Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus


Szabadulás a szülői árnyéktól

Megint Alain de Botton egyik írásának fordítása következik, eredeti angol nyelven itt található:
Escaping the Shadow of a Parent

Ha arra gondolunk, hogy vannak gyermekek, akik szüleik árnyékában élnek, akkor általában kivételes tehetségű, híres, gazdag, az átlagból magasan kiemelkedő emberek csemetéire gondolunk - akik bármit is próbálnak saját erejükből elérni - a világ számára ők mindig is x vagy y hiresség lánya vagy fia lesz. Életük során a saját személyiségük és törekvéseik semmivé válnak, a róluk szóló egyetlen tény mellett: hogy ők éppenséggel Charles Darwin vagy John Lennon gyermekei, esetleg az édesanyjuk maga Angelina Jolie.

De az ilyen ritka, nagy horderejű eseteknek nem kellene figyelmünket elterelnie a probléma egyetemességéről: nem szükségszerű követelmény, hogy a szüleink híres teoristák, sztárok vagy feltalálók legyenek ahhoz, hogy hatalmas árnyékot vetítsenek életünkre. Ezt az árnyékot pedig nem a pénzük vagy nagyságuk okozza, hanem személyiségük ereje és komplexitása - amely azzal fenyeget, hogy mind untalan megakadályozza saját autonóm személyiségünk beérését. Nem csak Wellington hercegének vagy Elvis Presley gyermekének nehéz lenni, hanem bármelyik olyan személy fiának vagy lányának nehéz, akinek szilárd és megváltoztathatatlan elképzelése van arról, hogy kiknek kellene lennünk ahhoz, hogy megérdemeljük a szeretetüket; bármelyik szülő, akiknek következetlenségük és megbízhatatlanságuk révén állandó kétségben tartja gyermekét szeretetét illetően, bármely olyan szülő, aki bűntudatot hagy nekünk hagyatékul, ha a szexről van szó, vagy arról, hogy magára merjük hagyni saját életünket élve. Bármely olyan szülő árnyéka lehet elviselhetetlen, akik olyan finom célzásokkal szövik körbe gyermeküket, hogy jobb is, ha meg sem próbálnak kibontakozni az életükben, mert mindenféle katasztrófa következhet meggondolatlan szárnypróbálgatásainkból.

shadow.jpg

Ez a szülői árnyák egy sor (általában nagyon titkos) szabályokat és parancsokat tartalmaz, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit kell egy gyermeknek tennie ahhoz, hogy szerethető lehessen és szimbolikusan, hol is van a helye a világban. Ez a hely nem személyiségünk gazdagságát fogja megjelölni, hanem a szüleink láthatatlan elvárásait fogja tartalmazni: soha ne szárnyald túl apád érdemeit, nem lehetsz jobb vagy boldogabb nálam, muszáj tisztelned azokat is, akik veszélyeztetnek, nem lehet más a nőiességed vagy férfiasságod, mint amit én meghatározok neked, állandóan aggódnod kell a pénz miatt, mindig azt kell érezned, hogy amit elértél az soha nem lehet elég... egy pár példa azokból a szabályokból, amit egyik generáció ad át láthatatlanul a másiknak.

Ennek eredményeképpen, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk, hogy szüleink árnyékába szorultunk, egyik kapcsolatból a másikba botladozunk, nem értve, hogy miért nem vagyunk magunkat képesek boldognak érezni, vagy átadni magunkat a másik ember szeretetének. Munkahelyünkön, úgy érezhetjük, hogy mókuskerékben futjuk érdektelen köreinket, míg valós ambícióinkat elfojtjuk azzal érvelve magunkban, hogy ehhez vagy ahhoz nincs is affinitásunk. A harag megengedhetetlen érzésnek tűnik. Nem találunk az életünkben sem izgalmat, sem vidámságot, s a bűntudat szegődik mellénk, ha pénzt költünk magunkra, s az a keserű érzés leng minket körbe, mintha nem is mernénk élni az életünket.

Ugyanakkor jellemzően sokkal többet gondolunk szüleinkre, mint kellene. Még mindig félünk a dühüktől (annak ellenére, hogy húsz éve halottak lehetnek). Aggódunk a jólétük miatt, mintha valójában a saját gyermekeink lennének; állandóan attól tartunk, hogy szomorúak lehetnek vagy elutasítottnak érzik magukat nélkülünk. Vágyunk a jóváhagyásukra - mintha az életben tett erőfeszítéseink kizárólagos bírái lehetnének. Bármikor, amikor megpróbálnánk magunkat jól érezni, szüleink lelkünkbe vert értékrendje máris jön lecsapni ránk, depresszióban lenni még mindig helyénvalóbbnak és tiszteletteljesebbnek hat, mint önfeledten élni és hagyni magunkat kiteljesedni.

