Ennyi napnak kellett eltelnie, hogy félbizonyossággal azt állíthassam, most már értem miről írt. Emlékszem arra az időszakra, az apátlanság fogalmával voltam elfoglalva, illetve a szeretet mechanikáját próbáltam megérteni. Emlékszem a közösen fogyasztott pálinkákra és fekete-fehér filmként él bennem még mindig a reggeli beszélgetéseink az összes fényjátékkal az arcán. Ha a mostani én lett volna ott vele, nem tudom, talán jobb lett volna. "Mond mit értesz belőle?" kérdezte, és elmagyaráztam, hogy mit értek, a hangemléke ugyanazt idézi fel bennem, mint amit most gondolok. Értettem, de nem éreztem.
Emlékszem kik voltunk, s tudom mivé nem váltunk. Olyan ez, mint azt a felvételt most visszanézni, amit T csinált rólam, épp arról beszéltem, hogy mi akarok lenni.
Felhívtam nemrégiben. Elolvastam mindent újból, amit írt akkoriban. Bátorítottam, mint akkor, hogy írjon, írjon. Már nem, már megváltoztak a dolgok. Megváltoztunk, de az emléke egy kis kulcsot adott a kezembe, magamhoz. Vajon az én emlékem, ami másokban él, képes-e ilyesmire?