Ez a tartalom egy TEDx-es interjú Dr. Jill Bolte Taylor - A Stroke of Insight című videó fordításaként jött létre. Az eredeti videó megtekinthető itt:

Úgy nőttem fel, hogy mindig is az agy működése érdekelt, mivel van egy testvérem, akit egy mentális rendellenességgel diagnosztizáltak: az öcsém skizofrén.
Előbb testvérként, később pedig tudósként akartam megérteni, én miért vagyok képes az álmaimat realizálni és a valóságban valóra váltani?
Miért van az, hogy a testvérem skizofrén agya nem tudja az álmait összekötni a mi közös valóságunkkal, hanem helyette téveszmékké alakulnak át?
Így annak szenteltem a karrieremet, hogy a súlyos mentális betegségeket kezdtem el kutatni

Felnőttként Indianából Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benees laboratóriumában, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén kezdtem el dolgozni. A laboratóriumban a következő kérdést vizsgáltuk: "Milyen biológiai különbségek vannak azon egyének agya között, akiket normál kontrollként lehet diagnosztizálni, összehasonlítva a szkizofrén, skizoaffektív vagy bipoláris rendellenességgel diagnosztizált egyének agya között?"
Tehát alapvetően az agy mikroáramköreit kezdtük el feltérképezni:
Mely sejtek kommunikálnak milyen egyéb sejtekkel, milyen vegyületek révén, mekkora mennyiségben?

Fontos és tevékeny életet éltem; napközben ilyen típusú kutatásokat végeztem, de este és hétvégén a NAMI, a Mentális Betegségek Országos Szövetsége nagyköveteként utaztam.
Azonban 1996. december tizedike reggelén megváltozott minden, arra ébredtem, hogy a saját agyamban következett be valamilyen rendellenesség:

Az agyam bal féltekéjében felrobbant egy ér. Négy óra leforgása alatt figyelhettem meg, hogy az agyam információ feldolgozó képessége rohamosan hanyatlani kezdett. Az agyvérzésem reggelén képtelenné váltam arra, hogy járjak, beszéljek, olvassak, írjak vagy egyáltalán képes legyek visszaemlékezni az élettörténetemre. Alapvetően csecsemővé váltam egy felnőtt nő testébe zárva.

Ha valaha is láttak már egy emberi agyat, akkor nyilvánvaló, hogy az két agyféltekére oszlik, amik teljesen külön vannak egymástól. Prezentáció céljából hozattam is ide egy igazi emberi agyat.

Tehát ilyen egy igazi emberi agy. Ez az agy eleje, az agy hátulja és a gerincvelő lefelé lóg, és így helyezkedne el a fejem belsejében.

És ha az agyra nézzük, nyilvánvaló, hogy a két agyfélteke teljesen külön van egymástól. Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb félteke úgy működik, mint egy párhuzamos processzor, míg a bal félteke úgy működik, mint egy soros processzor. A két félteke kommunikál egymással a corupus callosumon keresztül, amely körülbelül 300 millió axonális idegszálból áll, de ettől eltekintve a két félteke teljesen elválasztva vannak egymástól.


Mivel az információkat eltérően dolgozzák fel, mindkét félteke különbözően gondolkodik, látja el a feladatát, különböző dolgokat tartanak fontosnak és merem állítani, nagyon különböző személyiségeik vannak.

Az emberi jobb agyfélteke erről a jelen pillanatról szól az "éppen itt és most"-ról. A jobb oldal képekben gondolkodik és a testünk mozgása révén kinetikusan tanul. Az információ energia formájában egyidejűleg áramlik az összes érzékszervi rendszeren keresztül, majd elkészíti ezt a hatalmas kollázst, hogy hogyan néz ki ez a jelen pillanat, milyen illatú és ízű, milyen érzetek vannak itt és mit hallani. Ebben a pillanatban én egy életerő vagyok, amely a jobb féltekém tudatán keresztül kapcsolódik a körülöttem lévő energiákhoz. Életerők vagyunk mi mind, akik a jobb féltekénken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, mint egy nagy emberi család. Itt és most, mi mind testvérek vagyunk ezen a bolygón, azért vagyunk itt, hogy jobbá tegyük a világot. És ebben a pillanatban tökéletesek vagyunk, egészek vagyunk és gyönyörűek vagyunk.