Ezt az érzelmi árnyékot végső soron mindig zsarolás hozza létre. A zsarolás lényege a következő: tedd, amit megkövetelünk tőled, különben szépen csendben, vagy esetekben nagy csattanással elzárjuk a szeretet csapját; kövesd utunkat, különben szenvedni fogsz és bukásod elkerülhetetlen. Lehet, hogy sok szeretet van az árnyékvető szülő szándékában, de ez nem az a szeretet, amely segít egy gyermeknek abban, hogy lelkében felnőhessen, önálló személyiség lehessen. Természetesen soha nem kéne, hogy számadással legyen a gyermek a szülei felé a tekintetben, hogy éppenséggel kibe lesz szerelmes, kinek lesz az élettársa, hogy milyen szakmát választ és hogy majd ő hogyan akarja nevelni saját gyermekeit.
Jó szülőnek lenni annyit tesz, hogy készségesen elengedjük az irányítást, hagyja, hogy lénye feledésbe merüljön, soha ne legyen egy hatalmaskodó árnyék a gyermek képzeletében; ne akadályozza a növekedését vagy az eredmények elérését; ne váljon aggodalom vagy szánalom tárgyává; ne legyen félelem vagy riadalom forrása; hogy ne legyen gyermeke önértékelésének bírája; felismerni, hogy gyermeke védelmezőjeként nem formálhat arra jogot, hogy gyermeke identitása és pszichéje felett kontrollt gyakoroljon. A szülő legnagyobb ajándéka, hogy elég kedvesek legyenek ahhoz, hogy jogot adjanak nekünk arra, hogy elfeledjük őket.

Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk magunkat, szükségünk van egy serdülőkorra. A serdülőkor fogalmának teljes nagyságát és komolyságát túl gyakran elfedi a dacossággal és pattanásokkal való összefüggése. De ebben a fázisban valami nagyon komoly dolog forog kockán: engedély arra, hogy újból meghatározzuk önmagunkat és messzire magunk mögött hagyhassuk szüleink árnyékát. Sokunknak, önmagunk számára is meglepően, nem sikerült tinédzser korunkban megugrani a serdülés szintjét. Nem volt annyi szeretet és elfogadás, hogy megmerjük tenni. Nem minden szülő elég érett ahhoz, hogy megengedje gyermekének a haragot és a lekicsinylést. Meglehet, hogy már közel járunk a menopauzához, vagy éppenséggel nyugdíjas éveinket töltjük, mire lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy megmerítsük magunkat a serdülés és felnőtté válás folyamatában.

Ebben a folyamatban segíthet, ha valakivel beszélgetünk a családunkról. Az árnyékoknak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem szeretik a túl sok figyelmet.
Inkább azt preferálják, ha senki nem hallaná történeteinket, vagy a családunk titkos szabályait; hiszen ha hangosan kimondjuk őket, szavakba formálva, nevetségessé vállnak és jogosságuk megkérdőjeleződik egy független és kedves megfigyelő előtt (néha az is segíthet, ha ez a másik személy szüleinkkel azonos korú).

A trükkös szülők szellemként működnek, akiket csak megvilágítással lehet örök nyugalomba helyezni. Növekedésünk megköveteli, hogy valami mélységesen szomorú dologgal szembesüljünk: hogy minket nem szerettek pontosan úgy, mint amilyenek voltunk, s ennek következtében korántsem vagyunk megfelelően szabadok. Lehet, hogy életünk nagy részét egy félre szabott kényszerzubbonyban töltöttük. A szülők sokat elvárhatnak tőlünk; de nincs joguk identitásunkhoz. Ugyanakkor minden eddiginél egyértelműbben láthatjuk, hogy az igazi szülői szeretet lényege nem egy klón előállítása, hanem bátorítás arra, hogy az emberi faj autonóm új tagjai lehessünk; olyasvalakivé, akikké lassan mi magunk is megkezdhetjük utunkat.

 

Dr. Jill Bolte Taylor

Egy agyvérzés margójára

Ez a tartalom egy TEDx-es interjú Dr. Jill Bolte Taylor - A Stroke of Insight című videó fordításaként jött létre. Az eredeti videó megtekinthető itt:

Úgy nőttem fel, hogy mindig is az agy működése érdekelt, mivel van egy testvérem, akit egy mentális rendellenességgel diagnosztizáltak: az öcsém skizofrén.
Előbb testvérként, később pedig tudósként akartam megérteni, én miért vagyok képes az álmaimat realizálni és a valóságban valóra váltani?
Miért van az, hogy a testvérem skizofrén agya nem tudja az álmait összekötni a mi közös valóságunkkal, hanem helyette téveszmékké alakulnak át?
Így annak szenteltem a karrieremet, hogy a súlyos mentális betegségeket kezdtem el kutatni

Felnőttként Indianából Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benees laboratóriumában, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén kezdtem el dolgozni. A laboratóriumban a következő kérdést vizsgáltuk: "Milyen biológiai különbségek vannak azon egyének agya között, akiket normál kontrollként lehet diagnosztizálni, összehasonlítva a szkizofrén, skizoaffektív vagy bipoláris rendellenességgel diagnosztizált egyének agya között?"
Tehát alapvetően az agy mikroáramköreit kezdtük el feltérképezni:
Mely sejtek kommunikálnak milyen egyéb sejtekkel, milyen vegyületek révén, mekkora mennyiségben?

