KJB!

Amikor arról az igen jól sikerült randiról beszélsz lassan 1,5 órája, amiről a végén kiderült, hogy a lány biszexuális, s soha nem is ír neked vissza, és én azt mondom, hogy "ilyen link alakokkal nem is érdemes foglalkozni", tulajdonképpen arra gondolok, hogy ha még egyszer előveszed a mobiltelefonodat, hogy neki írjál, akkor én azt a hátsófeledbe helyezem és megcsörgetlek. Attól bizonyosan mindketten jobban fogjuk magunkat érezni.

Hazafelé tartottam, amikor az a gondolat ütötte meg a fejemet olvasás közben, hogy talán le kéne szállni Keletiben és busszal  kéne tovább menni. Elnyomtam magamban ezt az érzetet, mert ugyan minek is tenném, metróval gyorsabb.
Deákon akarnék átcsatlakozni, amikor megtorpanok és egyetlen egy dolog jut az eszembe, ahogy körülnézek: megállt az idő.
A szerelvények állnak mindkét oldalon, a kijelzőkre pedig beégett a 30 másodperc.

- Nem tom, mennyé' fő'! - kapom az instrukciót, s ismétlem magamban "mennyé' fő'". Hol vagyunk, mucsaröcsögén, vagy mi?
Elsuhan előttem egy nő, tulajdonképpen annyi marad meg bennem, hogy szimpatikus a feneke és mintha ismerős lenne, egyik tanáromat juttatja eszembe, de nem ő az, mert vagy egy fejjel magasabb nála. Újabb instrukció: "9es busz megállójából mennek a metrópótlók."


Végig vizslatom az összes narancssárga táblát, mire végre megtalálom a megfelelő felüljárót. Egy pillanatnyi Németország érzés. Felbaktatok a lépcsőn egy hosszú hajú  lány lép elém hatalmas szemekkel, egy piros prospektust szorongatva a kezében:

- Budapest sightseeing?
- No thank you.


Külföldérzés abszolút hatalmába fog. Tulajdonképpen annyi a különbség, hogy értem a reklámtáblák feliratát. Talán még az se, ha angolul vagy németül lennének, akkor is érteném. Majd megpillantom újra azt a nőt, éppen tanakodik valakikkel a megállóban. Rövid, középbarna haj, ősztincsekkel díszítve. Olyan harmincas vége felé járó forma, enyhén szeplős arc, fekete keretes szemüveg, ami intellektualitást kölcsönöz az arcának, de nem veszi el annak barátságos vonásait. Jó lenne vele beszélni. Oda is megyek, érdeklődöm tőle, hogy ez melyik irányba visz. Németül válaszol vissza, tulajdonképpen meg is örülök ennek a ténynek, mert normális esetben az interakció itt véget érne, de a tény, hogy németül beszél megváltoztat mindent. Felvetődik egy csomó kérdés bennem, s ebben a pillanatban igen valószerűtlen, hogy bárki mással beszélni tudna az előállt szituációról.
Szóval beszélgetünk, Németországból jött és épp a Moszkva térre igyekezne, mert haza kell vinnie a gyerekeket. Ilyen még nem fordult elő vele, hogy ne lett volna metró. Közben figyelek, hogy mit mondanak körülöttem is, nincs csak M3-as pótló busz. Azt javaslom neki, hogy menjen a nyugatiig a busszal, s onnan villamossal el tud jutni a Moszkva térre még időben. Még megpróbál információt kicsikarni egy sárgamellényes BKV alkalmazottól, majd visszajön hozzám, az én javaslatom tűnik a legésszerűbbnek.
A buszon kiderül, hogy a barátnőjét jött meglátogatni, majd ő is azt mondja, hogy szépen beszélek németül (a helyesen  jelző már biztosan nem lenne igaz), hol tanultam? Mosolyogva rávágom, hogy az iskolában. Ő nem beszél igazándiból, csak németül, a magyar nem neki való, tanult angolul, de az nem megy neki túlzottan jól. Még jó, hogy a gyerekek németül tanulnak, így kicsit könnyebb neki. Rá is kérdezek az újabb megérzésre, a gyerekek tulajdonképpen nem az övéi, hanem a barátnő gyerekei ugye? Telitalálat. Ezen mosolygok, kicsi a világ.
Van egy kérdés, amit Németországban már feltettem pár embernek: "Mi a szerinte legszebb német szó?"
Töprengés, s arra jut, hogy nem tudja, sok szó van, még több jövevényszó, s nem tud olyat mondani, ami szerinte a legszebb lenne, de visszakérdez, hogy szerintem melyik szó az?
- Wurfelzucker! - Vágom rá mosolyogva. Visszanevet és ismételgeti a szót magának még párszor, majd megkérdezi, hogy ugyan miért az szerintem? Elgondolkodom, mondom azért, mert rövid és aranyosan hangzik. Meg egyébként is, pici és édes. Egy kicsi jó.
Tovább mosolyog és megérkeztünk a nyugatiba, elköszönök tőle és további szépnapot kívánok neki.