A bal oldali agyféltekém, mindannyiunk bal agyféltekéje egy teljesen más valóság, a bal agyféltekénk lineárisan és módszeresen gondolkodik. A bal oldal a múltról és a jövőről szól. A bal oldali agyfélteke úgy működik, hogy a jelen pillanat hatalmas kollázsából kiragad fontos részleteket, majd megvizsgálja ezeket a részleteket és még több részletet ragad ki belőle, majd ezeket a részleteket is tovább válogatja. Ezután kategorizálja és rendezi az összes információt, összekapcsolja azt a múltban mindazokkal, amelyeket valaha is megtanultunk és a lehetőségeinket a jövőbe vetíti. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez az az állandó duruzsolás a fejünkben, ami összeköti a gondolati világunkat a külvilággal. A bal agyféltekénk a hang, ami emlékeztet minket "Hé, ne felejtsd el, hogy hazafelé vegyünk banánt, reggel kelleni fog majd." Ez az részünk, amelyik számít és előre gondolkodik, s figyelmeztet, hogy nem sokára mondjuk el kéne végezni a mosást is. De talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy a bal oldalhoz tartozik az a kis hang is, amelyik azt gondolja: "Én vagyok. Én vagyok." És amint ez a mondat elhangzik a bal agyféltekében, abban a pillanatban elválasztjuk magunkat mindenki mástól. Külön állóak leszünk. Egy határozott külön egység, aki különválasztódik az engem körülölelő energiahalmaztól és minden más embertől. Az agyvérzésem reggelén az agyam ezen részét veszítettem el pár óra leforgása alatt.

Az agyvérzés reggelén a bal szem mögött lüktető fájdalomra ébredtem. Ez egy olyan a maró fájdalom volt, mint amikor fagylaltba harapunk, vagy egy nagy adag jégkását kapunk be. Egy- egy pillanatra elkapott ez az érzet... majd elengedett. És aztán újra elkapott ... és aztán megint szabadon engedett. Nagyon szokatlan volt számomra, hogy ilyen fájdalmat tapasztaljak, ezért csak azt gondoltam: "Oké, akkor is megkezdem a reggeli rendes rutinomat!"

Szóval felálltam és felugrottam a kardiógépemre, amely egy teljes testmozgást biztosító szerkezet. Neki feszültem és közben arra gondoltam, hogy a kezem úgy néz ki, mint egy primitív karom, amely éppen a rudat markolássza. És arra gondoltam: "Ez nagyon különös".

Lenéztem a testemre, és azt gondoltam: "Ó, milyen furcsa kinézetű vagyok."

Úgy tűnt, hogy az egész testi lényem kitolódott a valóságos térből, ahol eddig én voltam az a személy, aki éppen edz a gépen... egy valamilyen ezoterikus térbe, ahol önmagam tapasztalásának lettem külső szemtanúja.

Mindez nagyon furcsa volt, s a fejfájásom is egyre csak rosszabbodott, ezért leszálltam a gépről és átmentem a nappali szobájának padlóján és azt éreztem, hogy a testemben minden lelassult. Minden lépésem nagyon merev és nagyon előre kalkulált. A lépéseim gépiesek voltak, s a látóterem is beszűkült, így próbáltam csak befelé figyelni. Már a fürdőszobában álltam, próbáltam felkészülni arra, hogy belépjek a zuhanyzóba és arra lettem figyelmes, hogy hallottam a testemben lezajló parancsokat. Hallottam egy kicsi hangot, amely azt mondja:

"Rendben ti izmok, itt most megfeszülünk, ti ott meg elernyedtek." Aztán elvesztettem az egyensúlyomat és falnak támaszkodtam.

Lefelé nézek a karomra, és rájöttem, hogy már nem tudom észlelni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hol kezdődök és hol fejeződök be, mert a karom atomjai és a molekulái keverednek a fal atomjaival és molekuláival. És csak az energiát ... csak az energiát voltam képes észlelni. Ezen a ponton azt kérdezgettem magamtól: "Mi baj van velem? Mi folyik itt?" És abban a pillanatban a bal oldali féltekén lévő agyfecsegés teljesen elhallgatott. Csakúgy, mintha valaki elővett volna egy távirányítót és megnyomta volna a némítógombot.
Teljes csend.
Először megdöbbentem, hogy egy néma elmében találtam magamat. De aztán hamarosan elbűvölt a körülöttem lévő energia hihetetlen ereje. Mivel már nem tudtam azonosítani a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek észleltem magamat. Egyszerre éreztem az összes energiát, ami körülvett, és ez mind gyönyörű volt. Aztán hirtelen a bal oldali agyféltekém újra visszatért és azt mondta nekem: "Hé! Van egy komoly problémánk! Segítséget kell kérnünk!" És miközben megindulok, megint: "Ahh! Baj van!" Majd nyugtázom magamban újra: "Oké, bajban vagyok." De aztán a jobb oldali tudatom újra megelevenedett ... és erre a térre, a mai napig szeretettel gondolok úgy, hogy a "La La Land". Ott minden gyönyörű volt. Próbáljuk elképzelni milyen lenne, ha az összes gondolatunk és gondunk egyszer csak megszűnne, amely a külső világhoz köt mindenkit.

