Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus


Tördel.ék

Ilyenek ezek a nagy szerelmek. Először is elhisszük, hogy nagyok, s hogy van bennük valami éteri, valami, ami túlmutat földi porfingó éltünkön.
Aztán a szavatossági idővel együtt lemállik valami biztonsági csomagolás, s fintorogva húzzuk el az orrunk a bomló tetem láttán. 
Ez sem volt igaz, s tovább állunk.

Gyártósort állítasz álmokhoz, s futószalagról hullanak alá a prototípusok a boldogság feneketlen tartályába s reménykedsz, hogy egy-egy darab megakad a realitás lagymatag rostáján.

Múltnak vad visszhangja, csendben szertefut lelkem néma gránit veretén. 

Néha azt gondolom nem is én lettem én, hanem mások megannyi gondolatszilánkjából gyúrtak meg, vagy valahol piros fonalak mentén, emberi sorsok vannak összekötve, időn és teren át, azzal a feladattal, hogy nekünk a lét egy fontos aspektusát kell tanulmányoznunk, magunkon átszűrni, s egy esszenciában tovább adni.

És tényleg valami elszakad és fel is oldódik benned, azt hiszed bőgni fogsz, mert hát ezen bőgni kellene leginkább, helyette röhögsz, mintha életed legjobb viccét olvastad volna...és nagyon sok ilyen dolog volt, amire azt hittem, hogy rutinból így fogok reagálni, de valami belsőmotor mindig beindult, s valami egészen mást duruzsolt, s nagyon jó tudni, hogy a sok magunkra szedett felszín alatt, van valami sokkal erősebb és időtálló bennünk!

Az egyik legrégebbi emlékem a szüleimről. Úgy rémlik anyunak forró az arca a könnyektől és ott kuporog a fürdőszobában én pedig látom magamat a tükörben, ahogy hozzá bújok. Fuldokló hangon mondogatja, hogy csak a hagyma csípi a szemét, én bennem pedig biztosan ott van a tudat, hogy apu rossz.
Sok másik emlékem is van rólad, boldogan fogom a nagypapám kezét és azt dúdoljuk együtt, hogy megyünk papalacsintázni. Szinte erős szuperhősként élsz bennem, az apukám, aki finomakat tud főzni és ételt ad az embereknek. Csak úgy dagad a pici mellkasom a büszkeségtől.
De aztán a veled való találkozás örömködés helyett elkezdett átalakulni félelemmé.
Játszunk, a húgommal felváltva szaladunk utánad és a lábszáradra akaszkodva félig lerángatjuk a nadrágodat, te meglepődötten megfordulsz, gyorsan visszahúzod és megcsikizel minket. Megunhatatlan mókának tűnik. De te meguntad, talán mondtad is. Feltetted a fejhallgatót a fejedre és hátat fordítottál nekünk. Remek alkalom volt egy újabb meglepetés támadásra és a húgomat előre is küldtem, hogy most!!! De most csikizés helyett megverted. Egy hatalmasat sóztál a még pelenkás fenekére, ledermedtem a magatehetetlenségtől, egyszerre akartam valahogy kifejezni, hogy az én ötletem volt, hogy csak játszani akartunk, s hogy ő a kishúgom, akit védeni kell, de féltem, hogy én is kikapok...
Soha nem felejtem el azokat az estéket, amikor a becsukott ajtó előtt álltunk és vártunk. A fel-le sétáló alakod árnyéka szűrődött át fénnyel, s némi zenével a szoba rücsközött üveges ajtaján. Ez az érzés azóta is sokszor elkísér. Az emberek a fényben és a zenében, én a sötét előszobában, s az ajtó mindig be van zárva.

Szenvedj jól!

A hétfő nekem, meg egy pár kevésbé szerencsés barátomnak arról szól, hogy mérlegre állok és fényképet készítek. Ez a 12-ik hétfőm (jó, kicsit lódítok, az első 5 hétfőn nem csináltam képet). Az utóbbi időben, minden hétfőn nyugtázom, hogy az elmúlt egy hétben jól szenvedtem.