Fontos és tevékeny életet éltem; napközben ilyen típusú kutatásokat végeztem, de este és hétvégén a NAMI, a Mentális Betegségek Országos Szövetsége nagyköveteként utaztam.
Azonban 1996. december tizedike reggelén megváltozott minden, arra ébredtem, hogy a saját agyamban következett be valamilyen rendellenesség:

Az agyam bal féltekéjében felrobbant egy ér. Négy óra leforgása alatt figyelhettem meg, hogy az agyam információ feldolgozó képessége rohamosan hanyatlani kezdett. Az agyvérzésem reggelén képtelenné váltam arra, hogy járjak, beszéljek, olvassak, írjak vagy egyáltalán képes legyek visszaemlékezni az élettörténetemre. Alapvetően csecsemővé váltam egy felnőtt nő testébe zárva.

Ha valaha is láttak már egy emberi agyat, akkor nyilvánvaló, hogy az két agyféltekére oszlik, amik teljesen külön vannak egymástól. Prezentáció céljából hozattam is ide egy igazi emberi agyat.

jill.jpg

Tehát ilyen egy igazi emberi agy. Ez az agy eleje, az agy hátulja és a gerincvelő lefelé lóg, és így helyezkedne el a fejem belsejében.

És ha az agyra nézzük, nyilvánvaló, hogy a két agyfélteke teljesen külön van egymástól. Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb félteke úgy működik, mint egy párhuzamos processzor, míg a bal félteke úgy működik, mint egy soros processzor. A két félteke kommunikál egymással a corupus callosumon keresztül, amely körülbelül 300 millió axonális idegszálból áll, de ettől eltekintve a két félteke teljesen elválasztva vannak egymástól.

brain.jpg
Mivel az információkat eltérően dolgozzák fel, mindkét félteke különbözően gondolkodik, látja el a feladatát, különböző dolgokat tartanak fontosnak és merem állítani, nagyon különböző személyiségeik vannak.

Az emberi jobb agyfélteke erről a jelen pillanatról szól az "éppen itt és most"-ról. A jobb oldal képekben gondolkodik és a testünk mozgása révén kinetikusan tanul. Az információ energia formájában egyidejűleg áramlik az összes érzékszervi rendszeren keresztül, majd elkészíti ezt a hatalmas kollázst, hogy hogyan néz ki ez a jelen pillanat, milyen illatú és ízű, milyen érzetek vannak itt és mit hallani. Ebben a pillanatban én egy életerő vagyok, amely a jobb féltekém tudatán keresztül kapcsolódik a körülöttem lévő energiákhoz. Életerők vagyunk mi mind, akik a jobb féltekénken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, mint egy nagy emberi család. Itt és most, mi mind testvérek vagyunk ezen a bolygón, azért vagyunk itt, hogy jobbá tegyük a világot. És ebben a pillanatban tökéletesek vagyunk, egészek vagyunk és gyönyörűek vagyunk.

A bal oldali agyféltekém, mindannyiunk bal agyféltekéje egy teljesen más valóság, a bal agyféltekénk lineárisan és módszeresen gondolkodik. A bal oldal a múltról és a jövőről szól. A bal oldali agyfélteke úgy működik, hogy a jelen pillanat hatalmas kollázsából kiragad fontos részleteket, majd megvizsgálja ezeket a részleteket és még több részletet ragad ki belőle, majd ezeket a részleteket is tovább válogatja. Ezután kategorizálja és rendezi az összes információt, összekapcsolja azt a múltban mindazokkal, amelyeket valaha is megtanultunk és a lehetőségeinket a jövőbe vetíti. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez az az állandó duruzsolás a fejünkben, ami összeköti a gondolati világunkat a külvilággal. A bal agyféltekénk a hang, ami emlékeztet minket "Hé, ne felejtsd el, hogy hazafelé vegyünk banánt, reggel kelleni fog majd." Ez az részünk, amelyik számít és előre gondolkodik, s figyelmeztet, hogy nem sokára mondjuk el kéne végezni a mosást is. De talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy a bal oldalhoz tartozik az a kis hang is, amelyik azt gondolja: "Én vagyok. Én vagyok." És amint ez a mondat elhangzik a bal agyféltekében, abban a pillanatban elválasztjuk magunkat mindenki mástól. Külön állóak leszünk. Egy határozott külön egység, aki különválasztódik az engem körülölelő energiahalmaztól és minden más embertől. Az agyvérzésem reggelén az agyam ezen részét veszítettem el pár óra leforgása alatt.

