Azon gondolkodom, hogy mit is lehetne írni egy Balaton-körről. Ez egy amolyan magyar El-Camino, végig kíséri és kísérti az életünket. Egyszer mindenki eljut a Balatonra és valami rabul ejti, legyen az a tó  hűs vize, a lemenő napban boldogan táncoló nádszálak, a fűzfák csoportos magánya, a Balaton jellegzetes illata, vitorlásai és süllyedni látszó ladikjai, gyermekkori játékok és nagy szerelmek.

Egyszer mindenkit megkísért a gondolat, hogy körbe menjen. Van hogy megpróbáljuk, de egy hely rabul ejt és ott maradsz, van hogy hív a virtus és egy nap alatt körbe érsz, s voltunk mi, akik józan őrültként tekertünk verőfényben és aludtunk a holdfényben.

Egy igazi kaland volt, egy életre elkísérnek a képek és a párbeszédek, s a biciklilánc feszített vergődése egy-egy emelkedőn. Az érzés, hogy már fáj mindened, szídsz mindent, de még mindig haladsz előre, hogy most tényleg élsz és nem csak túl élsz. 

Abba a tudatba merítem minden gondolatomat, hogy megválaszthatom mire akarok emlékezni. 

Ebben az esetben egyetlen emléket szeretnék a Baross utcából magammal tovább vinni.

A hálószobai reggelek, melyek a funkciótlan sötétítőfüggönynek köszönhetően a rózsaszín megannyi árnyalatába borulva köszöntötte a felkelő napot. Ezeken a reggeleken, napi teendők és kihívások ellenére, meg voltam győződve arról, hogy a világon minden rendben van.

Minap hajnalban történt egy baleset a bácsival, ami annyira megviselte, hogy utána nagyon marcangolta magát. A feleségének meg elege lett belőle, gondoltam mielőtt leszedi a fejét közbe lépek.

Furcsa volt magamat hallani, ahogy a bácsi felé tornyosulva azt mondom, hogy:

Megtörtént, ami megtörtént, tudjuk, hogy nem szándékos volt, s nincs is már baj ugye? Ez már a múlt, vége, nincs többé. De ha ezen marcangolod magadat, akkor ettől neked nem lesz jobb, nem fogsz tudni aludni, a feleséged sem és én sem, mert félek, hogy letépi a fejedet (feleség nyomatékosítja a szándékát egy hümmögéssel). És aztán mi van, ha megtörténik mégegyszer, azt is megoldjuk aztán megy minden tovább, csak engedd el ezt a dolgot.

Néha nem is tudom, h másnak jövök-e ki segíteni, vagy magamnak. 

Másnap reggel úgy hozta a sors, hogy tisztázni kellett pár dolgot a síeléssel kapcsolatban. Lehet ideje volt, sok kép és elképzelt dolog van a fejemben K-t illetően, de próbálom tudatosan azt választani, ahogy gyerekként medvecsapdát állít a panellakásban. Nem a legmegfelelőbb hely egy erdei kalandra, bele lépett ő is, én is sajnos, de nem haltunk bele.

A sok panaszkodás ellenére, talán fontos lenne arról is megemlékezni, hogy nagyon sok jó dolgot is kaptam.

Az első néni, akit ápoltam, elveszve az időben és ágyhoz kötve, néha magához hívott és megszorongatta a kezemet, s olyanokat mondott, hogy:

- Meglásd, mindig jön másik, mindig, nem kell félni.

- Csak maradj jó kedvű, nincs semmi baj.

Ez a semmiből jövő kedvesség ott és akkor a világot jelentette nekem.

A mostani helyemen pedig csudajó dolgom van. A bácsi és néni 64 éve házasok és  a nagyszüleimmel és szüleimmel ellentétben imádják egymást. Ha az egyik épp rossz kedvében van a másik egyből ugrik borsot törni az orra alá, hogy ilyen holdképű fanyalgóval senki nem akar egy légtérben lenni, szóval szedje össze magát. A bácsival olyan vicces jelenetek játszódnak le, mint az Életrevalók című filmben. Hajmosás után mindig megkérdem, h Führer vagy Caesar akar-e lenni, egyből sopánkodik, hogy micsoda Brutus vagyok ..én pedig diadalmasan mondom, hogy Ave, Ave!!! még messze a március 15, nincs mitől félni. 

Van, hogy rossz lábbal kell, ilyenkor beteszem a Queentől a We are the champions-t, majd öt percen keresztül ordítjuk közösen, hogy "Ma jól akarom érezni magamat!!!"

A néni is fantasztikus, vele nehezebben találtuk meg a közös hangot, de miután rájöttem, hogy a tányérok előmelegítésével az ő szívét is megmelengetem, azóta "Kiskacsának" hív. Azt hittem sosem lesz már olyan becenevem, amit szeretni fogok, erre tessék, ezt nagyon szeretem.