Had magyarázzam meg. Még Haruki Murakamitól olvastam ezt a mondatot: A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális.

Én hiszek benne, hogy vannak mondatok és szavak, amik képesek a valónk legmélyebb rétegeibe hatolni és egy életen át velünk rezonálnak. Ez egy ilyen mondat volt. Azóta mindig megkérdezem magamat, hogy tényleg fájdalmat érzek-e, vagy csak szenvedek, s ha szenvedek legalább jól szenvedek-e?

Például, ha valakinek nem tetszem, az általában csak rosszul esik az egómnak, s egyáltalán nem érdemes egy doboz keksszel szenvedni miatta, mert a keksz nem helyettesíti valaki elismerését, másrészt egy rossz függőséget táplál. Meg a zsírpárnát, igen. Amikor futok, néha érzek fájdalmat, s szenvedni is igen szoktam úgy, hogy közben végig dumálok az éppen fájó izmommal, hogy najó visszaveszek egy picit, ő igyekezzék nyúlni, mint a forró rágógumi, s ha már nagyon nem bírjuk, úgy is beüt az endorfin. Ez jóféle szenvedés.

Építek egy jó kapcsolatot a testemmel, miközben edzem mind az elmém, mind a testem arra, hogy felismerje a valós fájdalmat és hogy hogyan kezelje, tűrje azt, s maradjon működésképes, a jövőben pedig ellenállóbb. Ez egy lassú folyamat, amiben muszáj szisztematikusnak, reálisnak és konzekvensnek lenni. Tulajdonképpen megismered magadat és határaidat, s megtanulod önmagadat a saját testeden és elméden keresztül tapasztalni, nem pedig mások valósága szerint szemlélni.

Persze viccesen hathat 32 évesen arról értekezni, hogy mennyire ismerjük magunkat, de az esetek többségében csak felszíneket és látszatokat öltünk magunkra, olyan sokat, hogy legelső sorban magunkat csapjuk be a kapott formával.

Mint tapasztalt neurotikus alkat szeretném mindenkinek egy kicsit azt tanácsolni, hogy a populáris képzetekkel ellentétben: ne vedd meg azt a cuccot, ne idd meg azt a piát, ne edd meg azt a sütit, ne élj a pillanatnak, ne hajkurászd a konzum boldogságot, amíg meg nem tanulsz egy kicsit jobban szenvedni!

Running to the Sea

"Egyre csak futok a házilag barkácsolt, otthonos ürességben, az ismerős csendben. És ez bizony csodálatos. Akárki akármit mond." Murakami Haruki

Kimész, futsz, kiugrik belőled egy konfliktus, két lélegzetnyit bőgsz rajta, majd rájössz, hogy úgy sprintelsz, hogy már nincs levegőd bőgni, s egyébként is, én állok bele dolgokba, mint mindig - keményen.
Ne légy mindig kemény, fuss tovább.
Egyébként amióta futok, s amióta tudatosan koncentrálok egy-egy tulajdonságomra, rájöttem, hogy egy igazi hisztéria tudok lenni. Ha valaki azt mondja velem álmodott, mindig azaz első dolog, ami eszembe jut megkérdezni: És összevesztünk? Ez azért sokat elmond. 

De maradjunk a futásnál, a múlt hetemre vagyok a legbüszkébb, szépen esik a pulzusom, s ezzel együtt esik az egy kilométerre jutó szenvedéses másodpercek száma is.

De lazulni nem lehet, mert lassan, de biztosan jön a 10km-es verseny, aztán bele kell húzni a hegyi tekergélésbe is, mert a Portugál projekt is a nyakamon lassan, aztán nem akarok két domb között elvérezni. 