Az agyvérzés reggelén a bal szem mögött lüktető fájdalomra ébredtem. Ez egy olyan a maró fájdalom volt, mint amikor fagylaltba harapunk, vagy egy nagy adag jégkását kapunk be. Egy- egy pillanatra elkapott ez az érzet... majd elengedett. És aztán újra elkapott ... és aztán megint szabadon engedett. Nagyon szokatlan volt számomra, hogy ilyen fájdalmat tapasztaljak, ezért csak azt gondoltam: "Oké, akkor is megkezdem a reggeli rendes rutinomat!"

Szóval felálltam és felugrottam a kardiógépemre, amely egy teljes testmozgást biztosító szerkezet. Neki feszültem és közben arra gondoltam, hogy a kezem úgy néz ki, mint egy primitív karom, amely éppen a rudat markolássza. És arra gondoltam: "Ez nagyon különös".

Lenéztem a testemre, és azt gondoltam: "Ó, milyen furcsa kinézetű vagyok."

Úgy tűnt, hogy az egész testi lényem kitolódott a valóságos térből, ahol eddig én voltam az a személy, aki éppen edz a gépen... egy valamilyen ezoterikus térbe, ahol önmagam tapasztalásának lettem külső szemtanúja.

Mindez nagyon furcsa volt, s a fejfájásom is egyre csak rosszabbodott, ezért leszálltam a gépről és átmentem a nappali szobájának padlóján és azt éreztem, hogy a testemben minden lelassult. Minden lépésem nagyon merev és nagyon előre kalkulált. A lépéseim gépiesek voltak, s a látóterem is beszűkült, így próbáltam csak befelé figyelni. Már a fürdőszobában álltam, próbáltam felkészülni arra, hogy belépjek a zuhanyzóba és arra lettem figyelmes, hogy hallottam a testemben lezajló parancsokat. Hallottam egy kicsi hangot, amely azt mondja:

"Rendben ti izmok, itt most megfeszülünk, ti ott meg elernyedtek." Aztán elvesztettem az egyensúlyomat és falnak támaszkodtam.

Lefelé nézek a karomra, és rájöttem, hogy már nem tudom észlelni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hol kezdődök és hol fejeződök be, mert a karom atomjai és a molekulái keverednek a fal atomjaival és molekuláival. És csak az energiát ... csak az energiát voltam képes észlelni. Ezen a ponton azt kérdezgettem magamtól: "Mi baj van velem? Mi folyik itt?" És abban a pillanatban a bal oldali féltekén lévő agyfecsegés teljesen elhallgatott. Csakúgy, mintha valaki elővett volna egy távirányítót és megnyomta volna a némítógombot.
Teljes csend.
Először megdöbbentem, hogy egy néma elmében találtam magamat. De aztán hamarosan elbűvölt a körülöttem lévő energia hihetetlen ereje. Mivel már nem tudtam azonosítani a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek észleltem magamat. Egyszerre éreztem az összes energiát, ami körülvett, és ez mind gyönyörű volt. Aztán hirtelen a bal oldali agyféltekém újra visszatért és azt mondta nekem: "Hé! Van egy komoly problémánk! Segítséget kell kérnünk!" És miközben megindulok, megint: "Ahh! Baj van!" Majd nyugtázom magamban újra: "Oké, bajban vagyok." De aztán a jobb oldali tudatom újra megelevenedett ... és erre a térre, a mai napig szeretettel gondolok úgy, hogy a "La La Land". Ott minden gyönyörű volt. Próbáljuk elképzelni milyen lenne, ha az összes gondolatunk és gondunk egyszer csak megszűnne, amely a külső világhoz köt mindenkit.

Tehát itt ebben a térben a munkám, és a munkámmal kapcsolatos minden stressz - eltűnt. És könnyebbnek éreztem magamat a testemben. És képzeljük el, hogy az összes emberi kapcsolatunk a külvilágban, valamint az ezekkel kapcsolatos stressz, mind eltűntek.

Nagyon békésnek éreztem magamat. És képzeljék el, milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi poggyászát! Oh! Eufóriát éreztem ... eufóriát!

Gyönyörű volt.
Aztán a baloldali agyféltekém újra visszatért és azt mondja: "Hé! Figyelj, nagyon figyelj, mert segítségre van szükségünk." És arra gondolok: "Segítségre van szükségem. Fókuszálnom kell."
Szóval kijövök a zuhanyzóból, s gépiesen felöltözködöm, sétálok a lakásomban, és arra gondolok: "Be kell mennem dolgozni. Vezethetek? Tudok vezetni?"
És abban a pillanatban a jobb karom teljesen megbénult. Aztán rájöttem: "Ó, istenem! Sztrókom van! Sztrókom van!"
És az agyam azt mondja nekem, hogy: "Hú! Ez olyan érdekes!"
"Ez annyira érdekes! Hány agykutatónak van lehetősége arra, hogy kívül-belül tanulmányozza a saját agyát?"
És akkor az jutott még az eszembe: "De én nagyon elfoglalt nő vagyok!" "Nincs időm egy sztrókra!" Aztán azt gondoltam "OK, nem tudom megakadályozni a sztrók bekövetkezését, ezért ezt egy-két hétig még csinálom, majd visszatérek a rutinomhoz. OK. Szóval hívnom kell segítséget. Fel kell hívnom a munkahelyemet."