Tehát itt ebben a térben a munkám, és a munkámmal kapcsolatos minden stressz - eltűnt. És könnyebbnek éreztem magamat a testemben. És képzeljük el, hogy az összes emberi kapcsolatunk a külvilágban, valamint az ezekkel kapcsolatos stressz, mind eltűntek.

Nagyon békésnek éreztem magamat. És képzeljék el, milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi poggyászát! Oh! Eufóriát éreztem ... eufóriát!

Gyönyörű volt.
Aztán a baloldali agyféltekém újra visszatért és azt mondja: "Hé! Figyelj, nagyon figyelj, mert segítségre van szükségünk." És arra gondolok: "Segítségre van szükségem. Fókuszálnom kell."
Szóval kijövök a zuhanyzóból, s gépiesen felöltözködöm, sétálok a lakásomban, és arra gondolok: "Be kell mennem dolgozni. Vezethetek? Tudok vezetni?"
És abban a pillanatban a jobb karom teljesen megbénult. Aztán rájöttem: "Ó, istenem! Sztrókom van! Sztrókom van!"
És az agyam azt mondja nekem, hogy: "Hú! Ez olyan érdekes!"
"Ez annyira érdekes! Hány agykutatónak van lehetősége arra, hogy kívül-belül tanulmányozza a saját agyát?"
És akkor az jutott még az eszembe: "De én nagyon elfoglalt nő vagyok!" "Nincs időm egy sztrókra!" Aztán azt gondoltam "OK, nem tudom megakadályozni a sztrók bekövetkezését, ezért ezt egy-két hétig még csinálom, majd visszatérek a rutinomhoz. OK. Szóval hívnom kell segítséget. Fel kell hívnom a munkahelyemet."

Nem tudtam emlékezni a munkahelyi számomra, de eszembe jutott, hogy az irodámban vannak névjegykártyák, a számommal együtt. Szóval bemegyek az irodai szobámba, kihúzok egy tíz centis névjegykártya halmot és a felső lapra néztem, és bár tisztán láttam a fejemben, hogy néz ki a névjegykártyám, nem tudtam, hogy az volt-e a kártyám, vagy sem, mert csak pixeleket láttam. És a szavak pixeljei keveredtek a háttér pixeljeivel és a szimbólumok pixeljeivel, s én nem voltam képes megmondani, hogy az-e az enyém. Szóval csak vártam, hogy legyen újra egy tiszta pillanatom. Egy-egy pillanatra képes voltam visszatérni a normál valóságba és meg tudtam mondani, hogy ez-e az a kártya... nem, nem ez az a kártya... és ez sem az...45 percbe telt, hogy 2,5 centit haladjak a kártyakötegben. Ez alatt a 45 perc alatt a vérzés egyre nagyobb lett a bal agyféltekémben. Nem értettem a számokat, nem értettem a telefont, de ez volt az egyetlen tervem.

Tehát fogtam a telefont és magam mellé tettem. Majd elővettem a névjegykártyát, s azt is mellé tettem, és összenéztem a kártyán lévő krikszkrakszt, a telefon gombján lévő kriszkrasszal. De újra jött a La La Land és nem emlékeztem, hogy melyik kriszkrasznál jártam előtte. Tehát megfogtam a lebénult jobb karomat, mint egy tuskót és elfedtem vele a már tárcsázott számokat,hogy amikor visszatérek a normalitásba tudjam: "Igen, már tárcsáztam azt a számot."