A hét felfedezettje pedig:

Budapest Pride - Provokáció

Eddig minden évben igyekeztem összeszedni a Budapest Pride és a felvonulással kapcsolatos gondolataimat, idén post helyett videóban mondom el, hogy miért Provokálunk...

#2 Észak-Balaton és Káli-medence

Minden haza jövetelem előtt csinálok egy bakancslistát, amit többé-kevésbé próbálok teljesíteni.
Eddig jól haladok, már kettő kilőve, egy festés a YourArtStudiónál és egy hétvégi tekerés a Balaton északi partján és másnap a Káli-medencében. 


Balatoni gyerek vagyok, anyám szerint ott is fogantam, Balatonalmádiban töltöttem a fél nyáriszüneteimet, imádom a színeit, az illatát, a vörösboros kólát, a retro strandlépcsőket, a ladikokat... szóval cseppet elfogult vagyok, ha a Balatonról van szó. 


Mégis azt kell hogy írjam, a Balaton már nem menő. Nem menő a lepukkant pléhdobozok a pénztárca gyilkos élelmiszeripari hulladékaival, amit ételként mernek eladni, Tihanyt leszámítva egy jellegtelen és igénytelen masszává vált. 


A Káli-medence és Köveskál pedig gyermekkorom emlékeinek másik emlékhalmazata, lepukkant falu, láncra vert kutyák, libák, akik megkergetnek és jobb időket megélt öregemberek az elmúlás fátyla alatt, egy dohos szagú közérttel és egy darab kocsmával. 


A Kornyitót szerettem volna látni újra a kísérteties szoborhalmazaival, erre pont nem jutott idő végül, de helyette
egy teljesen megújult vidék és környezet fogadott. A lepukkantság eltűnt, vállalkozó kedvű fiatalok és ízes beszédű mosolygós öregek fogadtak minket mindenhol. Nyoma sincs  zimmer feri típusú apartmanoknak, a bor jó, itt-ott öko és őstermelői piacnak álcázott zsibvásárokra találni, ahol pezseg az élet és tele van turistákkal.

A táj leírhatatlanul gyönyörű, egyszerűen nem tudom annál jobban leírni, minthogy a rohadt sok emelkedő,  kurva erős szél ellenéri telipofával mosolyogva tekertem. 

Szóval, aki unja már a balatoni banánt, az ehetetlen lángost és a pancsolt borokat, annak csak eg picivel kell arébb mennie, s az egyértelmű közelsége miatt még a strandokról sem kell lemondania. Káli-medence is the new black.

A túra alapötletét ez a bejegyzés adta: Bobek kirándulásai

Halomba hányt levelek

Macskabölcső az egész élet. Annyi haszna volt, hogy kiszökkent pár tintapacal a tollamból.

 A kreativitás nagyobb szeszély, mint a szenvedély, nagyon sokat tud adni, de a kielégítése néha felér egy okkult tudomány lehetetlen szertartásával. De ami van, azt érdemes szeretni.

Minél több időt töltök kint és veszem fel az angolok ritmusát, annál inkább érzem, hogy a magyarságom és Budapest feszül bennem, mint egy túlterhelt kötőszövet. Az ideális számomra az lenne, ha nem kéne döntenem, s ez lehetséges is, kicsivel több kurázsival, mint amivel most rendelkezem.

Vannak férfiak, akik egyáltalán nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy Férjből Apák lesznek, a Feleségből pedig Anya és ezen felül van még egy vagy két gyerek, akiknek az igényei 2-3 éves kor után egyre komplexebbek lesznek és nem elég viccesen gügyögni. Van, aki ezzel képtelen mentálisan megbirkózni, s azzal próbálja helyreállítani az elbizonytalanodott férfiúi tekintélyét, hogy legyőzendő versenytársnak tekinti a saját gyerekeit. Az ilyes fajta verseny soha nem egészséges, se nem fair, ez a másik szisztematikus földbe döngöléséről szól.

