Rájöttem, hogy mit takar a "tradicionális magyar értékek" fogalom.
Csakis emiatt olvasok politikával foglalkozó blogokat és híreket (vagyis csak a kommenteket).
Tradicionális szórakozás.

Azt hiszem ebben a hónapban emeddig másodikán volt a legjobb kedvem. Nálam a jókedv elég sok mindenben mérhető, de azt hiszem a legegyszerűbben úgy, hogy van-e kedvem főzni és mennyire macerás ételt van kedvem csinálni. Másodikán csináltam harmadjára Pad Thai-t. Először valamivel születésnapom előtt csináltam, amikor kivettem pár nap szabit, s emlékszem is, hogy kérdezte, hogy mit fogok csinálni, s azt mondtam kipróbálok egy érdekes receptet, s teljesen készen volt ezen a kijelentésen, s emlékszem másnap mondta erre rá, hogy neki nincs nagyobb boldogsága ebből a szempontból, mint az, hogy ha valaki elé tesz egy ételt, amit szeretetből készített és közben rá gondolt. Én pedig mindig is úgy voltam, hogy nem szeretek magamra főzni, mert az egyszerűen öncélú... egy létszükséglet kielégítése az, hogy egyek, szeretem az ízeket, de nem szeretek enni, s ezért nekem meg általában az szokott lenni a legnagyobb örömöm, ha csinálhatok egy jó ételt, amit gondosan elkészíthetek,  megpróbálom szépen tálalni, s valakivel megosztani, s látni azt, hogy az tényleg jó és a másik örömmel eszi. Jó párosítás, mi?
Második alkalom, amikor Pad Thai-t csináltam, az már neki volt, s pár hétre rá valahogy felmerült, hogy emlékszik-e rá? Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire illékony ez az egész. S megkérdezte, hogy félek-e,  egyszerűen nem tudtam elmondani. Most is 1,5 órát gondolkodtam, hogy lehetne ezt leírni, ami akkor bennem volt, s egyszerűen ennél jobban nem megy, szóval ugorjunk is.
Következő schnitt, amikor először leírta, hogy nem kellene ennyit adnom, meg hogy úgy érzi, hogy kihasznál nagyon csúnyán, s lelkiismeret furdalása van. Egyszerűen nem értettem, mert miket is csináltunk? Főztünk, ettünk, mindkettőnknek jó. Vásároltunk, hogy nekem is legyen valamim, neki is legyen valamije, aminek örülünk, s legyen mit főzni. Se akkor, se utána e-mailben nem tudtam ezt olyan szépen és egyértelműen megfogalmazni, amit mondani akartam, mint ahogy azt ő tette a bögrével kapcsolatban: Nem azért kaptam, hogy összezúzzam, hanem azért, hogy használjam. Ő sem azért kapta a szeretetemet, hogy önmaga ellen fordítsa, hanem azért, hogy hasznosítsa és jól érezze magát.
Ezek után pedig, amikor azt mondta, hogy ő neki nem kell kicsijó, miért érné be azzal, mert neki csak az kell, ami a nagyjóhoz vezet. És tudom, hogy már nem teljesen úgy értette, ahogy az bennem akkor visszacsengett, de akkor az nekem teljes mértékben azt jelentette, hogy nem csak maga ellen fordította, de épp most tagadta meg ezt az egészet, vágta ki, gyújtotta fel, égette hamuvá, szórta szét a szélben és gondolni se akar rá többet.
Persze ezt is megpróbáltam a helyére tenni, s kurva sokat gondolkodni, h valójában mi történt és mi mehetett benne végig, s nagyjából sikerült is, s kezdtem megint sokkal jobban lenni. Igaz nagyon zavart, hogy csak én akarom őt tisztázni, ő meg leginkább húzza magára teljesen feleslegesen a vizes lepedőt, s ahhoz hogy ezt elmondjam még egy picit az egójába is kellett rúgnom, hogy biztos, hogy egy picit védje meg már magát és beszéljünk erről. Aztán jött drága jó anyám, meg rá ez a tequilás eset,  újra padlót fogtam, mi több beszakadt és estem le a pincébe. Most ez lényegtelen is, mert ezzel még kurvára nem akarok foglalkozni. Viszont most először érzem, hogy vele kapcsolatban kezdek megnyugodni. Hogy azaz érzés jön át, hogy tényleg nem akar eltűnni, hogy itt van, figyel, baj van, akkor szóljak, beszélünk, s végre valahára ő is meg akarja értetni magát, picit elmondani, hogy min ment át, hogy értsem meg. A paramanóért meg teljes elismerésem, csak ma esett le, hogy ez egy tökéletes anchoring volt.
Uff végre ezt is kiírtam, mennyi idő is volt... 8kor kezdtem neki, most múlt 13. Remek, akkor most aludjunk is, mert még vár az R-féle házi feladat is.