Végül sikerült a teljes telefonszámot betárcsáznom, s hallgattam a telefont, a kollégám vette fel a hívást, és azt mondta nekem: "vau vau vauu vauuu"
És erre azt gondoltam: "Istenem, úgy beszél, mint egy golden retriever!"
Erre azt akartam válaszolom neki, hogy ... : "Ez Jilll! Segítségre van szükségem!"
És ami a torkomból kiszakadt az pedig úgy hangzott, hogy: "Vau vau vaauuu vuuu"
Erre megint azt gondolom: "Istenem, én is úgy hangzok, mint egy golden retriever".

Tehát nem tudtam, nem tudtam, hogy nem vagyok már képes megérteni a beszélt nyelvet, amíg meg nem próbáltam.

Reméltem, hogy felismeri, hogy segítségre van szükségem, és segítséget ad majd nekem. Majd egy kicsit később már a mentőautóban voltam a Massachusetts Általános Kórház felé. Magzati pózba gömbölyödve fekszem és azt érzem, mintha egy kis lufi lennék, amiből éppen most távozik az utolsó lélegzetnyi levegő. Éreztem az energiám felemelkedését és éreztem, hogy a lelkem megadja magát. És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testem, s kapok egy második esélyt az életben, vagy ez volt életem utolsó fordulópontja.

Aznap késő délután felébredtem, teljesen megdöbbentem, hogy még élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem megadja magát, elbúcsúztam az életemtől, s most arra ébredtem, hogy az elmém fel van felfüggesztve a valóság két egymással ellentétes síkja között. Az érzékszerveimen keresztül érkező stimuláció tiszta fájdalom volt. A fény égette az agyamat, mint a tűz, s a hangok annyira hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam kivenni egyetlen hangot sem a háttérzajból, csak menekülni akartam, mert nem tudtam azonosítani a testem helyét a térben, úgy éreztem, óriási és kiterjedt vagyok, mint egy a palackból éppen kiszabadult dzsinn, és a szellemem, mint egy kiterebélyesedett bálna... lebeg az eufória csendes tengerén.
Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát!
És emlékszem arra is, hogy azt gondoltam, soha nem tudnám visszaszorítani magam hatalmasságát ebbe az apró testbe. De aztán rájöttem: "De még mindig életben vagyok! Élek még, és megtaláltam Nirvánát! És ha megtaláltam a Nirvánát, s még mindig életben vagyok, akkor mindenki, aki életben van, megtalálhatja Nirvánát."

Egy olyan világot láttam, amely tele van gyönyörű, békés, együtt érző, szerető emberekkel, akik tudják, hogy bármikor eljuthatnak erre a helyre. És hogy tudatosan dönthetnek úgy, hogy bal oldali agytekéjükből a jobba lépnek ... és megtalálják ezt a békét. És akkor rájöttem, hogy milyen hatalmas ajándék lehet ez a tapasztalat, milyen betekintést nyújthat ez az életünk értelmébe.

Ez a tudat motiválta a felépülésemet.
Két és fél héttel az agyvérzés után a sebészek megműtöttek, s eltávolítottak egy golflabda méretű vérrögöt, ami a nyelvi központomra nyomódott.

Ezen a képen a mamámmal vagyok, aki igazi angyal az életemben.

Nyolc évig tartott a teljes felépülésem.

Szóval a kérdés az, kik vagyunk valójában?

Mi vagyunk a világegyetem életképes ereje, megáldva kézi ügyességgel és két kognitív elmével. És hatalmunk van pillanatról pillanatra eldönteni, hogy kik és hogyan akarunk lenni a világon.
Itt és most, tudatosan be tudok lépni a jobb féltekém tudatába, ahol itt vagyunk mindannyian. Én vagyok az univerzum életereje. Az az 50 billió gyönyörű molekuláris életerő vagyok, amelyek alkotják az én formámat. Vagy választhatom, hogy beléphetek a bal féltekém tudatába, ahol önmagam szilárd tudata vagyok. Elválasztva minden életerőtől, s mindenki mástól. Dr. Jill Bolte Taylor vagyok: egy intellektuális, neuroanatómus.
Ez "mind" én vagyok.
Önök melyiket választanák?
Ön mit választ?
És mikor?

Úgy gondolom, hogy minél több időt töltünk a jobb féltekénk mélységes belső-béke áramkörének megválasztásával, annál több békét tudunk hozni ebbe a világba és annál békésebb lesz a bolygónk. És azt gondolom, hogy ez egy olyan ötlet, amelyet érdemes terjeszteni.