Helyet a fejnek

"Kis és nagy bonyodalmak csőstül sűrűsödnek életünkben; semmi nem kap alakot, mindenben ellenállás van, különös, rendszeres akadályok torlaszodnak mindenben, mindenben..." - Márai Sandor

IHeadspace app, minden nap próbálok kétszer meditálni, egész jó, legalábbis amíg ingyen van.

Az egyik problémakör az elengedés. Amikor tudatosan el akarunk engedni valakit/valamit, akkor lényegében ellen akarunk állni neki, s a lehető legnagyobb érzelmi távolságot tenni magunk és az ellenállás tárgya közé.

Érdemes néha arra gondolni, hogy minek is akarunk ellenállni, mi azaz érzés, amit kelt bennünk, ki fog még jól járni rajtam kívül?

Az én válaszaim a szokásosak: nem akarok sem dühös, sem magatehetetlen, csalódott lenni, s leginkább nem újra élni, szembesülni a sikertelenség érzetével, lehetőségével.

Prater Noster

"Behunytam a szemem, megpróbáltam fölidézni annyi elveszett szépséget, amennyit csak tudtam. Közelebb húztam őket, beléjük kapaszkodtam. Közben mindvégig tudtam, milyen röpke az életünk." Murakami Haruki

A mamám biztos büszke lenne rám - gondolom miközben a rothadás szaga felett megfogom a néni kezét és imádkozom vele, amikor sír, s áldást mondok az ételért, mielőtt eszünk.

Illetve dehogy, a mamám arra lenne büszke, ha vele imádkoznék, s mondanék áldást az étel felett, s véletlenül sem gondolnék bármi rothadásra közben. 

Ilyenek ezek a dolgok sajnos, néha nem azt a szerepet kapjuk, amire vágyunk, vagy nem azok vagyunk, amire mások vágynak. De a szerepet játszani kell, s azt csak is jól érdemes. 

I love my hands, but it hurts to pray.

Bracknell

"Igazából nem a nagy dolgok fontosak, amiket mások találnak ki, hanem az apróságok, amiket mi magunk." Murakami Haruki

Az utóbbi pár nap köztes lét volt két munka között, így felkerestem K&J-t, hogy igénybe vehetem-e a pihe-puha kanapéjukat, amíg tisztázódik a következő földrajzi helyzetem.

K elvitt Readingbe vásárolni, s néha furcsa, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy mindenféle honvágyat és múltba révedést el tudj űzni valami lakatlan barázdába.

imag0341_1.jpg

 

Amint megláttam ezt a könyvet eszembe jutott, hogy még itt is rengeteg dolgom lehet és rengeteg jó dolog van, csak hát senki nem fogja ezüst tálcán elém hozni. Az élet nem tartozik nekem semmivel, a saját utamat magamnak kell kitaposnom. A magányos harcos imidzs persze nem teljesen helytálló, mert eddig minden szarban és nehézségben, de a legjobb, egyszerű hétköznapokban is nagyon sok ember vett körül, vigasztalt, adott egy teljesen új perspektívát a dolgoknak, vagy csak egyszerűen nevetett velem. Igazán szerencsés vagyok. 

Másnap pedig J vitt el egy bicikli parkba, amin különböző nehézségű pályák voltak, s párszor össze is fostam magamat, meg meg kellett állnom, hogy most élek vagy halok-e, de ezeket a halandó dolgokat leszámítva nagyon állat volt.

Jó volt kicsit feltöltődni, s inspirálóan is hatottak rám, mindketten tömény, cukibundázott Iron Ladyk. 

J első kérdése reggel az volt, h mégis merre megyek? Majd fél perc múlva már mondta is, hogy szuper a legközelebbi bicajos kalandpark onnan 8 mérföldre van, jó lesz nagyon.

Így is lehet, így is kell. Így megy ez.

süti beállítások módosítása