"Everything that irritates us about others can lead us to an understanding of ourselves."


Olvasom, s egyszerre elkap egy rossz érzés, h bassza meg, megint egy letagadhatatlan párhuzam, majd ledöbbenek. Nem is tudom min, az emberi öntudatlanságon, ami még X éves korban is előfordul. Emlékszem 15-16 voltam, amikor nekem is annyira fájt valami, hogy én is csak úgy tudtam elviselni, hogy fizikai fájdalommá alakítottam át, tudatosan, percet nem gondolkoztam rajta, hogy miért. Csak én egy kicsit nagyobb tétben játszottam, én az ereimet vagdostam a csuklómon. Nem azért, mert öngyilkos akartam lenni (side note wannabeknek: ha az akarsz lenni, akkor az ereket hoooosszában), hanem simán azért, mert így úgy éreztem le tudom vezetni. Egyszer szaladt meg jobban a kezem, s kurvára alig bírtam elállítani a vérzést, akkor megfogadtam, hogy soha a büdös életben ilyet többet nem.
És egyszerűen az a bajom, hogy rinyálok. Kibaszottul rinyálok, mert mindent meg akarok oldani, még azt is, amit nem nekem kellene, vagy nem egyedül, vagy amit én egyáltalán nem tudok megoldani. Perszehogy azt érzem, hogy bele fogok hülyülni. És itt most meg kell húzni egy vonalat, egy határt, hogy vége. Majdnem én is bele estem abba a hibába, hogy görcsösen ragaszkodjak a fájdalomhoz. Nem szabad. Az élet geciszar, s alapvetően tényleg nincs túl sok értelme: egyél, űríts, basszál, aludjál. Amitől jó lesz, azt magunknak kell belerakni, nem pedig keresni, vagy másra alapozni.
És most megyek és rendbe rakatom a sim kártyámat és csináltatok magamnak egy Hülye picsa pólót, mert megérdemlem.