"Még nem is ismertelek, csak az arcodat láttam. És tudtam meg kell, hogy ismerjelek. Vagyis inkább úgy éreztem mi már nagyon régóta ismerjük egymást, s nem kell semmi mást tennem, csak visszaemlékezni rád."

A vonaton nagyokat szuszogtunk egymás mellett ülve, félig összeborulva. Viccelődtem is, na ez majdnem olyan, mintha szeretkeztünk volna.
Összegezte az estét, azt mondta megérti, hogy miért kedveltem meg ennyire. Kedves, közvetlen, jófej és intelligens. Aztán csitítgatott, mert eltörött a mécsesem. Jött ki minden, ő pedig mondott megint csak sok fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy ne, ne haragudjak magamra.

Néha egész képtelennek tartom a történetünket, valószínűleg ő is.
Hihetetlenül rövid ideig voltunk együtt, szétmentünk, összezavarodtunk, 2.5 év nem beszélő viszony lett belőle (vagyis én nem voltam hajlandó szóba állni vele).
Aztán egy szép nap meglát egy buszmegállóban és ír, elhangzott sok fontos dolog, alapvetően örültem, ugyan azoknak a dolgoknak, mint amiknek régen is. És a zene. Egy pillanatra olyan volt, mintha nem is telt volna el 2.5 év, s nem történt volna köztünk semmi rossz. A reakciók is megmaradtak, felgyorsulnak és megint ugyan ott találjuk magunkat, diszkrét utálat. Azt hittem most aztán végleg.
És aztán megint zene. Parov Stelar. "Tulképp miért is nem kommunikálunk?".
Nem akarunk többet összeveszni, s még mindig vár a film, hogy megnézzük.

Szóval van egy kutyánk is. Úgy hívják, hogy Grafit. Alapvetően nagyon kedves, okos, szeretni való kópé.
Onnan jutott eszembe róla (is) írni, hogy egyik nap, amikor hazaértem hiányérzetem volt. Hiányérzetem volt, mert nem rohant felém senki. Se a kertben, se a lakásban. Pedig úgy szokott ez lenni, hogy jön egy csaholó szőrgolyó, aki majd megőrül, hogy kinyissam a kapuajtót, jól megszaglásszon, kicsit körbeugráljon, aztán megy tovább játszani. Aztán csakis az ajtó közelébe érve, jön elő Ő méltósága Samu, aki úgy tesz, mintha csak arra várt volna, hogy épp valaki beengedje, s enni adjon neki. Szóval ez elmaradt, Grafit épp szomszédban volt anyukáját vizitelni, Samu meg kivételesen fent aludt a helyünkön. Azért egy pillanatra mégis megijedtem.
Pedig tényleg nem vagyok egy kutyás jellem. Néha azt mondanám, azért mert a kutyák még  a nagyon rossz gazdához is ragaszkodnak. Vakszeretet. Aztán máskor meg eszembe jut, hogy alapvetően egyik állatkáért sem vagyok úgy oda, mint az első macskánkért.
Úgy hívták Karmos, ami sokat elárul a jelleméről, bőrkesztyűvel lehetett csak vele játszani, talán még most is látszik pár karmolásnyom a kezemen. Aztán felnőtt és lett ő a világ legragaszkodóbb, legaranyosabb és legmegértőbb macsekja. Jó persze ő is sokszor belemászott abba, amit olvastam, de ha beteg voltam, vagy éppen sírtam valami hülyeség miatt, akkor mindig mellettem volt és dorombolt nekem. 11 éven keresztül hűséges barátom volt. A többiről meg azt hiszem nem akarok írni. Szóval azóta úgy érzem egyetlen egy állat sem állhat olyan közel hozzám és lehet annyira nekem, mint ő. Félreértés ne essék, a mostaniakat is imádom, mindegyik szőrgócot nagyon.  De mindenkinek meg van a favoritja, Samu titokban a húgomba szerelmes, Grafit pedig igazándiból nem is tud anyám nélkül aludni. Ezzel nincs is semmi gond.

Bár Grafittal most egy kicsit össze vagyunk veszve, azt hiszem rivalizációs vitába keveredtünk. A biciklis mezemnek az ujját már megint lepisilte (kellett nekem székre rakni), mivel nagyon jó kutya és ilyet nem csinálna soha, arra gondoltam, hogy valószínűleg az lehet az oka, hogy a meznek bizony erős szaga van, s azt hiszi el akarom venni az ő jogos területét.

