Azon gondolkodom, hogy mit is lehetne írni egy Balaton-körről. Ez egy amolyan magyar El-Camino, végig kíséri és kísérti az életünket. Egyszer mindenki eljut a Balatonra és valami rabul ejti, legyen az a tó  hűs vize, a lemenő napban boldogan táncoló nádszálak, a fűzfák csoportos magánya, a Balaton jellegzetes illata, vitorlásai és süllyedni látszó ladikjai, gyermekkori játékok és nagy szerelmek.

Egyszer mindenkit megkísért a gondolat, hogy körbe menjen. Van hogy megpróbáljuk, de egy hely rabul ejt és ott maradsz, van hogy hív a virtus és egy nap alatt körbe érsz, s voltunk mi, akik józan őrültként tekertünk verőfényben és aludtunk a holdfényben.

Egy igazi kaland volt, egy életre elkísérnek a képek és a párbeszédek, s a biciklilánc feszített vergődése egy-egy emelkedőn. Az érzés, hogy már fáj mindened, szídsz mindent, de még mindig haladsz előre, hogy most tényleg élsz és nem csak túl élsz.