"Amikor a rendőrség letartóztatja ezeket az ellentüntetőket, voltaképpen nem tesz mást, mint a természetes ösztöne szerint cselekvő, egészséges embert próbálja betiltani."

Valahogy tőlünk nyugatabbra az emberek már észre vették, hogy nem az emberiség őskorában élünk, hanem egy kibaszott betondzsungelben, ahol ezeknek a primitív ösztönöknek már nem igazán van létjogosultságuk.
Persze ez az egész is csak egy olyan légből kapott érvelés, ami jól hangzik és elfogadható bizonyos körökben. Mert ha végig követné a saját logikáját, akkor az lenne a természetes, ha a férfiak erőszakoskodással juttatnák érvényre akaratukat, ahol nem bűn ölni, lopni, csalni, hisz a létfenntartó ösztönök mindezt igazolnák... és akkor nem csak a homoszexualitás lenne a természetes ösztön ellensége, hanem a család intézménye, a keresztényelvűség és minden más, amit jó elvek és erkölcsök táplálnak. Mert ezek is a "vastag civilizációs kultúrmáz" eredménye. 

"A gyermekek azzal kezdik, hogy szeretik szüleiket, majd, hogy felcseperednek, ítélkeznek fölöttük, néha pedig meg is bocsátanak nekik."

- Én nem is tudom mennyit híztam az utóbbi időben. De már nem is érdekel, valamibe meg kell dögleni.
- Ha meg akarsz dögleni, hát tégy úgy. De akkor ne hangoztasd. Csak te tudod megoldani a problémáidat, én már ezen nem tudok segíteni, csak tönkre megyek tőle.

"Everything that irritates us about others can lead us to an understanding of ourselves."


Olvasom, s egyszerre elkap egy rossz érzés, h bassza meg, megint egy letagadhatatlan párhuzam, majd ledöbbenek. Nem is tudom min, az emberi öntudatlanságon, ami még X éves korban is előfordul. Emlékszem 15-16 voltam, amikor nekem is annyira fájt valami, hogy én is csak úgy tudtam elviselni, hogy fizikai fájdalommá alakítottam át, tudatosan, percet nem gondolkoztam rajta, hogy miért. Csak én egy kicsit nagyobb tétben játszottam, én az ereimet vagdostam a csuklómon. Nem azért, mert öngyilkos akartam lenni (side note wannabeknek: ha az akarsz lenni, akkor az ereket hoooosszában), hanem simán azért, mert így úgy éreztem le tudom vezetni. Egyszer szaladt meg jobban a kezem, s kurvára alig bírtam elállítani a vérzést, akkor megfogadtam, hogy soha a büdös életben ilyet többet nem.
És egyszerűen az a bajom, hogy rinyálok. Kibaszottul rinyálok, mert mindent meg akarok oldani, még azt is, amit nem nekem kellene, vagy nem egyedül, vagy amit én egyáltalán nem tudok megoldani. Perszehogy azt érzem, hogy bele fogok hülyülni. És itt most meg kell húzni egy vonalat, egy határt, hogy vége. Majdnem én is bele estem abba a hibába, hogy görcsösen ragaszkodjak a fájdalomhoz. Nem szabad. Az élet geciszar, s alapvetően tényleg nincs túl sok értelme: egyél, űríts, basszál, aludjál. Amitől jó lesz, azt magunknak kell belerakni, nem pedig keresni, vagy másra alapozni.
És most megyek és rendbe rakatom a sim kártyámat és csináltatok magamnak egy Hülye picsa pólót, mert megérdemlem.

 

 

 