Nem tudtam emlékezni a munkahelyi számomra, de eszembe jutott, hogy az irodámban vannak névjegykártyák, a számommal együtt. Szóval bemegyek az irodai szobámba, kihúzok egy tíz centis névjegykártya halmot és a felső lapra néztem, és bár tisztán láttam a fejemben, hogy néz ki a névjegykártyám, nem tudtam, hogy az volt-e a kártyám, vagy sem, mert csak pixeleket láttam. És a szavak pixeljei keveredtek a háttér pixeljeivel és a szimbólumok pixeljeivel, s én nem voltam képes megmondani, hogy az-e az enyém. Szóval csak vártam, hogy legyen újra egy tiszta pillanatom. Egy-egy pillanatra képes voltam visszatérni a normál valóságba és meg tudtam mondani, hogy ez-e az a kártya... nem, nem ez az a kártya... és ez sem az...45 percbe telt, hogy 2,5 centit haladjak a kártyakötegben. Ez alatt a 45 perc alatt a vérzés egyre nagyobb lett a bal agyféltekémben. Nem értettem a számokat, nem értettem a telefont, de ez volt az egyetlen tervem.

Tehát fogtam a telefont és magam mellé tettem. Majd elővettem a névjegykártyát, s azt is mellé tettem, és összenéztem a kártyán lévő krikszkrakszt, a telefon gombján lévő kriszkrasszal. De újra jött a La La Land és nem emlékeztem, hogy melyik kriszkrasznál jártam előtte. Tehát megfogtam a lebénult jobb karomat, mint egy tuskót és elfedtem vele a már tárcsázott számokat,hogy amikor visszatérek a normalitásba tudjam: "Igen, már tárcsáztam azt a számot."

Végül sikerült a teljes telefonszámot betárcsáznom, s hallgattam a telefont, a kollégám vette fel a hívást, és azt mondta nekem: "vau vau vauu vauuu"
És erre azt gondoltam: "Istenem, úgy beszél, mint egy golden retriever!"
Erre azt akartam válaszolom neki, hogy ... : "Ez Jilll! Segítségre van szükségem!"
És ami a torkomból kiszakadt az pedig úgy hangzott, hogy: "Vau vau vaauuu vuuu"
Erre megint azt gondolom: "Istenem, én is úgy hangzok, mint egy golden retriever".

Tehát nem tudtam, nem tudtam, hogy nem vagyok már képes megérteni a beszélt nyelvet, amíg meg nem próbáltam.

Reméltem, hogy felismeri, hogy segítségre van szükségem, és segítséget ad majd nekem. Majd egy kicsit később már a mentőautóban voltam a Massachusetts Általános Kórház felé. Magzati pózba gömbölyödve fekszem és azt érzem, mintha egy kis lufi lennék, amiből éppen most távozik az utolsó lélegzetnyi levegő. Éreztem az energiám felemelkedését és éreztem, hogy a lelkem megadja magát. És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testem, s kapok egy második esélyt az életben, vagy ez volt életem utolsó fordulópontja.

Aznap késő délután felébredtem, teljesen megdöbbentem, hogy még élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem megadja magát, elbúcsúztam az életemtől, s most arra ébredtem, hogy az elmém fel van felfüggesztve a valóság két egymással ellentétes síkja között. Az érzékszerveimen keresztül érkező stimuláció tiszta fájdalom volt. A fény égette az agyamat, mint a tűz, s a hangok annyira hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam kivenni egyetlen hangot sem a háttérzajból, csak menekülni akartam, mert nem tudtam azonosítani a testem helyét a térben, úgy éreztem, óriási és kiterjedt vagyok, mint egy a palackból éppen kiszabadult dzsinn, és a szellemem, mint egy kiterebélyesedett bálna... lebeg az eufória csendes tengerén.
Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát!
És emlékszem arra is, hogy azt gondoltam, soha nem tudnám visszaszorítani magam hatalmasságát ebbe az apró testbe. De aztán rájöttem: "De még mindig életben vagyok! Élek még, és megtaláltam Nirvánát! És ha megtaláltam a Nirvánát, s még mindig életben vagyok, akkor mindenki, aki életben van, megtalálhatja Nirvánát."