Fejbe csaptam magamat. Vagyis nem, de megtetszett ez a szó. Előkerült a kedvenc könyvem, Oscar Wilde - Dorian Gray Arcképe. Nem is az enyém, mert ezt is Mirótól kaptam kölcsönbe, örömmel jelentem, megtaláltam, s újra elkezdtem olvasni. Az elejét nagyjából rongyosra forgattam, mert minden második oldalon van benne egy olyan állítás, ami belém ég.
De megint elkalandozom. Ez is ott kezdődött, hogy kellene aludni egy kicsit még munka előtt és akármennyire nem akartam, csak elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogy jutottunk idáig, nem, javítok, hogy jutottam idáig.
Agy, gond, gondol, az avatarja, az avatarom... beszélgetések, stb szóval jöttek a dolgok ahogy szoktak, s meglepő módon Mirónál lyukadtam ki. Vele beszélgettünk még évekkel ezelőtt, 2006 tájékán talán, hogy a jól célzott gondolatokkal sok mindent el lehet érni, vagy manipulálni. Lázasan elkezdtem keresni a könyvben azt a monológot Lord Henry-től, ami pontosan ide vágott, s meg is találtam:

"Azt mondották, hogy a világ nagy eseményei az agyvelőben történnek meg. Az
agyvelőben, csakis az agyvelőben történnek meg a világ nagy bűnei is."

Nem-e én mondtam ki már a harmadik beszélgetésünk után, hogy de igen szívesen lennék vele a sötétben, nem-e én mondtam, hogy megakarom érteni, hogy mi történt vele és min megy keresztül, s az események pontosan ennek megfelelően alakultak. Ahogy a játszmák és a félszek is megfogalmazódtak már az elején, s pontosan azok lettek. És hogy még mindig nem tudtuk egymást teljesen otthagyni a picsába, mert ezt is leszögeztük a kis agyunkkal: nem tűnünk el teljesen egymásnak; én meg már jóval előtte - "Memini tui, memento mei" Emlékszem rád, emlékezz rám.

De ugyanez M-mel, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad én megszerzem ezt a nőt magamnak. Hogy igenis akarni fogja ezt a testet, amit úgy megvetett és akkor majd én leszek az, aki a végén nemet mond. És ez így is lett sok hónapra rá, még ha nem is olyan egyszerűen.

Zs-vel is pedálozhatnék, hogy amikor sikerült megismernem úgy igazán egy kicsit, megfogadtam, hogy én nem leszek olyan barátja, akivel összefekszik. S hiába estem belé, hiába voltunk tök részegek vagy beszívva és feküdtünk egy ágyban, soha nem történt semmi olyasmi.

Nagylevegő, nem még nem őrültem meg teljesen. Most az egyetlen dolog, amit kívánok, h jöjjenek rendbe, mindketten, hogy az a nő szeresse úgy, de lehetőleg még jobban mint én, s néha menjünk el gyrosozni.

Nézzük a pozitív oldalát, ha igazam van, életművész leszek és gondom egy szál se, ha nincs, akkor se lesz semmi féle gondom, mert a nővérek, meg a tabletták és a szép fehér gumiszobában majd gondoskodnak mindenről.

Este munka előtt fehér nadrág felvesz... talán túlzás lenne most ilyen szint felvenni, de aztán láttam hogy nem jött ki belőle teljesen az olajfolt, pár helyen még látszik. Tökéletes, így inkább szimbolikus. Keressünk pólót... fekete "All you need is", szarkasztikus, nagyszerű párosítás. Tükörbe nézés? Még megy. Life rolls on, megint csak helyre raktak.

