Még mindig itt van és nagyon erősen él bennem a Berlinnel együtt töltött első napunk.
Nagyon be voltam gyulladva, életemben még nem éreztem olyan szerencsétlenül esetlennek magamat egy másik nővel szemben, mint akkor. Egy rossz mozdulat és az egész világmindenség bizonyosan kettéhasad a vállaimon.
Épp hogy megcsókoltam. Kínosan édes volt, s aztán ott álltunk a lelátón, Budapest lomhán terült el az elmosódott éjszakai fényekben.
Megfogta a kezemet és én próbáltam nem összerezzenni. Utálom, ha megfogják a kezemet. Ez az a gesztus, ami után tudom, hogy valami fájdalmas következik. 
Már nyitja is a száját és repülnek felém a szavak. 
- Mindketten félünk kötődni... - Igen, a kötődés, ezt már hallottam egyszer, hasonló kontextusban. Egy nyáron, egy padon ülve, miközben az idő lassan égett az ujjaink között. Fél kötődni és nem akar barátnőt, sem kapcsolatot, nem akarja, hogy még egyszer valaki összetörje. De én nem csak arra kellek, szeret velem lenni... abból sem lett több, mint a keserűen elszálló füst és fájdalmasan lehulló hamu. 
Szeretnék megálljt parancsolni a mindenségnek. Helyette kimondani a szavakat, hogy értem én, elbuktam, maradjunk barátok, ha már szépíteni kell a dolgokat. De az idő, ahogy soha, akkor sem állt meg, én pedig vártam, hogy mikor csapnak le megsemmisítően a szavak. 
- A kapcsolatunk alapja legyen az őszinte kommunikáció. Az egy jó alap. - Őszinteség? Ezt is hallottam már. Az őszinték a legkegyetlenebb hazudozók, s újfent süllyedek az emlékek mocsaras ingoványában, de egy fuvallat visszaránt és a kezeinket nézem. Már nem csak fogja, hanem összefont és összefésült ujjtengerek kavalkádjává vált a kezünk. 
Kapcsolat. Alap. Őszinte kommunikáció. Összefonódott kezek. 
Valami nehéz végre megrepedt és levált, s könnyűség szökkent a helyébe. Annyira csodálatosan könnyű, hogy megöleltem, nehogy elillanjon minden. 
Szeretem ezt a nőt.