhatott, hogy a legközelebbi bevásárló áruház nagyjából 20 perc sétára van innen, 2 fontért meg nem fogok buszozni. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy lejárok futni esténként, úgy is nehezen alszom el, ez majd segíteni fog (és futottam is). Illetve nem beszéltem még a házról, ahol lakom, mert akkor azt is meg kellett volna említenem, hogy van saját könyvtára és saját konditerme és gyalázatosan nem mentem le még egyszer sem, pedig nagyon jól fel van szerelve. De hogy mégse legyen olyan egyszerű nekem, ma sikerült rátolnom a lábamra az emelőgépet, s jól beszakadt a lábkörmöm, szóval most pár napig le kell mondanom a futásról.
Talán leírhatom még azt is, hogy kezd beállni egy mentális változás magammal kapcsolatban. Valaki egyszer azt mondta, furcsa hogy úgy kell tanulni az őszinteséget... én azt tartom furcsának, hogy tanulni kell magunkat szeretni. Kis túlzással, de van egy ilyen ördögi kör az életemben, hogy "hogy szerethetném magamat, ha mások nem szeretnek, de mások azért nem szeretnek, mert én nem szeretem magamat". Emiatt mindig is azt hittem, hogy az összes problémám kívülről ered és belül minden rendben, s nemrégiben kezdtem realizálni, hogy az összes bajom leginkább belülről fakad. Ez azt vonzotta magával, hogy ahelyett, hogy folyamatosan gyűlölködnék magammal valamelyik zsírpárnám vagy testrészem miatt, inkább úgy gondolkodom, hogy kaptam egy testet ajándékba, s azt illene megbecsülni, oda figyelni rá és megadni neki, ami kell. A többi meg jön magától. Bélaság van.
Rájöttem, hogy mit takar a "tradicionális magyar értékek" fogalom. Csakis emiatt olvasok politikával foglalkozó blogokat és híreket(vagyis csak a kommenteket). Tradicionális szórakozás.
Van olyan, hogy az ember szervezete megmondja mit kíván. Az enyém ebből a szempontból igen kommunikatív. Ha kimegy a bokám, vagy eltöröm valamimet egyszerűen tojást kívánok mindenféle formában. Most az történt, hogy lelkiszemeim előtt megjelent a paradicsom és a paprika képe, s úgy éreztem, hogy ez csakis lecsót jelenthet. Ez egy viszonylag egyszerű magyar étel, (én mondjuk a tojásrántottás verzióját szeretem füstölt virslivel, mindenféle szalonna nélkül) úgy hogy jó eséllyel pályáztam arra, hogy mindent megtalálok a Waitrose-ban (nekem ez kb az itteni Kaiser's). És meglepetésemre még füstölt virslit is találtam, egyedüli problémám a TV paprikával támadt, de körbeszaglásztam a paprika kínálatot és illat alapján a "Romano Pepper" tűnt a legideálisabb választásnak. Itt van egy árlista, hogy nagyjából mi, mennyibe kerül egy pucosabbnak mondható élelmiszeráruházban:
Ebből sikerült nagyjából 3 adagnyi nagyon finom lecsót készíteni. Az itteni paradicsom nagyon édes (és ilyenkor emlékeztetem magamat arra, hogy ez bizony gyümölcs és nem zöldség), a romano paprika is bevált, határozottan hasonlított az íze, bár ez is inkább édeskés volt, nem volt meg az a savanykás utóíze (illetve nem sárga, hanem vörös a színe). A legnagyobb meglepetést megint csak a virsli hozta, ami a "waitrose" márka ellenére talán még füstösebb is volt, mint a jóféle Füstli. Szóval elkészült a remekmű, jól megettük és holnapra is maradt még egy adaggal. Fűszereket viszont legközelebb otthonról hozok, mert méreg drágák, vagy körbe kell néznem a helyi kis nemzetiségek boltjaiban, hátha találok értelmes áron fűszert.