Egy olyan világot láttam, amely tele van gyönyörű, békés, együtt érző, szerető emberekkel, akik tudják, hogy bármikor eljuthatnak erre a helyre. És hogy tudatosan dönthetnek úgy, hogy bal oldali agytekéjükből a jobba lépnek ... és megtalálják ezt a békét. És akkor rájöttem, hogy milyen hatalmas ajándék lehet ez a tapasztalat, milyen betekintést nyújthat ez az életünk értelmébe.

Ez a tudat motiválta a felépülésemet.
Két és fél héttel az agyvérzés után a sebészek megműtöttek, s eltávolítottak egy golflabda méretű vérrögöt, ami a nyelvi központomra nyomódott.

stroke.JPG

Ezen a képen a mamámmal vagyok, aki igazi angyal az életemben.

mama.JPG

Nyolc évig tartott a teljes felépülésem.

Szóval a kérdés az, kik vagyunk valójában?

Mi vagyunk a világegyetem életképes ereje, megáldva kézi ügyességgel és két kognitív elmével. És hatalmunk van pillanatról pillanatra eldönteni, hogy kik és hogyan akarunk lenni a világon.
Itt és most, tudatosan be tudok lépni a jobb féltekém tudatába, ahol itt vagyunk mindannyian. Én vagyok az univerzum életereje. Az az 50 billió gyönyörű molekuláris életerő vagyok, amelyek alkotják az én formámat. Vagy választhatom, hogy beléphetek a bal féltekém tudatába, ahol önmagam szilárd tudata vagyok. Elválasztva minden életerőtől, s mindenki mástól. Dr. Jill Bolte Taylor vagyok: egy intellektuális, neuroanatómus.
Ez "mind" én vagyok.
Önök melyiket választanák?
Ön mit választ?
És mikor?

Úgy gondolom, hogy minél több időt töltünk a jobb féltekénk mélységes belső-béke áramkörének megválasztásával, annál több békét tudunk hozni ebbe a világba és annál békésebb lesz a bolygónk. És azt gondolom, hogy ez egy olyan ötlet, amelyet érdemes terjeszteni.

Köszönöm!

Gazdag és szegény országok

Az alábbi cikket Alain de Botton -  "Why some countries are poor and others rich?" videója ihlette, a saját gondolataimmal kiegészítve itt-ott.. 

196 ország található a Föld nevű bolygón.
Közülük 25 nagyon gazdag, azaz az egy főre eső átlagos vagyon évente meghaladja a 100.000 USD-t.
1richpoor.PNG
Sokkal több ország viszonylag szegény, és néhányuk - akikkel a cikk kereteiben foglalkozni is fogunk - nagyon nagyon szegény.
Ez a világ 20 legszegényebb országa: ahol az egy főre eső vagyon évi 1000 usd alatt van, azaz kevesebb, mint napi 3 USD (908 forint).
2richpoor.PNG
Manapság minden ország többé-kevésbé a növekedés és gyarapodás felé halad, de a szegények nagyon-nagyon lassan növekednek. Például, ha Zimbabwe a jelenlegi növekedési ütemét folytatja, 2722 év múlva fog „gazdag országnak” minősülni.
Ebben a cikkben megpróbáljuk kicsit körbejárni, hogy általánosságban egyes országok gazdasága miért virágzik, míg más országoké miért stagnálnak - így megérthetjük, hogy a gazdag országok mit tesznek helyesen, és jobban meg tudjuk érteni a szegény országok előtt álló kihívásokat és akadályokat.


Leegyszerűsítve három tényező befolyásolja, hogy egy ország gazdag vagy szegény lesz-e.

I.  INTÉZMÉNYEK


Az intézmények fontosak. Általánosságban elmondható, hogy a gazdag országoknak „jó intézményei vannak”, a szegényeknek pedig nagyon-nagyon rossz intézményekkel rendelkeznek. A szegénység és a korrupció között közvelten kapcsolat van. A világ gazdag országai általában a korrupcióellenes harc élbolyába tartoznak, kivétel nélkül. A legkorruptabb országok egyben a legszegényebbek is.
3richpoor.PNG
Ha egy országot átittatja korrupció, nem tudnak elegendő adót beszedni, hogy létrehozzák és fenntarthassák ezeket a jó intézményeket, amelyekre szükségük lesz a szegénységi csapda elkerüléséhez. A világ 20 legszegényebb országának vagyonának fele offshore számlára kerül. Az elveszített bevételek ezekben az országokban évente 10 és 20 milliárd dolláros összeget ad ki.
Eközben a megfelelő adózási morál és alap nélkü a szegény országok nem tudnak invesztálni a rendőrségbe, az oktatásba, az egészségügybe és a közlekedésbe.
A korrupcióra tekinthetünk úgy is, mintha uram-bátyám viszonyok alapoznák meg a gazdaság motorját.
Vegyünk egy egyszerű példát, a megfelelő munkaerő alkalmazása egy nyitott pozicióra. A gazdag országokban a feladatra legérdemesebb jelentkezőt veszik fel, minden jelölttel interjút készítenek, majd kiválasztják a legjobbat, függetlenül a személyes kapcsolatoktól.
A szegény országokban, az uram-bátyám mentalitásban, ez a megközelítés nem működik: a közösség tagjainak kötelessége, hogy figyelmen kívül hagyja az úgynevezett legjobb jelöltet egy névtelen csoportból, hogy válasszon valakit a saját közösségéből: nagybátyádat, a házastársadat, a második unokatestvéredet, azokat az embereket, akikkel sorsközösséget vállal.
Ennek eredményeként a szegény országok elesnek attól a lehetőségtől, hogy hozzáférjenek az egész lakosság intelligenciájához és tehetségéhez.