Azt hiszem ebben a hónapban emeddig másodikán volt a legjobb kedvem. Nálam a jókedv elég sok mindenben mérhető, de azt hiszem a legegyszerűbben úgy, hogy van-e kedvem főzni és mennyire macerás ételt van kedvem csinálni. Másodikán csináltam harmadjára Pad Thai-t. Először valamivel születésnapom előtt csináltam, amikor kivettem pár nap szabit, s emlékszem is, hogy kérdezte, hogy mit fogok csinálni, s azt mondtam kipróbálok egy érdekes receptet, s teljesen készen volt ezen a kijelentésen, s emlékszem másnap mondta erre rá, hogy neki nincs nagyobb boldogsága ebből a szempontból, mint az, hogy ha valaki elé tesz egy ételt, amit szeretetből készített és közben rá gondolt. Én pedig mindig is úgy voltam, hogy nem szeretek magamra főzni, mert az egyszerűen öncélú... egy létszükséglet kielégítése az, hogy egyek, szeretem az ízeket, de nem szeretek enni, s ezért nekem meg általában az szokott lenni a legnagyobb örömöm, ha csinálhatok egy jó ételt, amit gondosan elkészíthetek,  megpróbálom szépen tálalni, s valakivel megosztani, s látni azt, hogy az tényleg jó és a másik örömmel eszi. Jó párosítás, mi?
Második alkalom, amikor Pad Thai-t csináltam, az már neki volt, s pár hétre rá valahogy felmerült, hogy emlékszik-e rá? Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire illékony ez az egész. S megkérdezte, hogy félek-e,  egyszerűen nem tudtam elmondani. Most is 1,5 órát gondolkodtam, hogy lehetne ezt leírni, ami akkor bennem volt, s egyszerűen ennél jobban nem megy, szóval ugorjunk is.
Következő schnitt, amikor először leírta, hogy nem kellene ennyit adnom, meg hogy úgy érzi, hogy kihasznál nagyon csúnyán, s lelkiismeret furdalása van. Egyszerűen nem értettem, mert miket is csináltunk? Főztünk, ettünk, mindkettőnknek jó. Vásároltunk, hogy nekem is legyen valamim, neki is legyen valamije, aminek örülünk, s legyen mit főzni. Se akkor, se utána e-mailben nem tudtam ezt olyan szépen és egyértelműen megfogalmazni, amit mondani akartam, mint ahogy azt ő tette a bögrével kapcsolatban: Nem azért kaptam, hogy összezúzzam, hanem azért, hogy használjam. Ő sem azért kapta a szeretetemet, hogy önmaga ellen fordítsa, hanem azért, hogy hasznosítsa és jól érezze magát.
Ezek után pedig, amikor azt mondta, hogy ő neki nem kell kicsijó, miért érné be azzal, mert neki csak az kell, ami a nagyjóhoz vezet. És tudom, hogy már nem teljesen úgy értette, ahogy az bennem akkor visszacsengett, de akkor az nekem teljes mértékben azt jelentette, hogy nem csak maga ellen fordította, de épp most tagadta meg ezt az egészet, vágta ki, gyújtotta fel, égette hamuvá, szórta szét a szélben és gondolni se akar rá többet.
Persze ezt is megpróbáltam a helyére tenni, s kurva sokat gondolkodni, h valójában mi történt és mi mehetett benne végig, s nagyjából sikerült is, s kezdtem megint sokkal jobban lenni. Igaz nagyon zavart, hogy csak én akarom őt tisztázni, ő meg leginkább húzza magára teljesen feleslegesen a vizes lepedőt, s ahhoz hogy ezt elmondjam még egy picit az egójába is kellett rúgnom, hogy biztos, hogy egy picit védje meg már magát és beszéljünk erről. Aztán jött drága jó anyám, meg rá ez a tequilás eset,  újra padlót fogtam, mi több beszakadt és estem le a pincébe. Most ez lényegtelen is, mert ezzel még kurvára nem akarok foglalkozni. Viszont most először érzem, hogy vele kapcsolatban kezdek megnyugodni. Hogy azaz érzés jön át, hogy tényleg nem akar eltűnni, hogy itt van, figyel, baj van, akkor szóljak, beszélünk, s végre valahára ő is meg akarja értetni magát, picit elmondani, hogy min ment át, hogy értsem meg. A paramanóért meg teljes elismerésem, csak ma esett le, hogy ez egy tökéletes anchoring volt.
Uff végre ezt is kiírtam, mennyi idő is volt... 8kor kezdtem neki, most múlt 13. Remek, akkor most aludjunk is, mert még vár az R-féle házi feladat is.

"én műveletlen traktoros buccs vagyok (vagyis voltam, most heterószexuálimitátor vagyok)"

T üzenete (19:59):
*csak értelmes ember tudja h nem vezet sehova az utálkozás
T üzenete (20:00):
*szóval ha valakinek kilátástalan az élete akkor valamiért kompenzálja ez a gyűlölkodés
*hogy "van kit hibáztatni"
*tökre nem arról szól h a buzikkal van EKKORA bajuk, azt csak szépen magukba nevelték
K üzenete (20:01):
*hanem a világgal jah
T üzenete (20:02):
*igen, csak ha ezt tárgyiasítom valami elpusztítható dologban
*akkor azt hiszed h van kontroll felette
**m
K üzenete (20:05):
*és csodálkozik, h a "buzik" nem akarnak a rettegésüket gyűlölködésben kifejező heterócsürhével tárgyalni, kis buksijukat megsimogatni, h ennek semmi köze sincs se politikához, se gyerekekhez, se erkölcshöz, se valláshoz, se betegséghez, se magyarsághoz, se segglyukakhoz
K üzenete (20:06):
*mert egyszerűen tök felesleges, ezért hívják előítéletnek
T üzenete (20:06):
*jah :)
T üzenete (20:07):
*te láttad az indexes videót a felvonulásról? :D
K üzenete (20:07):
*nem
T üzenete (20:07):
*volt benne egy rész ami tökre kifejezi h milyen egyszerű "kezelni" a problémát
*hogy megkérdeznek 2 svéd focidrukkert az utcán h őket is zavarja-e a felvonulás
T üzenete (20:08):
*azt mondja h "we're from sweden, we have no problem with that"
*ebben több van mint a nagy megmagyarázásokban :)
*csak annyi h pont le lehet szarni ha nem érdekel
K üzenete (20:08):
*:)
T üzenete (20:08):
*és ha valaki megkérdezi h buzi vagy-e akkor lehet azt mondani h nem