- Herzlichen vielen dank! 

Már sokszor volt szó erről dologról. Először Százalék említette nekem a könyvet, hogy minden féleképpen érdemes elolvasni. A sors úgy hozta, hogy az akkori nagy Ő-től kaptam meg karácsonyra, akivel a legdurvább játszmák estek meg. Vagyis ebből is voltak viccesek, mint amikor valamin összekaptunk és akkor nagy drámai mozdulatokkal hajoltam a táskámért és azt mondtam, hogy én most akár haza is mehetnék. Ő meg nem azt mondta, hogy azt akarja, hogy maradjak, dehogy, azt mondta miközben megfogta a karomat, hogy: "Tudom, hogy maradni szeretnél."
Voltak kevésbé kedves jelenetek is, mikor például az aluljáróban valamiért kiosztottuk egymást elég keményen, végig rezzenéstelen arccal, hátat fordítva egymásnak, ment ki-ki a maga irányába. Amikor biztos voltam, hogy már nem lát, nem hall, zokogva dőltem neki egy falnak és ütöttem, hogy miért kell ezt így csinálnunk.
Egész sokkolóan hatott, amikor egy sörbeszélgetés közben valahogy kitértünk erre a dologra Zs-vel, "hát igen K, kicsit összetörte M szívét". Ez valahogy fel sem merült bennem, nem mintha bűntudatom lenne, mert 2:1 az ő javára.
Ez is olyan dolgokon múlott, hogy nem tudta időben, hogy mit akar és gusztustalan játszmákba kényszerítettük egymást hónapokon keresztül.
Ezt R is kibökte, az volt a baj, míg én tudtam mit akarok ők még nem. Rossz helyen, rossz időben.
Pedig nekem ez a kérdés mindig is rohadt egyszerűnek tűnt: veled lenni, veled mosolyogni, veled megosztani.
Aztán valahogy kifordulnak a dolgok és "Diszkréten utállak" meg "Csendben eltűnök" lesz belőle.
Hiába tanulja meg az ember felismerni a játszmákat időben, vagy nem reagálni rá, átalakítani ártalmatlan dolgokká, egyszerűen hiába... és az a durva, hogy az esetek többségében még élvezzük is, mert kihívás.

Ja igen, a könyv.

Van egy lány, akinek én mindig mondogattam, hogy sokra fogja vinni, sokra fogja vinni, csak idő kérdése (és most is így gondolom). Csípem nagyon, nem tudom hova besorolni, évente beszélünk pár sornyit, de ettől függetlenül talán azt is mondhatnám, hogy fontosnak tartom azt a pár percet.

Elhadarja gyorsan az utóbbi 2 év történéseit, majd rám néz és azt mondja: "Te én még tartozom neked egy rajzzal, nem felejtettem ám el!". Én meg csak meglepődni tudtam.