A managerem is volt itt, neki tavaly nyáron küldtem egy képeslapot Budapestről, megköszönni a munkáját, mert a legtöbb email küldözgetővel ellentétben ő tényleg mindig utána járt a dolgoknak. Elmesélte, hogy pont a főnöke is ott volt, amikor megkapta és azt hitte, hogy egy újabb panaszlevél, de nem, s megköszönte nagyon, illetve örül, h újra itt vagyok és próbál nekem mindig jó helyeket találni.

Ez az élet másik oldala, amit ha hajlandó vagyok kitartóan figyelni, akkor apránként helyre áll a mérlegem.

Ez az én utam, ha csak egy lépéssel is, de előrébb.

A testem mindenféleképpen jól van, sőt talán ő örül a legjobban, hogy vége sok mindennek és vele foglalkozom. Néha magam is meglepődöm rajta. Ha kiszakítanak a fejemből, például egy vásárlás folyamán oda jön az eladó, hogy segíthet-e, s milyen a napom, akkor magától lendül a kezem pozitív gesztikulációba, mondja a szám, hogy jól és dolgosak és ez így jó, az agyam meg döbbenten mered belőlem kifele, hogy ez honnan jött.

Az idegeim, na azok vannak ki. A legárulkodóbb jel, hogy lassan bármilyen zenét élvezni tudok. Bármit felrakok pörögni (egy 92 éves házaspár kollekciójából, Concert by the Sea örök kedvenc lett) azaz idegeimnek olyan, mintha égetett bőrfelületet tennénk hideg, csobogó víz alá.

A legrosszabbak még mindig a hajnalok, bár mostanság a tourettes szindróma nem 2-3 között kezdődik, hanem megvárja az 5 órát, így legalább aludni is tudok az állandó káromkodás mellett. Talán ebből van már leginkább az elegem, hogy már 6666666666 szituációra tudok befeszülni az egész testemmel együtt. Szóval fogtam a füzetemet és felvázoltam az összes elképzelhető interakciót, amibe kerülhetek három lehetséges reakció típussal  (pozitív, negatív, neutrális). Amig az agyamban vázoltam, azt hittem lesz vagy 5 oldal, de aktuálisan 4 lehetséges szituációt tudtam elképzelni, ez összesen 12 eshetőség, amik nem is olyan rosszak, +1 hogy bármikor sarkon fordulhatok és elfuthatok, nem szégyen az.

A rossz emlékeket is nehéz a helyükön tartani, egy részem mindig mondja, hogy ez már megtörtént, vége, nem fordulhat elő többet, s most is csak azért fáj, mert én  hívom elő őket. Ez még nem elég. Így kitaláltam a "A Fájdalom Órái" fantázianevet az edzésre, ha már  úgyis fáj, használjuk ki az izomhasábszakadást. A kurva app  már úgy is olyan feladatokat ad, hogy majd beszarok rajta. Hát, ha már fáj, akkor rákoncentrálok, hogy ott lakik abban az izomban minden rossz, ami megtörtént, minden gyengeség, ami bennem van, s most fáj és vergődik, de azért fáj, mert erősödik, edződik és átalakul  (ez is fontos volt, h nem, nem elpusztítom, ez is a részem, hanem megedzem).

Lassan úgy érzem magamat, mint egy hacker, aki a saját forráskódját basztatja, egyszerre szenvedve és izgatottan várva, hogy sikerül-e.

Az utolsó vizsgáink után Miró mondta, h meg kéne ünnepelni, nem-e tudnék átmenni hozzá, koccintunk egyet az egészségünkre.
Nahát ebből az lett, hogy ketten megittunk egy üveg házipálinkát (ez a dilettáns folyamatosan után töltötte a poharunkat, hogy "Na még csak egy centet"). Aztán este 10 felé eszembe jutott, hogy asszonykát lehet fel kéne hívni, h nem biztos, hogy haza fogok találni, szóval az "apja-fia-márlányom-illetvekitudjamár nap" keretében ott is aludnék engedelmével. Erre ez a nagyonrészeg kiveszi a kezemből a telefont és magyaráz Berlinnek:

- De ha kell máris hívom a taxit és küldöm haza a Gyereket, csak szóljál nyugodtan, vagy akár te is átjöhetnél, akár érted is küldhetem a taxit... 
- Nem? Jól van, akkor marad a Gyerek. Na rakom le a telefont, mert már nagyon le vagyok szopva...

Itt kikaptam a kezéből a telefont, h megmenthessem készülődő házasságomat, hogy senki nincs sehogyse leszopva, maximum bebaszva, de hál' égnek Berlin jókat nevetgélt a telefonban, h semmi baj megérti, meg örül, h egy kicsit lazítunk és maradjak nyugodtan, majd holnap találkozunk. 
Imádom ezt a nőt <3!

