Tördel.ék
Ilyenek ezek a nagy szerelmek. Először is elhisszük, hogy nagyok, s hogy van bennük valami éteri, valami, ami túlmutat földi porfingó éltünkön.
Aztán a szavatossági idővel együtt lemállik valami biztonsági csomagolás, s fintorogva húzzuk el az orrunk a bomló tetem láttán.
Aztán a szavatossági idővel együtt lemállik valami biztonsági csomagolás, s fintorogva húzzuk el az orrunk a bomló tetem láttán.
Ez sem volt igaz, s tovább állunk.
Gyártósort állítasz álmokhoz, s futószalagról hullanak alá a prototípusok a boldogság feneketlen tartályába s reménykedsz, hogy egy-egy darab megakad a realitás lagymatag rostáján.
Múltnak vad visszhangja, csendben szertefut lelkem néma gránit veretén.
Néha azt gondolom nem is én lettem én, hanem mások megannyi gondolatszilánkjából gyúrtak meg, vagy valahol piros fonalak mentén, emberi sorsok vannak összekötve, időn és teren át, azzal a feladattal, hogy nekünk a lét egy fontos aspektusát kell tanulmányoznunk, magunkon átszűrni, s egy esszenciában tovább adni.
És tényleg valami elszakad és fel is oldódik benned, azt hiszed bőgni fogsz, mert hát ezen bőgni kellene leginkább, helyette röhögsz, mintha életed legjobb viccét olvastad volna...és nagyon sok ilyen dolog volt, amire azt hittem, hogy rutinból így fogok reagálni, de valami belsőmotor mindig beindult, s valami egészen mást duruzsolt, s nagyon jó tudni, hogy a sok magunkra szedett felszín alatt, van valami sokkal erősebb és időtálló bennünk!
Az egyik legrégebbi emlékem a szüleimről. Úgy rémlik anyunak forró az arca a könnyektől és ott kuporog a fürdőszobában én pedig látom magamat a tükörben, ahogy hozzá bújok. Fuldokló hangon mondogatja, hogy csak a hagyma csípi a szemét, én bennem pedig biztosan ott van a tudat, hogy apu rossz.
Sok másik emlékem is van rólad, boldogan fogom a nagypapám kezét és azt dúdoljuk együtt, hogy megyünk papalacsintázni. Szinte erős szuperhősként élsz bennem, az apukám, aki finomakat tud főzni és ételt ad az embereknek. Csak úgy dagad a pici mellkasom a büszkeségtől.
De aztán a veled való találkozás örömködés helyett elkezdett átalakulni félelemmé.
Játszunk, a húgommal felváltva szaladunk utánad és a lábszáradra akaszkodva félig lerángatjuk a nadrágodat, te meglepődötten megfordulsz, gyorsan visszahúzod és megcsikizel minket. Megunhatatlan mókának tűnik. De te meguntad, talán mondtad is. Feltetted a fejhallgatót a fejedre és hátat fordítottál nekünk. Remek alkalom volt egy újabb meglepetés támadásra és a húgomat előre is küldtem, hogy most!!! De most csikizés helyett megverted. Egy hatalmasat sóztál a még pelenkás fenekére, ledermedtem a magatehetetlenségtől, egyszerre akartam valahogy kifejezni, hogy az én ötletem volt, hogy csak játszani akartunk, s hogy ő a kishúgom, akit védeni kell, de féltem, hogy én is kikapok...
Soha nem felejtem el azokat az estéket, amikor a becsukott ajtó előtt álltunk és vártunk. A fel-le sétáló alakod árnyéka szűrődött át fénnyel, s némi zenével a szoba rücsközött üveges ajtaján. Ez az érzés azóta is sokszor elkísér. Az emberek a fényben és a zenében, én a sötét előszobában, s az ajtó mindig be van zárva.
