"A lebegés: egy teljesen új életforma. Te hozzászoktál a küzdelemhez; hozzászoktál ahhoz, hogy az árral szemben úszol. Az ego tápláléka a küzdelem. Ha küzdhetsz valami ellen, akkor az ego remekül érzi magát. De ha nincs küzdelem - az ego egyszerűen elpárolog. Küzdelem nélkül az ego egyszerűen életképtelen. Az indok nem számít, akár világi ügyekért, akár spirituális célokért, de harcolnia kell. Akár másokkal, akár saját magaddal küzdesz, de küzdesz. Akiket világi embereknek nevezel - másokkal viaskodnak. Akiket spirituális embereknek nevezel - önmagukkal harcolnak. De a küzdelem mindkét esetben ugyanaz: az ego tápláléka. A valóság akkor tárul fel előtted, ha abbahagyod a küzdelmet. Akkor Te is eltűnsz, mert küzdelem nélkül az ego rögtön életképtelenné válik. Az egónak állandó pedálozásra van szüksége. Ez pont olyan, mint a biciklizés. Ha nem pedálozol tovább, akkor előbb- utóbb eldőlsz. Egy darabig még gurulsz a korábbi lendülettől, de aztán hamarosan megállsz, és vége. Az egónak szüksége van az együttműködésedre - te tartod életben az örökös küzdelemmel, ellenállással."

blabla

Erkölcsi szenvedése pedig onnan ered, hogy aznap éjjel, ahogy ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: "És hátha az egész életem, tudatos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?"

Beléhasított a felismerés, hogy talán mégis igaz az, amit addig teljességgel lehetetlennek érzett: hogy nem úgy élt, ahogy kellett. Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában... hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna! Hivatali működése, egész életberendezése, családja, társadalmi és szolgálati érdekei... mindez talán nem az volt, ami kellett volna. Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni mindezt. De egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie.

"De ha ez így van - gondolta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni életét. Amikor reggel meglátta az inast, azután a feleségét, aztán a lányát, aztán az orvost, minden szavuk, minden mozdulatuk megerősítette számára a szörnyű igazságot, amely aznap éjszaka feltárult előtte. Önmagát látta bennük, mindazt, amiért élt, és világosan látta, hogy mindez nem az volt, ami kellett volna, mindez óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg a halált.

Ellenben a gondolat értéke semmiféle összefüggésben sincs azzal, hogy őszintén beszél-e az, aki mondja. Sőt minél kevésbé őszinte az ember, annál inkább valószínű, hogy gondolata épkézláb, mert akkor nem másítja el se az akarata, se az előítélete.

 

"Mindig lebilincselte a természettudomány módszere, de ennek a tudománynak rendes anyaga kicsinyes és jelentéktelen volt szemében. Így hát azzal kezdte, hogy magán végzett vivisectiót, s odajutott, hogy aztán másokra kerített sort. Egyedül az emberi életet tartotta arra érdemesnek, hogy búvárkodjanak benne. Ehhez mérve minden egyebet értéktelennek ítélt. Annyi bizonyos, hogy aki figyeli az életet a kín és kéj különös olvasztótégelyében, az nem viselhet arcán üveg álarcot, nem tarthatja magát távol a kénes gőzöktől, hogy meg ne zavarják agyát és vemhessé ne tegyék képzeletét szörnyeteg képzetekkel és torz álmokkal. Vannak olyan finom mérgek, melyeknek ha megismerjük tulajdonságukat, belebetegszünk. Vannak olyan különös betegségek, melyeken át kell mennünk, hogy megismerjük természetüket. És mégis milyen nagy jutalmat kapunk cserébe. Milyen csodálatossá válik előttünk az egész világ. Észlelni a szenvedély furcsa logikáját és az értelmes érzésekkel színezett életet, megfigyelni, hol találkoznak, és hol válnak el, milyen pontosan kerülnek ellentétbe, micsoda gyönyörűség van ebben. Mit törődünk azzal, hogy mennyibe kerül mindez? Sohase fizethetünk eleget egy élményért."