Hosszú hullámos hajzuhatag, iszonyatosan áttetsző fehér bőr, 164 cm és 40kg. Ilyen volt, amikor találkoztam vele először. Azóta eltelt 7 év és tudom, hogy ezen kívül egyetlen egy szám változott csak.
Még mindig fel-fel hívogatjuk egymást skype-on, hogy kivel mi a helyzet, meg hogy gyakoroljuk az angolt, vagy éppen a németet, kinek igénye szerint.
Legutóbb megkérdeztem, hogy meg van-e még a fekete "Born to Fuck" pólója, ami régebben a kedvence volt. Sajnálkozott egy sort, hogy az istennek se találja, de egyébként sem hord már rövid ujjút, mert nagyon csúnyán elvékonyodtak a karjai.
Itt egy félpillanatra ledermedtem, amikor legutoljára beszéltünk erről, akkor volt 36kg, s ez már volt egy jó éve, ha nem kettő, s nem merem újra feltenni ezt a kérdést.
Mindig mondja, hogy látogassam meg mégegyszer, örülne neki. Kéne egy hét szabadság.

Mit csinálunk? Még semmit. Izgi. Helyes. De most nem akarok semmit sem. Megértem. De ez para. Ex? Nem. Új nő? Kettő is. Nem változtál. Utállak. Imádsz, mert csak velem vagy így. Ribanc. Ugye tudod, hogy nagyon fogsz kívánni. Nagyon utállak.

Azt mondja most már ezt is hozzám köti. Én meg azt motyogom magamnak, hogy ezen tényleg erősen el kéne gondolkodnom.

Épp tegnap este magyaráztam egyik kedves kollégámnak, hogy egy nővel először gondolatban kell szeretkezni, s ha eléri azt, hogy az a nő is elgondolja, hogy szeretkezik veled, s az pozitív érzéssel tölti el, onnantól fogva nyert ügy, csak idő kérdése. Meséltem neki még valakiről, hogy annyira szeretem, hogy nem szeretném, ha bármi is történne, mert ő olyan nekem, mint egy óvodáskori nagy szerelem, nagyon szép és nagyon ártatlan érzésekkel töltve. Azt is megjegyeztem neki utána rögtön, hogy persze ez lehetetlenség, mert addig fogunk sündörögni egymás körül, amíg meg nem történik, csak szeretném, ha ez minél később, jó sok év múlva következne be.
Ez volt tegnap este fél 11 környékén, ma reggel egy sms ébreszt pont tőle:

"I had a sex dream with you :$"


Vannak-e véletlenek? Ilyenkor határozottan azt tudom mondani, hogy nincs, mindennek meg van a maga kis oka, értelme és szerepe. Neki 3 évvel ezelőtt megígértem, hogy 10 év múlva feleségül veszem, amikor mindketten megtettük, amit megszeretnénk tenni, s azok leszünk, akikké most válni szeretnénk. És most is, mint mindig azt írom a válasz végére, hogy "Love you, love you more".

Az elmúlt két-három napban akár jelentéktelennek mondható egérkattintások és pársoros beszélgetések, kisebb-nagyobb gondolatfoszlányok igen fontos dologra ébresztettek rá. Viszonylag nehéz is belefogni, mert ez is amolyan se eleje, se vége történet.
Kezdjük azzal, hogy sok faszság történt velem éveken keresztül, aminek egy részét leírtam, egy részét pedig már nem fogom, mert úgy hatna, hogy az összes eddigi kapcsolatomban csak rossz volt, pedig dehogy. Máig emlékszem kivel, mi volt a nekem a legkedvesebb. És ezt fontos leszögezni, mert nem vagyunk egyformák, más-más értékeket hozunk magunkkal otthonról, s eltérő dolgokat tanultunk meg értékelni.
Tulajdonképpen erre már májusban rájöhettem volna, vagy sokkal előbb, de most maradjunk májusnál, amikor egy órát lógtam a telefonon Zs-vel egy félévnyi adásszünet után. Vele történtek olyasmik, hogy elfelejtett kisebb-(kurva)nagyobb dolgokat,s ezt viszonylag évekig jól kezeltem, elnéztem, mert hát Ő ilyenke. Egészen addig, amíg egyszerre nagyon sok ilyen történt viszonylag rövid idő alatt egymásután, s már nem tudtam úgy felfogni, hogy én egy kedves, ámde igen jelentéktelen ember vagyok a számára. Ez nagyon felbőszített és nem tudtuk megbeszélni, s ki akartam rakni az életemből és minden próbálkozását egy ignore gombbal reagáltam le, mert attól féltem, hogy ha újra teret engedek neki, akkor minden megint ugyanaz lesz.
Aztán egyik nap kaptam tőle egy rövid üzenetet, hogy "nem megyünk el bicajjal ázsiába idén? japán v kína vagy mittudomén. ketten. maga meg én.". Gondolkodás nélkül felhívtam, hogy "Jólvanmegvanmiabaj?".
Pár héttel erre rá, úgy volt, h találkozunk és persze nem jött össze, én máshova mentem állatkertezés helyett és akkor este felhívtam, hogy szó szerint lebasszam, ami úgy zárult, hogy azt mondtam "Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért szeretem magácskát ennyire" és erre az volt a válasz "Mert tudja jól, hogy én is szeretem magát nagyon!".
Akkor hibásan elkönyveltem úgy a dolgokat megint, hogy lehet hogy elfelejti a mi dolgainkat, de ettől függetlenül szeret. Pedig én is nagyot hibáztam, mert én azt felejtettem el, hogy 3-4 évig ott voltam neki mindig, amikor kellett, s az ő szemszögéből nézve egyszer csak látszólag ok nélkül eltűntem neki. Egy félsz miatt. Ugyan úgy, ahogy eltűntem M-nek egy félsz miatt, s ahogy eltűntem R-nek egy félsz miatt. Mert elhangzott 1-2 fájó butaság, amit én nem akartam hallani többet. Tulajdonképpen eltűntem mindenféle közösségi életből a félszek miatt, s aztán azt is elfelejtettem, hogy félek. 
Azt is mondhatnám nem véletlenül történtek a dolgok velem úgy ahogy, az élet addig verte a fejemet ezekbe a leckékbe, egy-egy M, R, Zs, B képében, amíg fel nem fogtam, hogy én is ugyanakkora fasz vagyok, mint mások, s nagyon nagyon fontos dolgokat mulasztottam el elmondani, illetve tenni a félszek miatt. És ezt így soha többet nem.

És most tulajdonképpen örülök, hogy megint lett értelme a dolgoknak.

Emlékszem két éve talán, amikor Zs megcsókolt. Akkor éreztem először azt, hogy hogyan kéne mindig is csókolni, illetve azt, hogy ez kurvára nem helyes, mert akarom őt, de ezt nekünk nem szabad. Megfogtam a kezét és mondtam neki, hogy most igyunk erre egy tequilát. Kikértük, s megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a pultoslány? Mondta, hogy igen. Megkérdeztem tőle, hogy ellenére lenne-e, ha megcsókolná a pultoslány? Mondta, hogy nem, de ne beszéljek már csacskaságokat. Mondtam, hogy akkor figyeljen. Szóba eredtem a pultoslánnyal és már magam sem emlékszem miket mondtam neki, csak arra, hogy oldalba kapom Zs-t, hogy figyeljen, mert meg akarja valaki csókolni, s a pultoslány meg is csókolta. Kaptunk még egy kör tequilát a ház számlájára, s Zs csak nézett, hogy ezt mégis hogy csináltam. Felhajtottuk a tequilát és éreztem, hogy még marja a só a számat és még egyszer utoljára megcsókoltam őt. Az emlékezetembe akartam vésni ezt a mardosó, sós-keserű ízt és érzést. Akkor figyelmeztettem, hogy ha én igazán akarok dolgokat, akkor azt én meg is szerzem, hogy egy bizonyos határig tudok nemet mondani, de ne adjon okot arra, hogy át akarjam lépni ezt a határt, mert nekünk így jó, barátokként.

Ez határozottan vicces volt, ahogy ott állt a kapuban, pedig ő ígérte, hogy meg fog csókolni, de nem merte, nehogy meglássák az utcában :). És nem volt semmiféle lefagyás utána, ehe. Ez is már nagyon régen volt.

R:
azon röhögtem ma , hogy eszembejutott ez az eddigi msnes udvarlása.. és sztem maga lenne legjobban lefagyva ha odaállítanék magához hogy megdugjam:DD  
K:
:D:D:D:D
K: 
úgy véli :D?
R:
úgyám
K:
majd egyszer meglátjuk ;)