Volt egy nézeteltérésünk. Pontosabban eltért a nézetünk egy bizonyos dologgal kapcsolatban, amit én nem tudtam megérteni. Észre vette rajtam, s azt mondta ezen felesleges is gondolkodnom, mert ő sem gondolkodik rajta túl sokat. Kicsit szomorúan néztem rá, s oda lépett mellém és azt mondta: "Maga csak szeressen engem nagyon."
Egyszer ő is mondott hasonlót, csak kicsit másképp: "Ugye te soha nem fogsz engem megutálni?"

Egyszer azt mondtam neki, hogy az kéne, hogy valaki jól felpofozza. Egy perccel később magam is meglepődtem, hogy hogy mondhattam ilyet, pont neki.
Mindig apám jut erről eszembe. Amikor pici voltam és elestem a kerékpárral, ő mindig azt csinálta, hogy oda rohant, felrántott a földről, felpofozott, s megnézte melyik alkatrész csorbult el, s neki állt megjavítani. Én az esetek többségében ott álltam egy vagy több vérző testrésszel és gyűlöltem őt és a kerékpárt is.
A vicces az, hogy amennyire megvetettem ezért őt, ugyanezt csinálom, amikor elesek. Felpattanok, elvonszolom magamat az útból (vagy útról), megbütykölöm, amit megtudok, aztán tovább tekerek egy helyre, ahol rendbe tudom magamat is szedni.
Vitathatatlanul szar módszert alkalmazott, de azaz igazság, hogy célravezetőbbet nem igazán tudok most mondani.

- Mit csináltál egyszer, mint furcsaság?
- Egyszer félrészegen értem haza és levertem egy poharat az asztalról, véletlenül. Kézzel szedtem össze az üvegszilánkokat, ott volt a java mind a tenyeremben. Aztán valahogy furcsa ötletem támadt és tiszta erőből ökölbe szorítottam a kezemet. Jó volt az üveg ropogását hallani.

Ennyi napnak kellett eltelnie, hogy félbizonyossággal azt állíthassam, most már értem miről írt. Emlékszem arra az időszakra, az apátlanság fogalmával voltam elfoglalva, illetve a szeretet mechanikáját próbáltam megérteni. Emlékszem a közösen fogyasztott pálinkákra és fekete-fehér filmként él bennem még mindig a reggeli beszélgetéseink az összes fényjátékkal az arcán. Ha a mostani én lett volna ott vele, nem tudom, talán jobb lett volna. "Mond mit értesz belőle?" kérdezte, és elmagyaráztam, hogy mit értek, a hangemléke ugyanazt idézi fel bennem, mint amit most gondolok. Értettem, de nem éreztem.
Emlékszem kik voltunk, s tudom mivé nem váltunk. Olyan ez, mint azt a felvételt most visszanézni, amit T csinált rólam, épp arról beszéltem, hogy mi akarok lenni.
Felhívtam nemrégiben. Elolvastam mindent újból, amit írt akkoriban. Bátorítottam, mint akkor, hogy írjon, írjon. Már nem, már megváltoztak a dolgok. Megváltoztunk, de az emléke egy kis kulcsot adott a kezembe, magamhoz. Vajon az én emlékem, ami másokban él, képes-e ilyesmire?

Van egy lány, akinek én mindig mondogattam, hogy sokra fogja vinni, sokra fogja vinni, csak idő kérdése (és most is így gondolom). Csípem nagyon, nem tudom hova besorolni, évente beszélünk pár sornyit, de ettől függetlenül talán azt is mondhatnám, hogy fontosnak tartom azt a pár percet.

Elhadarja gyorsan az utóbbi 2 év történéseit, majd rám néz és azt mondja: "Te én még tartozom neked egy rajzzal, nem felejtettem ám el!". Én meg csak meglepődni tudtam.

Még van 2,5 órám, hogy be tudjak vásárolni. Jó kis ázsiai fűszeres bolt, ahova nagyjából szívem szerint hetente mennék vásárolni (és ott hagynám a fizetésem javát), de még soha nem mentem oda.
Valószínűleg azért, mert 1 köpésre van attól a megállótól, ahol mindig ugyanazok a dolgok hangoztak el: "Szeretnék magánál aludni." "Tudod, hogy nem lehet.", majd máskor "Késő van már, mi lenne, ha nálam aludna." "Nem is tudom, talán jobb lenne, ha nem.". Persze mindegyiknek a vége az volt, hogy ott aludtam nála. És egy köpésre van onnan az a hely is, ahol együtt néztünk naplementét.
És most oda kell menni. És utána vele kell találkozni. Ezek is mind "véletlenek".
Tulajdonképpen röhögtem, amikor felhozta az utolsó vagdalkozós üzenetében azt a nevet. Mindenki elmondja a maga igazságának egy részletét, a legmocskosabbakat pedig mindenki elhallgatja.