"Lord Henry azon tépelődött, lehet-e valaha a lélektant olyan föltétlen tudománnyá tenni, hogy az élet minden kis rugóját föltárja előttünk. Ahogy ma áll, mindig félreértjük magunkat és ritkán értünk meg másokat. A tapasztalat nem erkölcsi érték. Pusztán név, melyet az emberek tévedéseiknek adnak. A moralisták a tapasztalatban bizonyos figyelmeztetést látnak, elismerik, hogy erkölcsi befolyása van a jellem alakulásában, dicsérik is, mint olyan valamit, ami megtanít bennünket, mit kövessünk, és megmutatja, mit kerüljünk. De semmi mozgatóerő sincs a tapasztalatban. Valójában mindössze csak azt bizonyítja, hogy jövőnk hasonló lesz múltunkhoz, és azt a bűnt, melyet egy ízben elkövettünk szabódva, többször elkövetjük majd örömmel."

Ezt a könyvet egyszerűen kötelezővé tenném.

Fejbe csaptam magamat. Vagyis nem, de megtetszett ez a szó. Előkerült a kedvenc könyvem, Oscar Wilde - Dorian Gray Arcképe. Nem is az enyém, mert ezt is Mirótól kaptam kölcsönbe, örömmel jelentem, megtaláltam, s újra elkezdtem olvasni. Az elejét nagyjából rongyosra forgattam, mert minden második oldalon van benne egy olyan állítás, ami belém ég.
De megint elkalandozom. Ez is ott kezdődött, hogy kellene aludni egy kicsit még munka előtt és akármennyire nem akartam, csak elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogy jutottunk idáig, nem, javítok, hogy jutottam idáig.
Agy, gond, gondol, az avatarja, az avatarom... beszélgetések, stb szóval jöttek a dolgok ahogy szoktak, s meglepő módon Mirónál lyukadtam ki. Vele beszélgettünk még évekkel ezelőtt, 2006 tájékán talán, hogy a jól célzott gondolatokkal sok mindent el lehet érni, vagy manipulálni. Lázasan elkezdtem keresni a könyvben azt a monológot Lord Henry-től, ami pontosan ide vágott, s meg is találtam:

"Azt mondották, hogy a világ nagy eseményei az agyvelőben történnek meg. Az
agyvelőben, csakis az agyvelőben történnek meg a világ nagy bűnei is."

Nem-e én mondtam ki már a harmadik beszélgetésünk után, hogy de igen szívesen lennék vele a sötétben, nem-e én mondtam, hogy megakarom érteni, hogy mi történt vele és min megy keresztül, s az események pontosan ennek megfelelően alakultak. Ahogy a játszmák és a félszek is megfogalmazódtak már az elején, s pontosan azok lettek. És hogy még mindig nem tudtuk egymást teljesen otthagyni a picsába, mert ezt is leszögeztük a kis agyunkkal: nem tűnünk el teljesen egymásnak; én meg már jóval előtte - "Memini tui, memento mei" Emlékszem rád, emlékezz rám.

De ugyanez M-mel, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad én megszerzem ezt a nőt magamnak. Hogy igenis akarni fogja ezt a testet, amit úgy megvetett és akkor majd én leszek az, aki a végén nemet mond. És ez így is lett sok hónapra rá, még ha nem is olyan egyszerűen.

Zs-vel is pedálozhatnék, hogy amikor sikerült megismernem úgy igazán egy kicsit, megfogadtam, hogy én nem leszek olyan barátja, akivel összefekszik. S hiába estem belé, hiába voltunk tök részegek vagy beszívva és feküdtünk egy ágyban, soha nem történt semmi olyasmi.

Nagylevegő, nem még nem őrültem meg teljesen. Most az egyetlen dolog, amit kívánok, h jöjjenek rendbe, mindketten, hogy az a nő szeresse úgy, de lehetőleg még jobban mint én, s néha menjünk el gyrosozni.

Nézzük a pozitív oldalát, ha igazam van, életművész leszek és gondom egy szál se, ha nincs, akkor se lesz semmi féle gondom, mert a nővérek, meg a tabletták és a szép fehér gumiszobában majd gondoskodnak mindenről.