 

Furcsa volt a mai nap ismét. Eszembe jutott. Vagyis alapvetően persze, hogy eszembe szokott jutni valamiről, somolygok rajta egy sort aztán tovább kúszok a gondolatokban. Ma viszont egyre feszültebb lettem tőle, hogy fel kéne hívni és "mivanmivanmivan?" volt a fejemben. Próbáltam elrakni ezt az érzést, hogy ne nevettettessem már ki magamat, de aztán oda jutottam, h annyira feszült lettem és fájt már a fejem, hogy vagy felhívom, vagy nemtudommiért, de nagyon elbőgöm magamat.
Inkább telefonáltam, s felvette, mondtam hogy én én vagyok és... "De durva" kis megilletődés a részemről és utána kiderült, h éppen rám gondolt, s pont felhívom. Jó itt egy kicsit én is elvesztettem a fonalat, s azon kapom magamat, h kb azt ismételgetem, hogy "jól vagy, rendben".
Miután letettem a telefont, kb 10 percig csak pislogtam magam elé, aztán észrevettem, h nagyon megkönnyebbültem, aztán pedig végig mosolyogtam mindent.

Mindig jár az agyam valami kis hülyeségen, s tegnap a metrón eszembe jutottak dolgok, amik annyira kedvesek nekem, s mindig megmosolyogtatnak.
Ilyen például, amikor % vesz valami új ketyerét, az a finom akkurátus mozdulat, ahogy a kezébe veszi és áthatóan lepásztázza a szemével, az a határozott kézmozdulat, amikor egy magyarázat végén egy következtetésre jut, vagy az a hihetetlen arcjátéka, amikor viccet mesél. Vagy ott van Miró, ahogy a parázsló cigerettát tartja az ujjai közt, az a végtelen nyugalmat sugárzó testtartás, amikor elmesél valamit, vagy az a kedves arckifejezés, amikor azt mondja "de most nem, gyerek?". Zs-nek a huncut mosolya, az összetéveszthetetlen illata a hajának, vagy ahogy azt mondja, hogy "tökfejK". B ahogy tartja a bögréjét, az a gyerekes elámulás amikor meglát egy aranyos kutyát, a hangsúly ahogy a saját kis szavait kimondja.

És az a furcsa, hogy ott van T, akit szeretek és imádok vele lenni, őt hallgatni, s nem utolsó sorban ő lesz 13 gyermekem apja... de mégsem tudok semmi ilyesmit felhozni, ami így megragadott volna benne. Úgy látszik az ilyen dolgokat csak a nőkben tudok felfedezni.

Amikor egy probléma megoldódik, amikor egy rejtélyre fény derül, akkor utána annyira kívül tudom magamat helyezni a dolgokon, mintha csak valaki mesélte volna nekem az
egészet. Néha félelmetes, hogy mennyire könnyen kicsúsznak belőlem az érzések.
Egyszer szeretném neki elmesélni, hogy miért volt ez az egész olyan szép, az összes mosolyával, könnycseppjeivel, érintésével és csendjével együtt.
Nem tudok nem hálás lenni. Jó volt ennyi mindent úgy igazán érezni, s már idejét sem tudom, hogy mikor gondolkodtatott el valaki ennyire.
Szeretném, ha emlékezne rám, s hogy egyszer úgy lássa szépnek ami volt, ahogy én most.

 

Ha jól emlékszem még ő mondta, hogy mennyire kiábrándító, hogy az őszinteséget tanulni kell. És persze ebben is rohadtul igaza van. Én alapvetően nem is nagyon tudok őszinte lenni, ha rólam van szó. Mármint hús-vér valómban. Vagyis ez sem teljesen igaz, vannak rétegeim, amikről tudok őszintén beszélni, s van amelyikről már hazudok, vagy leegyszerűsítem.
És nem azért, mert nem szeretnék, hanem azért, mert egyszerűen fizikailag kikészülök. Az egyszerűbb esetekben, pl mindig a homlokomat kezdem el dörzsölni, hogy koncentrált tudjak maradni, egy picit elváltozik a hangom, s néha megremeg a kezem, ilyenkor enyhén idegbetegnek nézek ki.
A következő fokozat, amikor már nagy levegővételt is be kell iktatni, össze-vissza hebegek-habogok, kb nincs semmi értelme annak, amit el akarok mondani, s rohadtul küszködnöm kell a sírás és a remegés ellen. Ilyenkor úgy nézhetek ki, mint aki az ideg összeroppanás szélén áll, vagy épp túl volt egyen.
A legeslegrosszabb, pedig amikor mindezt már üvöltve és zokogva teszem, s ezt utálom, erre kétszer volt csak példa.

És így kb fingom nincs, hogy miért, s tök szar, mert nem lehet mindent e-mailben, smsben, vagy online megbeszélni.