Egyébként tényleg nagyon jó volt. Nem is az, hogy berúgtunk mert az utóbbi 2 évben (Miró meg 3-4) nem nagyon iszik egyikünk sem (alkalmi borozástól eltekintve). Beszélgettünk minden hülyeségről, szokásos témák, pl hogy mi mindent fogunk tenni, ha egyszer kijutunk japánba, különböző agyament science-fiction elméletek előadása, közös Viktátor utálás és persze a nőkről (természetesen mindketten a magunk párját magasztalta).
Szóval testileg-lelkileg ellazultunk, úgy hajnali kettőig biztos járt a pofánk aztán schnitt, egy perc alatt elaludtunk. Annyira szeretem az ilyen napokat.

Még mindig itt van és nagyon erősen él bennem a Berlinnel együtt töltött első napunk.
Nagyon be voltam gyulladva, életemben még nem éreztem olyan szerencsétlenül esetlennek magamat egy másik nővel szemben, mint akkor. Egy rossz mozdulat és az egész világmindenség bizonyosan kettéhasad a vállaimon.
Épp hogy megcsókoltam. Kínosan édes volt, s aztán ott álltunk a lelátón, Budapest lomhán terült el az elmosódott éjszakai fényekben.
Megfogta a kezemet és én próbáltam nem összerezzenni. Utálom, ha megfogják a kezemet. Ez az a gesztus, ami után tudom, hogy valami fájdalmas következik. 
Már nyitja is a száját és repülnek felém a szavak. 
- Mindketten félünk kötődni... - Igen, a kötődés, ezt már hallottam egyszer, hasonló kontextusban. Egy nyáron, egy padon ülve, miközben az idő lassan égett az ujjaink között. Fél kötődni és nem akar barátnőt, sem kapcsolatot, nem akarja, hogy még egyszer valaki összetörje. De én nem csak arra kellek, szeret velem lenni... abból sem lett több, mint a keserűen elszálló füst és fájdalmasan lehulló hamu. 
Szeretnék megálljt parancsolni a mindenségnek. Helyette kimondani a szavakat, hogy értem én, elbuktam, maradjunk barátok, ha már szépíteni kell a dolgokat. De az idő, ahogy soha, akkor sem állt meg, én pedig vártam, hogy mikor csapnak le megsemmisítően a szavak. 
- A kapcsolatunk alapja legyen az őszinte kommunikáció. Az egy jó alap. - Őszinteség? Ezt is hallottam már. Az őszinték a legkegyetlenebb hazudozók, s újfent süllyedek az emlékek mocsaras ingoványában, de egy fuvallat visszaránt és a kezeinket nézem. Már nem csak fogja, hanem összefont és összefésült ujjtengerek kavalkádjává vált a kezünk. 
Kapcsolat. Alap. Őszinte kommunikáció. Összefonódott kezek. 
Valami nehéz végre megrepedt és levált, s könnyűség szökkent a helyébe. Annyira csodálatosan könnyű, hogy megöleltem, nehogy elillanjon minden. 
Szeretem ezt a nőt.

Anyu régen általában késő estig dolgozott, s amikor még kis manók voltunk a húgommal, alig győztük kivárni, hogy végre felébredjen reggelente.
A szombat reggelek voltak a legjobbak, mert akkor apu már elment dolgozni, nekünk meg nem kellet sehova se menni, s becsempészhettük magunkat anyu mellé az ágyba. Természetesen különféle módszerekkel próbáltuk ébredésre bírni, vigyorogtunk, mellé bújtunk, megsimogattuk az arcát, vagy, ha már nem bírtuk, akkor a tipikus gyerek kérdést tettük fel: "Aaaanyaaaaa aaaaaaaaaaaaaaalszol méééééég?"
Úgy emlékszem nem haragudott meg ezért ránk soha, de a legjobb az volt, amikor már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy kezeljük a kávéfőzőt... hújjaj micsoda csodákat próbáltunk gyártani anyunak: kávé és kakaópor összekeverve soksok tejjel, hogy ne legyen olyan ihatatlan, vagy kevés tejjel, mert nagyon álmos, s biztosan felébredjen. Kis tálcára raktuk és úgy vittük be, ilyenkor szegénynek tényleg nem volt más választása, mint felébredni és boldogan meginni, azokat a rémségeket, amit összeügyeskedtünk neki.

Bizonyosan nem volt könnyű szombat reggelente anyának lenni, de örülök, hogy az volt.

Amikor azt mondom egy ismeretlennek, hogy "úgy írsz ahogy elképzeltem", akkor utólag rá kell jönnöm hogy, nem lehet elképzelni azt, hogy hogyan ír egy ismeretlen, s minden valószínűséggel egy emlék megismétlődését vártam. Mennyire jól tettem volna, ha ezen nem kezdek el gondolkodni. Halmozott önámítás.