03:08
Csudálatos esti műszak, kimentem a teraszra dohányozni egyet, s a pók még mindig ott csimpaszkodik a holdba, nehogy leessen. A kontaktlencse tokostul ott lapul a zsebemben, de nincs kedvem felvenni, így érdekesebbek a dolgok.

05:15
Elakadtam levélírás közben, hogy most kinek a nevében is írok és melyik oldal Modellszoftverjét kell ajánlanom a tökéletes kamerakép elérésének érdekében. Gyorsan ránéztem a feladó címünkre, aha megvan már.

09:48
Hirtelen felébredek és nézem, hogy kedves kolléga miért sündörög, majd ül le hirtelen, mintha rosszban sántikált volna.
- Mi van, mi történt?
- Á, semmi, semmi.
- Mmmm.
- Najó, csak egy post-it cetlit akartam írni, hogy "Out of Order", s rád ragasztani, amíg kimegyek cigizni, nehogy azt higgyék, hogy éppen te supportolsz most.
- Aha. Kedves tőled.

10:40
Megkértem kollégát, hogy szóljon fel a főnöknek jabberen, hogy akkor most átvenném a  fizetésemet, nem akarok csak úgy berontani az irodába, hogy "péééénzt". 2 perc múlva főnök lejön, hogy hát most nincs nála, de mikor jövök legközelebb. Felvilágosítom, hogy ma estére, megnyugtat, hogy akkor délutánra itt lesz, s hogy máskor írjak sms-t nyugodtan, nem kell emiatt bent maradni. Rálesek a telefonom kijelzőjére, ami azt köpi az arcomba folyamatosan, hogy "Inactive Sim"... majd fél perc múlva a főnök megint ott áll velem szembe, s a kezembe nyom egy bankót, hogy nem szeretné, ha addig is éhen halnék vagy valami ilyesmi. Visszanyomom a pénzt, s megnyugtatom, hogy ez a veszély, mint látja nem fenyeget, csak kellemetlenül éreztem magamat amiatt, hogy nem jöttem be fizetésnap átvenni személyesen, mint a többiek.

11:32
Kifogyott a kóla a műanyag pohárból, s konstatálom, hogy egy "can glass"-ért, amit a húgom kért mekkora áldozatot vagyok képes hozni. Egy teljes menünyi junk fooddal szemeteltem tele a gyomromat. Közben azt nézem, hogy a fenébe érnek rá ennyire és ilyen sokan az emberek, hogy plázáznak hétköznap féldélben.

Astoria
Velem balra átellenben egy néni lopva húzza ki fekete táskájából a hatalmas hópelyheket, amit majd még körültekintőbben a szájába csalva megevett. A mellette ülő másik néni arca érdekes arccsontjával és aszott kis bőrével egy félig mumifikálódott élőhalottra hasonlít, aki sűrűn temeti hatalmas dolgos kezeibe a fejét. Közben azon gondolkodom, hogyan lehetne anyuséknak megköszönni vagy elmondani, hogy mennyire jól esett, hogy ott lehettem, hogy mennyit jelentett az a pár bögre kakaó és az őszibarack, amit ott elnyammogtam. Valahogy úgy érzem magamat, mint az a hajléktalan, aki 2 hete szólított meg Újpesten félig síró hangon, hogy tudja, hogy úgy is elküldöm, de azért szeretné elmondani, hogy csak 20ft-ot szeretne egy doboz cigire, mert már csak annyi hiányzik. Szörnyen rossz napom volt, emlékszem, de ahogy ránéztem arra az emberre, hirtelen semmisnek tűnt az egész. Volt nálam némi pénz, azt oda adtam, elővettem a cigarettásdobozt, átnyújtottam neki három szálat, majd  rágyújtottam egyre magam is, s még egyet átnyújtottam, hogy szívesen elszívok vele egy cigarettát. Beszélgettünk már nem tudom miről, majd hogy elparázslott a cigarettám, mondtam neki, hogy sajnos most nekem mennek kell, de legyen jó napja. Rám nézett és annyit mondott válaszul, hogy ez neki most egyszerre volt egy nagyon jó élmény, s nagyon rossz is. Akkor emlékezzünk csak a jóra ebből, az maradjon meg.
Igen valahogy én is így érzek most.