Ki a felelős?
A tegnapi BBC híradóban épp azt fejtegették, hogy egyre többen veszik igénybe az úgynevezett "Gastric Bypass" beavatkozást, ami annyit takar, hogy a túlsúlyos egyedek gyomra köré egy szűkítő gyűrűt helyeznek fel, amitől jelentősen csökken az éhség érzet.
A közvélemény egy része azon volt, hogy az elhízás az életviteli probléma, s ez okból kifolyólag az NHS-nek nem szabadna térítés mentesen megműtenie az emberkéket. Az NHS pedig úgy nyilatkozott, hogy úgy mond jó befektetés a műtét végrehajtása, hiszen a kezeletlen betegeknél a jövőben sokkal súlyosabb és költségesebb beavatkozások és gyógyszeres kezelések valószínűsíthetőek.
Erről a "Ki a felelős?" kérdésről egy régi beszélgetés jutott eszembe vérapámmal, talán 14-15 lehettem, amikor állandóan b@szogatott, hogy mennyek vele biciklizni, mert ő nem fogja a kedvemért szétflexelni a bejárati ajtót, hogy beférjek. A bicajozás alapvetően akkor és még sokáig utána parás dolog volt; féltem, hogy elesek, vagy valamit rosszul csinálok és kapom megint az üvöltözést az arcomba, a "buzdításaival" meg mindinkább meggyűlöltette velem a közös sportolás gondolatát, ami csak egy újabb olaj volt a tűzre kettőnk kapcsolatát illetően. Egyszer heves vitába keveredtünk emiatt, s kerek-perec megmondtam, hogy engem ez az egész nem érdekel és hagyjon békén a testmozgással és a fogyással. Ha jól emlékszem akkor azt válaszolta, hogy csak miattam teszi, s hogy ha felnövök majd őt fogom hibáztatni a túlsúlyomért.
Még mielőtt bármiféle konklúziót vonnék le ugorjunk egy kicsit előrébb, úgy 2005 november tájékán egyszer csak belépett egy ember az életembe, aki úgy érezte, hogy neki meg kell ismernie engem, s így visszagondolva hihetetlenül sok időt fektetett belém, órákat beszélt át nekem az életről, az emlékeiről, nőkről :), néha megnéztünk egy-egy filmet együtt, s próbált magának megfejteni. Aztán egy szép nap megjelent és a kezembe nyomott egy zsírégetésről szóló könyvet, s annyit mondott, hogy volt ő is elhízva, neki ez nagyon sokat segített. Azt hiszem akkor nagyon megsértődtem rá és egyáltalán nem akartam elfogadni, de ő kitartott amellett, hogy maradjon nálam, ha úgy érzem, majd olvassak bele.
Egy hónapot dekkolt a könyv valahol a könyvespolcon elásva, aztán mégis elővettem és elolvastam.
Az eredménye az lett, hogy csak elkezdett érdekelni a dolog, a könyv annyira szépen elmagyarázott mindent, hogy szinte játéknak tűnt az egész fogyókúra. Még emlékszem az első elrontott barna rizsemre és, hogy "testmozgás" néven esténként összefutottunk, s sétáltunk egy nagy kört a környéken, "nem vágjuk le a sarkokat!" felkiáltással. És minden este eljött és lesétálta velem a köröket, közben beszélgettünk az élet dolgairól, annak ellenére, hogy valószínűleg a fájdalomtól kettőt láthatott mindenből, mert akkoriban eléggé beteg volt.
Az eredmény az lett, hogy három hónap alatt ledobtam 20 kilót, s csak elkezdtek érdeklődni a lányok utánam, aztán belekényelmesedtünk az eredménybe, s elkezdett bonyolódni az élet... a többit meg mindenki sejti.
Szóval ki a felelős? Legelsősorban én, ahogy mindenki maga felelős azért, hogy ki lesz, mi válik belőle. Vérapámnak csak annyit tudok felróni, hogy a szándéka helyes volt, de a kivitelezés a lehető legszarabb. Aztán persze a média, a társadalom és az az általános diaetikai tudatlanság, ami nagyjából egész Magyarországra jellemző. A jó hír, hogy mivel rajtunk áll a dolog, bármit meg lehet változtatni, egy kis akarással, egy kis segítséggel, s utána járással.