Van egy második dolog, amely az országokat szegénységben tartja - mégpedig a


II. KULTÚRA

- avagy milyen közös valóságban hisznek az emberek elméjük mélyén, mik a kilátásaik és hiedelmeik

Megdöbbentő statisztika jelenik meg itt a vallással kapcsolatban. Ha van egy általánosítás, amelyet meg lehet adni a vallásról és a vagyonról, az az, hogy minél kevésbé hisznek az emberek, annál gazdagabbak lehetnek.

A világ 19 leggazdagabb országában a lakosságnak legalább 70% -a szerint a vallás egyáltalán nem fontos számukra. Kivétel itt - nem meglepő módon - az Egyesült Államok, amely képes volt fenntartani és összekötni a nagy vallásosságot és a vagyoni gyarapodást  (de erre később még visszatérünk).
És ez a tendencia fordítva is igaz: a világ legszegényebb nemzetei rendkívül módon vallásosak is. Itt van, hogy hány ország szerint  rendkívül meghatározó a hit és a természetfeletti:
4richpoor.PNG
A világ legszegényebb országaiban egyszerűen mindenki hívő.
Miért olyan rossz a hit a vagyonteremtés szempontjából?
Mivel általában a vallásosság ahhoz az elképzeléshez kapcsolódik, hogy az itt és most, a jelen nem javítható, ezért a hitben érdemes kiteljesedni, s jutalmunkul minden jobb lesz a túlvilágban, vagy a következő életünkben.
Bár az elképzelés naívnak tűnthet, de nem akkor, ha a mindennapi valóságunkat egy ilyen környezetben éljük:
5richpoor.PNG
A világ gazdagabbik felén viszont az emberek általában nagyon hisznek abban, hogy képesek megváltoztatni sorsukat tehetségük és erőfeszítéseik által.
Az Egyesült Államok anomáliájának - hogy a vallásosság nem lassítja a gazdasági növekedést - magyarázata, hogy vallásuknak igen különleges alapjai vannak: túlnyomórészt protestáns és kivételesen materialista jellegű. Az amerikai Isten nem azt akarja, hogy az új Jeruzsálemet majd a mennyek országában építse meg az emberiség, hanem itt és most, Kansasban vagy Houstonban.

Van egy másik nagy tényező, amely meghatározza a nemzetek gazdagságát és szegénységét mégpedig a:


III. FÖLDRAJZ

A szegény országok túlnyomórészt a trópusi éghajlaton helyezkednek el. Ez nem véletlen. Az élet sok szempontból itt messzemenően keményebb, mint bárhol máshol.

A problémák a mezőgazdasággal kezdődnek: a trópusi növények általában sokkal kevésbé szénhidráttelítettek, a talaj minősége is silányabb. Ugyancsak, és talán meglepő módon, a trópusi éghajlat kevésbé kedvező a fotoszintézisnek.
A történelem során a társadalmak meggazdagodásának egyik meghatározó tényezője a nagy háziasított állatok (például a lovak és az ökrök) birtoklása volt, amely az agrikultúrális hatékonyságot és a munkavégzést megkönnyítette, jelentős mennyiségű dolgozóerőt lehetett más feladatokra átcsoportosítani, specializáltatni.
A trópusi afrikában azonban a háziasított állatokat nem csak nehéz volt tartani a legelők és jó minőségű termőföld hiányában, egész idő alatt egy további félelmetes csapás is ritkította számukat: a Cece-légy.

Ez a kicsi légy - amely a forróság és páratartalom miatt kizárólag Afrikában van jelen - óriási mennyiségű állatot tesz magatehetetlenné, álmossá vagy inaktívvá téve őket, és súlyos hatással volt az afrikaiak technológiai fejlődésére, a mezőgazdasági termelékenység növelésére és a gazdagság, javak felhalmozására.