Köszönöm!

Azt hiszem ebben a hónapban emeddig másodikán volt a legjobb kedvem. Nálam a jókedv elég sok mindenben mérhető, de azt hiszem a legegyszerűbben úgy, hogy van-e kedvem főzni és mennyire macerás ételt van kedvem csinálni. Másodikán csináltam harmadjára Pad Thai-t. Először valamivel születésnapom előtt csináltam, amikor kivettem pár nap szabit, s emlékszem is, hogy kérdezte, hogy mit fogok csinálni, s azt mondtam kipróbálok egy érdekes receptet, s teljesen készen volt ezen a kijelentésen, s emlékszem másnap mondta erre rá, hogy neki nincs nagyobb boldogsága ebből a szempontból, mint az, hogy ha valaki elé tesz egy ételt, amit szeretetből készített és közben rá gondolt. Én pedig mindig is úgy voltam, hogy nem szeretek magamra főzni, mert az egyszerűen öncélú... egy létszükséglet kielégítése az, hogy egyek, szeretem az ízeket, de nem szeretek enni, s ezért nekem meg általában az szokott lenni a legnagyobb örömöm, ha csinálhatok egy jó ételt, amit gondosan elkészíthetek,  megpróbálom szépen tálalni, s valakivel megosztani, s látni azt, hogy az tényleg jó és a másik örömmel eszi. Jó párosítás, mi?
Második alkalom, amikor Pad Thai-t csináltam, az már neki volt, s pár hétre rá valahogy felmerült, hogy emlékszik-e rá? Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire illékony ez az egész. S megkérdezte, hogy félek-e,  egyszerűen nem tudtam elmondani. Most is 1,5 órát gondolkodtam, hogy lehetne ezt leírni, ami akkor bennem volt, s egyszerűen ennél jobban nem megy, szóval ugorjunk is.
Következő schnitt, amikor először leírta, hogy nem kellene ennyit adnom, meg hogy úgy érzi, hogy kihasznál nagyon csúnyán, s lelkiismeret furdalása van. Egyszerűen nem értettem, mert miket is csináltunk? Főztünk, ettünk, mindkettőnknek jó. Vásároltunk, hogy nekem is legyen valamim, neki is legyen valamije, aminek örülünk, s legyen mit főzni. Se akkor, se utána e-mailben nem tudtam ezt olyan szépen és egyértelműen megfogalmazni, amit mondani akartam, mint ahogy azt ő tette a bögrével kapcsolatban: Nem azért kaptam, hogy összezúzzam, hanem azért, hogy használjam. Ő sem azért kapta a szeretetemet, hogy önmaga ellen fordítsa, hanem azért, hogy hasznosítsa és jól érezze magát.
Ezek után pedig, amikor azt mondta, hogy ő neki nem kell kicsijó, miért érné be azzal, mert neki csak az kell, ami a nagyjóhoz vezet. És tudom, hogy már nem teljesen úgy értette, ahogy az bennem akkor visszacsengett, de akkor az nekem teljes mértékben azt jelentette, hogy nem csak maga ellen fordította, de épp most tagadta meg ezt az egészet, vágta ki, gyújtotta fel, égette hamuvá, szórta szét a szélben és gondolni se akar rá többet.
Persze ezt is megpróbáltam a helyére tenni, s kurva sokat gondolkodni, h valójában mi történt és mi mehetett benne végig, s nagyjából sikerült is, s kezdtem megint sokkal jobban lenni. Igaz nagyon zavart, hogy csak én akarom őt tisztázni, ő meg leginkább húzza magára teljesen feleslegesen a vizes lepedőt, s ahhoz hogy ezt elmondjam még egy picit az egójába is kellett rúgnom, hogy biztos, hogy egy picit védje meg már magát és beszéljünk erről. Aztán jött drága jó anyám, meg rá ez a tequilás eset,  újra padlót fogtam, mi több beszakadt és estem le a pincébe. Most ez lényegtelen is, mert ezzel még kurvára nem akarok foglalkozni. Viszont most először érzem, hogy vele kapcsolatban kezdek megnyugodni. Hogy azaz érzés jön át, hogy tényleg nem akar eltűnni, hogy itt van, figyel, baj van, akkor szóljak, beszélünk, s végre valahára ő is meg akarja értetni magát, picit elmondani, hogy min ment át, hogy értsem meg. A paramanóért meg teljes elismerésem, csak ma esett le, hogy ez egy tökéletes anchoring volt.
Uff végre ezt is kiírtam, mennyi idő is volt... 8kor kezdtem neki, most múlt 13. Remek, akkor most aludjunk is, mert még vár az R-féle házi feladat is.

