Wurfelzucker

Hazafelé tartottam, amikor az a gondolat ütötte meg a fejemet olvasás közben, hogy talán le kéne szállni Keletiben és busszal  kéne tovább menni. Elnyomtam magamban ezt az érzetet, mert ugyan minek is tenném, metróval gyorsabb.
Deákon akarnék átcsatlakozni, amikor megtorpanok és egyetlen egy dolog jut az eszembe, ahogy körülnézek: megállt az idő.
A szerelvények állnak mindkét oldalon, a kijelzőkre pedig beégett a 30 másodperc.

- Nem tom, mennyé' fő'! - kapom az instrukciót, s ismétlem magamban "mennyé' fő'". Hol vagyunk, mucsaröcsögén, vagy mi?
Elsuhan előttem egy nő, tulajdonképpen annyi marad meg bennem, hogy szimpatikus a feneke és mintha ismerős lenne, egyik tanáromat juttatja eszembe, de nem ő az, mert vagy egy fejjel magasabb nála. Újabb instrukció: "9es busz megállójából mennek a metrópótlók."


Végig vizslatom az összes narancssárga táblát, mire végre megtalálom a megfelelő felüljárót. Egy pillanatnyi Németország érzés. Felbaktatok a lépcsőn egy hosszú hajú  lány lép elém hatalmas szemekkel, egy piros prospektust szorongatva a kezében:

- Budapest sightseeing?
- No thank you.


Külföldérzés abszolút hatalmába fog. Tulajdonképpen annyi a különbség, hogy értem a reklámtáblák feliratát. Talán még az se, ha angolul vagy németül lennének, akkor is érteném. Majd megpillantom újra azt a nőt, éppen tanakodik valakikkel a megállóban. Rövid, középbarna haj, ősztincsekkel díszítve. Olyan harmincas vége felé járó forma, enyhén szeplős arc, fekete keretes szemüveg, ami intellektualitást kölcsönöz az arcának, de nem veszi el annak barátságos vonásait. Jó lenne vele beszélni. Oda is megyek, érdeklődöm tőle, hogy ez melyik irányba visz. Németül válaszol vissza, tulajdonképpen meg is örülök ennek a ténynek, mert normális esetben az interakció itt véget érne, de a tény, hogy németül beszél megváltoztat mindent. Felvetődik egy csomó kérdés bennem, s ebben a pillanatban igen valószerűtlen, hogy bárki mással beszélni tudna az előállt szituációról.
Szóval beszélgetünk, Németországból jött és épp a Moszkva térre igyekezne, mert haza kell vinnie a gyerekeket. Ilyen még nem fordult elő vele, hogy ne lett volna metró. Közben figyelek, hogy mit mondanak körülöttem is, nincs csak M3-as pótló busz. Azt javaslom neki, hogy menjen a nyugatiig a busszal, s onnan villamossal el tud jutni a Moszkva térre még időben. Még megpróbál információt kicsikarni egy sárgamellényes BKV alkalmazottól, majd visszajön hozzám, az én javaslatom tűnik a legésszerűbbnek.
A buszon kiderül, hogy a barátnőjét jött meglátogatni, majd ő is azt mondja, hogy szépen beszélek németül (a helyesen  jelző már biztosan nem lenne igaz), hol tanultam? Mosolyogva rávágom, hogy az iskolában. Ő nem beszél igazándiból, csak németül, a magyar nem neki való, tanult angolul, de az nem megy neki túlzottan jól. Még jó, hogy a gyerekek németül tanulnak, így kicsit könnyebb neki. Rá is kérdezek az újabb megérzésre, a gyerekek tulajdonképpen nem az övéi, hanem a barátnő gyerekei ugye? Telitalálat. Ezen mosolygok, kicsi a világ.
Van egy kérdés, amit Németországban már feltettem pár embernek: "Mi a szerinte legszebb német szó?"
Töprengés, s arra jut, hogy nem tudja, sok szó van, még több jövevényszó, s nem tud olyat mondani, ami szerinte a legszebb lenne, de visszakérdez, hogy szerintem melyik szó az?
- Wurfelzucker! - Vágom rá mosolyogva. Visszanevet és ismételgeti a szót magának még párszor, majd megkérdezi, hogy ugyan miért az szerintem? Elgondolkodom, mondom azért, mert rövid és aranyosan hangzik. Meg egyébként is, pici és édes. Egy kicsi jó.
Tovább mosolyog és megérkeztünk a nyugatiba, elköszönök tőle és további szépnapot kívánok neki.

- Herzlichen vielen dank! 

Címkék: metro nők