Eric Berne - Emberi Játszmák

Már sokszor volt szó erről dologról. Először Százalék említette nekem a könyvet, hogy minden féleképpen érdemes elolvasni. A sors úgy hozta, hogy az akkori nagy Ő-től kaptam meg karácsonyra, akivel a legdurvább játszmák estek meg. Vagyis ebből is voltak viccesek, mint amikor valamin összekaptunk és akkor nagy drámai mozdulatokkal hajoltam a táskámért és azt mondtam, hogy én most akár haza is mehetnék. Ő meg nem azt mondta, hogy azt akarja, hogy maradjak, dehogy, azt mondta miközben megfogta a karomat, hogy: "Tudom, hogy maradni szeretnél."
Voltak kevésbé kedves jelenetek is, mikor például az aluljáróban valamiért kiosztottuk egymást elég keményen, végig rezzenéstelen arccal, hátat fordítva egymásnak, ment ki-ki a maga irányába. Amikor biztos voltam, hogy már nem lát, nem hall, zokogva dőltem neki egy falnak és ütöttem, hogy miért kell ezt így csinálnunk.
Egész sokkolóan hatott, amikor egy sörbeszélgetés közben valahogy kitértünk erre a dologra Zs-vel, "hát igen K, kicsit összetörte M szívét". Ez valahogy fel sem merült bennem, nem mintha bűntudatom lenne, mert 2:1 az ő javára.
Ez is olyan dolgokon múlott, hogy nem tudta időben, hogy mit akar és gusztustalan játszmákba kényszerítettük egymást hónapokon keresztül.
Ezt R is kibökte, az volt a baj, míg én tudtam mit akarok ők még nem. Rossz helyen, rossz időben.
Pedig nekem ez a kérdés mindig is rohadt egyszerűnek tűnt: veled lenni, veled mosolyogni, veled megosztani.
Aztán valahogy kifordulnak a dolgok és "Diszkréten utállak" meg "Csendben eltűnök" lesz belőle.
Hiába tanulja meg az ember felismerni a játszmákat időben, vagy nem reagálni rá, átalakítani ártalmatlan dolgokká, egyszerűen hiába... és az a durva, hogy az esetek többségében még élvezzük is, mert kihívás.

Ja igen, a könyv.