Fejbe csaptam magamat. Vagyis nem, de megtetszett ez a szó. Előkerült a kedvenc könyvem, Oscar Wilde - Dorian Gray Arcképe. Nem is az enyém, mert ezt is Mirótól kaptam kölcsönbe, örömmel jelentem, megtaláltam, s újra elkezdtem olvasni. Az elejét nagyjából rongyosra forgattam, mert minden második oldalon van benne egy olyan állítás, ami belém ég.
De megint elkalandozom. Ez is ott kezdődött, hogy kellene aludni egy kicsit még munka előtt és akármennyire nem akartam, csak elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogy jutottunk idáig, nem, javítok, hogy jutottam idáig.
Agy, gond, gondol, az avatarja, az avatarom... beszélgetések, stb szóval jöttek a dolgok ahogy szoktak, s meglepő módon Mirónál lyukadtam ki. Vele beszélgettünk még évekkel ezelőtt, 2006 tájékán talán, hogy a jól célzott gondolatokkal sok mindent el lehet érni, vagy manipulálni. Lázasan elkezdtem keresni a könyvben azt a monológot Lord Henry-től, ami pontosan ide vágott, s meg is találtam:

"Azt mondották, hogy a világ nagy eseményei az agyvelőben történnek meg. Az
agyvelőben, csakis az agyvelőben történnek meg a világ nagy bűnei is."

Nem-e én mondtam ki már a harmadik beszélgetésünk után, hogy de igen szívesen lennék vele a sötétben, nem-e én mondtam, hogy megakarom érteni, hogy mi történt vele és min megy keresztül, s az események pontosan ennek megfelelően alakultak. Ahogy a játszmák és a félszek is megfogalmazódtak már az elején, s pontosan azok lettek. És hogy még mindig nem tudtuk egymást teljesen otthagyni a picsába, mert ezt is leszögeztük a kis agyunkkal: nem tűnünk el teljesen egymásnak; én meg már jóval előtte - "Memini tui, memento mei" Emlékszem rád, emlékezz rám.

De ugyanez M-mel, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad én megszerzem ezt a nőt magamnak. Hogy igenis akarni fogja ezt a testet, amit úgy megvetett és akkor majd én leszek az, aki a végén nemet mond. És ez így is lett sok hónapra rá, még ha nem is olyan egyszerűen.

Zs-vel is pedálozhatnék, hogy amikor sikerült megismernem úgy igazán egy kicsit, megfogadtam, hogy én nem leszek olyan barátja, akivel összefekszik. S hiába estem belé, hiába voltunk tök részegek vagy beszívva és feküdtünk egy ágyban, soha nem történt semmi olyasmi.

Nagylevegő, nem még nem őrültem meg teljesen. Most az egyetlen dolog, amit kívánok, h jöjjenek rendbe, mindketten, hogy az a nő szeresse úgy, de lehetőleg még jobban mint én, s néha menjünk el gyrosozni.

Nézzük a pozitív oldalát, ha igazam van, életművész leszek és gondom egy szál se, ha nincs, akkor se lesz semmi féle gondom, mert a nővérek, meg a tabletták és a szép fehér gumiszobában majd gondoskodnak mindenről.

Fogtam a homlokomat megint a hülyeségeken, ma reggel is sikerült egy piros pontot szereznem anyámnál. Ha valaki. hát ő tudja a legpontosabban eltalálni azt a pillanatot, amikor nem kéne hozzám szólnia. Én meg automatikusan válaszolok, tök ártatlannak tűnik, de mégis gondolkodás nélkül hozzáfűzök egy megjegyzést, ami tudom, h csúnyán betalál.
De már megint elkanyarodok a lényegtől. Szóval fogtam a homlokomat, s eszembe jutott, hogy egyszer neki meséltem, hogy túl nagynak érzem azt a részt, mintha kitüremkedne a fejemből. Gyorsan rágoogliztam egy leegyszerűsített agytérképre, hogy mégis mi van ott:

 

 

Ezen majdnem elröhögtem magamat, így már érthető minden. Rossz a fejméretem, jutott eszembe egy részlet Achilles Dent verséből: