Történt úgy, hogy SzenziSzázi udvarába valaki bedobott egy kismacskát, akit Száz megmentett, de Malac és Ciri annyira nem örült az új jövevénynek, így átkerült hozzánk megőrzésre, ahol a kutya érezte úgy, hogy végre egy macska, aki felett gyakorolhatja hatalmát (mert Samu, aki nagyjából kétszer olyan nagy és nehéz, mint a kutyánk, ezt nem tűri és egy jól irányzott pofonnal szokta jutalmazni az ez irányú törekvéseit).
Szóval eljutott hozzám is a hír és tüstént otthon teremtem és megbűvölt ez a kis szőrcsomó, így most hozzám került.

A kis szőrgolyó kislány, de csak rá kell nézni és látni lehet rajta, hogy egy igazi királylány. Hívod és mindenféle csábos szökkenésekkel ott terem, a felkelésnek külön domborítós, pucsítós technikája van és annyira szinésznő, hogy az átmeneti kódneve Blaha Lujza lett. 

Mondom Berlinnek, hogy hát lesz egy új átmeneti lakótársam, egy icipicicicamica képében. Berlin erre: fúúúúúúújjj! (Berlin szerint állat lakásba nem való, főleg kézbe nem és max kertben tartható, de leginkább az ember tartson plüssállatkát).

Szóval aggódtam rendesen, hogy mi lesz, ha először találkozik a cicával, ehhez képest...

- Jajj hát te ilyen kis pici vagy? Nem is vagy te csúnya, te kis zoknis pulcsis, jajjj gyere ide cica... (és Berlin négykézláb mászott a cicával a földön, nekem meg potyogtak a könnyeim a nevetéstől) 



Berlinnek egy másik teóriája szerint az ágy és az állatka összeférhetetlen (szerintem a plüssállatokkal is így van, mert múltkor Nyuszibabát is kipakolta a párnák közül). Szóval lefekvéskor a következő jelenet fogad, Berlin ágyszélén magyaráz a nagy szemekkel néző cicának, hogy nem szabad, meg van ott neki kis dobozkája tessék ott aludni, s ment ez így vagy 5 percig. Lujzika értette miről van szó, mert nem is mászott az ágyba, egészen addig, amíg én is le nem feküdtem. Akkor finoman bekommandózta magát az ágyszélére, lapos kúszásban, nehogy Berlin meglássa. Mondom Berlinnek, hogy eddig tartott a nagy fegyelmezése, ő meg nevetett és végül azt modnta, h jó, ha csak addig megy az én térfelemen, akkor maradhat. Persze, hogy az este cicuka keveredett minden hová, az én lábfejemre, a lábunk közé, majd ment és próbálta meghódítani Berlint, így aludt a lábánál, majd a fenekén és eljutott egész a hasáig, amit végülis Berlin annyira nem bánt.

Lujzikának van még egy nagyon egyedi tulajdonsága, hogy néha nagyon el tudja magát unni és ilyenkor nyavicskol és nagyon az ajtó felé húz. Nekem pont le kellett ugranom az egy utcával arrébb lévő zöldségeshez és nem volt kedvem megint egyedül hagynom, főleg, h ilyen hisztit rendezett már nekem. Szóval gondoltam egyet és bepakoltam a pulcsimba, h mit szól hozzá. Nyűszögött, amíg meg nem találtuk a legmegfelelőbb poziciót (én egy kézzel tartom a fenekét, cipzár csak addig felhúzva, hogy a feje kiférjen). A hiszti azonnal megszűnt és lelkesen mozizott a pulcsimból kikukucskálva az egész úton. Most erre mit mondjak? Egy igazi macskatünemény!

Szóval itt van Lujzika, akinek szerető gazdit keresünk. Az ideális gazdi jelölt az, aki lakásba szánja a cicukát, ugyanis nem tudom mennyire jött át a leírásból, de a cica nagyon szociális teremtés, nem fél az emberektől, jön haverkodik és produkálja magát, illeve első pillanattól fogva szobatiszta, szóval valószínűleg nem utcakölke, hanem valaki lakásból rakta ki. 
Extra: a tömény cicacukiság mellé, a cica állatorvosi kezdő kezelését (vitamin szuri, veszettség elleni oltás, biztonság kedvéért féregtelenítés) én elvégeztetem és a szerencsés gazdi kap egy cica csomagot is :) (alomtál, cicatál, alom, s cica junior táp meg a játékai). Érdeklődni e-mailben: justanotherdyke[kukac]gmail[pont]com

 

Képek tegnapi meg mai császkálásból. Kurva meleg van.

Ribike tegnap azt mondta, hogy csirkenyakam lett és hogy mostanában semmi velőset nem írok. Mivel burkoltan leuncsizott, gondoltam összeszedem azt a pár gondolat- és élményfoszladékot, ami mostanában körbe lengett.

Azt nem mondhatnám, hogy semmi érdekes nem történt, sőt érdekes dolgok is történtek, csak kétlem, hogy bárkit is érdekelne, hogy mennyire jól esett egyszer hazafelé menet cicáznom (ha van, ami nagyon hiányzik, az a cicázás). Az, akit ápolunk hirtelenjében rosszul lett, így napi program az, hogy felváltva vele vagyunk a kórházban. Ez okból kifolyólag kénytelen-kelletlen igénybe kellett vennem a londoni tömegközlekedést. Így utólag visszagondolva, annyira nevetséges, hogy a repülőgépre simán felültem minden para nélkül, a buszozástól meg annyira viszolyogtam.
Most nem kezdek bele ízekre szedni a kinti és az otthoni tömegközlekedés közti színvonal különbséget, csak annyit mondok, hogy otthon mindenféle jegyár emelés ellenére kurva olcsó a BKV és nagyon szépen ki van téve a menetrend és a megállók száma mindenütt. Ennél jobbat csak a precizitás megszállottjai, a németek csinálnak.
Az irodában is összeszedték magukat, s végre kiküldték a doksikat, ami a WRS regisztrációhoz kellenek (még épp időben, huszadikától fogva ugyanis már fekete munkásnak minősültem volna), viszont lakcím igazolást még nem kaptam, így mivel el kell küldenem újfent az útlevelemet meg a személyimet (NIN reg) nem tudok bankszámlát nyitni, mivel nem lesz mivel igazolnom, hogy én én vagyok. Tetszik érteni.
Aztán még mindig előfordul, hogy a múlt még mindig megszorongat, s iszonyat egyedül érzem magamat. Azt hiszem ez természetes, hiszen tulajdonképen mindenkit otthon hagytam. Ezen is igen erősen dolgozom, hogy ez minél kevesebbszer forduljon elő. Nagyon "banális" módszerekkel élve, néha csak fogom és végig tapogatom magamat, hogy megvagyok és jól vagyok és minden rendben, ha gubbasztáson kapom magamat, akkor meg inkább lemegyek egyet a konditerembe és kardiózom egy órát. "Mozogj!" mondta egyszer Miró egy hasonló helyzetben és nagyon megfogadtam ezt a tanácsot, iszonyat hálás tud lenni az ember szevezete egy kiadós mozgásért (endorfin dopping, óyes), aminek egyéb pozitív mellékhatásai is vannak. Múlt hét csütörtökön lemértem magamat és sikerült 8 kilótól megszabadulnom, ahhoz képest, amire legutoljára emlékszem az otthoni mérésből. Azóta ezt csökkentettük még egy kilóval, bár valószínűleg a fogyás mértéke drámain le fog csökkenni a következő hetek alkalmával. De remélhetőleg "könnyebben viselem majd magamat".
And I wonder if my soul will meet my body.

Szóval van egy kutyánk is. Úgy hívják, hogy Grafit. Alapvetően nagyon kedves, okos, szeretni való kópé.
Onnan jutott eszembe róla (is) írni, hogy egyik nap, amikor hazaértem hiányérzetem volt. Hiányérzetem volt, mert nem rohant felém senki. Se a kertben, se a lakásban. Pedig úgy szokott ez lenni, hogy jön egy csaholó szőrgolyó, aki majd megőrül, hogy kinyissam a kapuajtót, jól megszaglásszon, kicsit körbeugráljon, aztán megy tovább játszani. Aztán csakis az ajtó közelébe érve, jön elő Ő méltósága Samu, aki úgy tesz, mintha csak arra várt volna, hogy épp valaki beengedje, s enni adjon neki. Szóval ez elmaradt, Grafit épp szomszédban volt anyukáját vizitelni, Samu meg kivételesen fent aludt a helyünkön. Azért egy pillanatra mégis megijedtem.
Pedig tényleg nem vagyok egy kutyás jellem. Néha azt mondanám, azért mert a kutyák még  a nagyon rossz gazdához is ragaszkodnak. Vakszeretet. Aztán máskor meg eszembe jut, hogy alapvetően egyik állatkáért sem vagyok úgy oda, mint az első macskánkért.
Úgy hívták Karmos, ami sokat elárul a jelleméről, bőrkesztyűvel lehetett csak vele játszani, talán még most is látszik pár karmolásnyom a kezemen. Aztán felnőtt és lett ő a világ legragaszkodóbb, legaranyosabb és legmegértőbb macsekja. Jó persze ő is sokszor belemászott abba, amit olvastam, de ha beteg voltam, vagy éppen sírtam valami hülyeség miatt, akkor mindig mellettem volt és dorombolt nekem. 11 éven keresztül hűséges barátom volt. A többiről meg azt hiszem nem akarok írni. Szóval azóta úgy érzem egyetlen egy állat sem állhat olyan közel hozzám és lehet annyira nekem, mint ő. Félreértés ne essék, a mostaniakat is imádom, mindegyik szőrgócot nagyon.  De mindenkinek meg van a favoritja, Samu titokban a húgomba szerelmes, Grafit pedig igazándiból nem is tud anyám nélkül aludni. Ezzel nincs is semmi gond.

Bár Grafittal most egy kicsit össze vagyunk veszve, azt hiszem rivalizációs vitába keveredtünk. A biciklis mezemnek az ujját már megint lepisilte (kellett nekem székre rakni), mivel nagyon jó kutya és ilyet nem csinálna soha, arra gondoltam, hogy valószínűleg az lehet az oka, hogy a meznek bizony erős szaga van, s azt hiszi el akarom venni az ő jogos területét.

 

Én egy cica vagyok, egyéniség és nem szolgalélek. Jegyezd meg, hogy te választottál engem és vállaltál értem felelősséget, attól a pillanattól fogva, hogy az otthonodat megosztottad velem. Mindig emlékeztetni foglak erre, ha te elfelejtenél időben ennem adnod, vagy elfelejtenél velem foglalkozni.
Amennyire szükségem van rád, annyira van szükségem minden macskának kijáró 12 órányi zavartalan alvásra, egy kis vadászásra, de egy közös madzag húzkodás soha nincs ellenemre, még a legfontosabb lustálkodás közepette sem.
Ha felidegesítesz, szemtelen leszek, ha nem adsz abból a finomból, amit készítesz, s a lábadhoz dörgölőzve szépen kérem, akkor úgy is megpróbálok az asztalra ugrani. Ha melletted vagyok, szeretném, ha észre vennél és velem is foglalkoznál, ha ezt nem érted, úgy is bele fekszem a könyvbe, amit éppen olvasol.
Nincs is annál természetesebb, hogy a ruháidra (főleg ha frissen vasalt és meleg) és az ágyadba fekszem, mert szeretem az illatod. Az ott hagyott kis szőrcsomók pedig az én ajándékom, mert tudom ám, hogy imádod a bundám.
A törődést én is törődéssel viszonozom, ha érzem, hogy rossz a kedved, melléd kuporodok, meggyömöszöllek és dorombolok neked kérés nélkül. Ha tudok, ágyba is viszem ám a reggelit, frissen fogott egeret, madarat, bogarat. Mert ezek a legnagyszerűbb dolgok, amit én neked adhatok.
A szőrböfit én sem szeretem, de hát az igényesség ezzel jár. És igen a drága kanapéd még mindig kívánatosabb karom élezésre, mint az a vacak, amit te kaparófának hívsz. A mozgásom pedig igen is kecses, te rakod rossz helyre a törékeny dolgokat és ezért esnek le.