Ha jól emlékszem még ő mondta, hogy mennyire kiábrándító, hogy az őszinteséget tanulni kell. És persze ebben is rohadtul igaza van. Én alapvetően nem is nagyon tudok őszinte lenni, ha rólam van szó. Mármint hús-vér valómban. Vagyis ez sem teljesen igaz, vannak rétegeim, amikről tudok őszintén beszélni, s van amelyikről már hazudok, vagy leegyszerűsítem.
És nem azért, mert nem szeretnék, hanem azért, mert egyszerűen fizikailag kikészülök. Az egyszerűbb esetekben, pl mindig a homlokomat kezdem el dörzsölni, hogy koncentrált tudjak maradni, egy picit elváltozik a hangom, s néha megremeg a kezem, ilyenkor enyhén idegbetegnek nézek ki.
A következő fokozat, amikor már nagy levegővételt is be kell iktatni, össze-vissza hebegek-habogok, kb nincs semmi értelme annak, amit el akarok mondani, s rohadtul küszködnöm kell a sírás és a remegés ellen. Ilyenkor úgy nézhetek ki, mint aki az ideg összeroppanás szélén áll, vagy épp túl volt egyen.
A legeslegrosszabb, pedig amikor mindezt már üvöltve és zokogva teszem, s ezt utálom, erre kétszer volt csak példa.

És így kb fingom nincs, hogy miért, s tök szar, mert nem lehet mindent e-mailben, smsben, vagy online megbeszélni.