Anyu régen általában késő estig dolgozott, s amikor még kis manók voltunk a húgommal, alig győztük kivárni, hogy végre felébredjen reggelente.
A szombat reggelek voltak a legjobbak, mert akkor apu már elment dolgozni, nekünk meg nem kellet sehova se menni, s becsempészhettük magunkat anyu mellé az ágyba. Természetesen különféle módszerekkel próbáltuk ébredésre bírni, vigyorogtunk, mellé bújtunk, megsimogattuk az arcát, vagy, ha már nem bírtuk, akkor a tipikus gyerek kérdést tettük fel: "Aaaanyaaaaa aaaaaaaaaaaaaaalszol méééééég?"
Úgy emlékszem nem haragudott meg ezért ránk soha, de a legjobb az volt, amikor már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy kezeljük a kávéfőzőt... hújjaj micsoda csodákat próbáltunk gyártani anyunak: kávé és kakaópor összekeverve soksok tejjel, hogy ne legyen olyan ihatatlan, vagy kevés tejjel, mert nagyon álmos, s biztosan felébredjen. Kis tálcára raktuk és úgy vittük be, ilyenkor szegénynek tényleg nem volt más választása, mint felébredni és boldogan meginni, azokat a rémségeket, amit összeügyeskedtünk neki.

Bizonyosan nem volt könnyű szombat reggelente anyának lenni, de örülök, hogy az volt.

2001.VIII.12
Az anyámról. A második eset igen rosszul érintette. Az a férfi csak ígérgetett neki, hogy értünk jön, hogy feleségül veszi anyámat. Hazudott, hazudik, szaralak. Utálom az embereket, főleg azokat, akik hazudnak.
Mi meg készen álltunk arra, hogy végleg ott hagyjuk a lakást. Két napig csak vártunk, s semmi nem történt. Apu pedig élt az alkalommal, hogy ott törje össze a lelkét, ahol tudja. Anya meg csak sírt és sírt.