Még megszeretnék említeni pár egyéb gasztronómiai érdekességet, amire vagy amiért az utóbbi napokban néztünk egymásra érdekesen. Van egy baby sitter, aki néha szokott főzni, vagy szendvicset csinálni, s legutóbb az volt a kérdés, hogy mi mindenhez használunk tejfölt (igen van! Soured Cream-nek hívják), mert látta hogy én is meg a kolléganőm is előszeretettel kenjük a barnakenyerünkre. És akkor elkezdtem mesélni, hogy levesekbe, főzelékekbe, édességhez, kenyérre, dresszingbe... ha jól emlékszem a túrós palacsinta tett be neki :). Aztán persze volt kérdés a tea is, mert mondtam, hogy az angol teát nem nagyon szeretem, mert nálunk másként csináljuk, ebből megint hihetetlenkedés lett, hogy tulajdonképpen mi forró limonádét csinálunk a teaából :D. Amin én kiakadtam az a sajtos szendvics volt mazsolával, illetve az, hogy tényleg szinte semmit sem fűszereznek meg rendesen (és paradicsom helyett inkább kockázott paradicsom konzervet vesznek). Pl egy népszerű reggeli fogás: pirítós paradicsomos fehérbabbal és sajttal.
Szóval London van most, nem igazán néztem még körül, sőt tulajdonképpen a mai nap volt az első, hogy kimentem vásárolgatni, mert kellett venni flip-flopot. Hogy mi az istent is csinálok itt? Az előzmények ismertek, elegem lett és találtam egy hirdetést a neten, ami elsőre eléggé elbizonytalanítónak tűnt, de próba-cseresznye alapon belevágtam. A hirdetés nagyjából így hangzott: bentlakásos ápolókat keresnek angliában, heti 360-460 GBP/hét fizetéssel. A céget és a kapcsolat tartó embereket a tanultak szerint leellenőriztem, s úgy tűnt tényleg nem átvágás... persze az utolsó pillanatokig voltak kétségek, pl amikor bekérték az útlevelemet meg a személyimet (már visszakaptam). Szóval volt egy tréningem, amin átmentem, amíg munkát nem kaptam ott lehettem ingyen, s huszadikán már ki is közvetítettek. Nos sokan megkérdezték tőlem, hogy akarom-e ezt csinálni, meg felfogtam-e, hogy mit jelent beteg emberekkel foglalkozni? A tényállásom ezzel kapcsolatban az volt, hogy pénz beszél, Anglia nem lehet olyan rossz, s nem akartam többet azzal foglalkozni, amivel az elmúlt 3-4 évben, viszont szerettem volna, hogy ha ténylegesen számít, súlya és jelentősége van annak, amit csinálok. Mindenféle "tréning" és felkészítés és elmélet ellenére sokkoló volt a csütörtök délután. Besétálok egy szobába, ahol egy harmincas nő fekszik, félig bepelenkázva, remegő végtagokkal és közben hörgő, torokhangon magyaráz. Erre nem lehet felkészülni, s őszintén szólva legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna és azt mondogattam, hogy én ezt nem fogom tudni végig csinálni. Ezért sem igazán írtam az elmúlt pár napban, mert ha arra gondoltam, hogy 1 éve ilyenkor tulajdonképpen csoportvezető voltam, magyar viszonylatokban bombasztikusan jó fizetéssel (és szerettem is csinálni a munkámat), illetve úgy véltem, hogy egy kapcsolat is kialakulóban volt, s határozottan úgy éreztem, hogy az élet nagyon kerek... ezzel szemben most meg semmi nem maradt ezekből, itt szenvedek egy nővel, akit nem értek, ráadásul nem is kedvel és szar minden. De határozottan fejlődőképes vagyok ezen a téren, nem hagytam, hogy újra ez a szar érzés kerekedjen felül rajtam, felgyűrtem a mosolyt az arcomra és csináltam tovább, figyeltem, este jegyzeteket készítettem, a kolléganőm pedig megbecsült és a teamwork nevében nagyon sokat segített és magyarázott. "Aranyélet" mondja mindig, csak jól kell csinálni. Az eredmény az lett, hogy most már kezdem megérteni, hogy mit próbál mondani (elhörögni) és már nagyjából tudom, hogy mik a dilijei (az nagyon sok van) és ezt hogyan kell kezelni. A mai nap ma már úgy telt, hogy esetleg már én is megvagyok hívva a holnapi Latte programra (ezt nagyon ki kell érdemelni), s este azon röhögtünk a kolléganőmmel, hogy milyen vicces hóbortokkal próbált ma megszívatni minket.
Egy majdnem idevágó magyar remekmű (ezt valaki szerezze be nekem!):