Nem csak növények és állatok szenvednek a trópusokon. A humán populáció félelmetes betegségeknek és járványoknak van szinte védtelenül kitéve:
7richpoor.PNG
Az alacsony jövedelmű országok 100% -át egyszerre legalább öt trópusi betegség kínozza.
8richpoor.PNG
Szinte hihetetlen, de 16°C az a mágikus hömérsékleti pont, ami segített a gazdag országoknak gazdag lenni. 
Annak ellenére, hogy ritkán élvezzük, ha a külvilági hőmérséglet, a 16 fok alá esik, és a téli hidegben harapni lehet már a levegőt, az évszakok váltakozása civilizációnk egyik nagyon fontos alapköve. 

A földrajz a közlekedést is magában foglalja, és a szegény országok összességében nagyon rosszul kapcsolódnak egymáshoz.
A jelentős vizikikőtőkkel nem rendlelkező Bolívia és  Paraguy a legszegényebb nemzetek Dél-Amerikában. Afrikában csak egy nagy hajózható folyó található, a Nílus és 15 szegény országból 11-nek nincs semmilyen vizi összeköttetése egymással, vagy a Nílussal.  Ezekben az országokban az egyfőre jutó éves vagyon alig éri el 600 USD-t.
9richpoor.PNG
Nem véletlen, hogy Ázsia legszegényebb országa, Afganisztán sem rendelkezik tengeri vagy egyéb vizi összeköttetéssel.


Muszáj megemlíteni a természeti erőforrások problematikáját is. 
A természeti erőforrások (mint például az olaj vagy értékes fémek, ásványok)  problémák forrásai is lehetnek - és ez a jelenség hatványozottan igaz a szegényebb országokra.
Ezeket a természeti erőforrásokat hívják a közgazdászok sokszorozóknak: elősegítik, hogy a jó intézményekkel rendelkező országok gazdagabbakká váljon, a rossz intézményekkel rendelkező országok pedig még szegényebbé válnak, mélyebben beásva őket egy úgynevezett erőforrás-csapdába.
Például a Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik ásványi anyagokban gazdag országa; itt található a világ legtöbb kobaltja, s minden egyes előállított mobiltelefonban van egy pici benne. Hiába duskál az ország ilyen viszonylag fontos természeti errőforrásban, ha a társadalmi elitnek egyszerűbb ebből az anyagból  gyorsan pénzt csinálnia önmaga számára, mint társadalmi kohéziót, infrastruktúrát és társadalom tagjai között együttműködést létrehozni.
Ha a gazdasági növekedés egyetlen módja például a csúcstechnológiájú repülőgépek összeállítása lenne, akkor az egész társadalom együttmőködésére szükség lenne, beruházástól kezdve az infrastruktúra és oktatási intézményeken keresztül, de ha a meggazdagodáshoz csak néhány ásványi anyagot kell kinyerni, akkor ezt megteheti képzetlen munkaerővel, fegyverekkel és kényszerrel is, s csak egy elegendően hosszú aszfaltcsíkba kell befektetniük, hogy az értékes nyersanyagot hatákonyan tovább reptethessék a felvevő országokba.
A kobalt által biztosított vagyon az, ami az egész Kongói társadalomban élteti a korrupciót és az erőszakot a társadalom minden egyes szintjein.

Tehát hogyan kell mérlegelni a különféle intézményi, kulturális és földrajzi tényezők relatív fontosságát a országok gazdagságának meghatározásakor?

Nincs általános és kőbe vésett szabály, ám útmutatóként a következőket vehetjük figyelembe:
Egy nemzet gazdagságának 50%-át a jó intézményi struktúra biztosítja, 20%-ot -a kultúrájának köszönhet, 10%-10%-10% -át pedig a földrajzi elhelyezkedésének, a világ többi részéhez való kapcsolódásához és hogy mennyire gazdag ásványianyagokban. 

Amikor döntéshozókat választunk meg, ennek a tudásnak gyakorlati haszna is lehet. Vajon tényleg jó, ha a politika nem foglalkozik úgy nevezett nőügyekkel, vagy a társadalom tagjainak esélyegyenlőségével, jogbiztonságával, intézményeinek függetlenségével? Vajon mennyire hasznos hosszútávon egy ország számára, ha megnyirbáják az akadémiákat, azok függetlenségét, s folyamatosan forrásokat vonnak el az oktatástól, de tárva-nyitva áll a kapu az összeszerelő üzemeket létesítő nagycégek előtt? Mennyire fontos egy társadalmat állandóan rettegésben tartani, végtelenségig polarizálni, valós problémákra fundamentális vallási lőzungokkal válaszolni, ahelyett, hogy például adóreformokkal, a gazdaság fehérítésére és a korrupció felszámolására tenne erőfeszítéseket, hogy fenntarthatóvá és hatékonnyá válljanak azok az intézmények, amiknek gazdaságunk 50%-t is köszönhetjük?

Viszont egy sokkal személyesebb szinten is vonhatunk le két fontos következtetést:
Először is szerénységre tanít: megmutatja, hogy a saját sikereinket nem csak a saját kemény munkánknak, vagy brilliáns elménknek köszönhetjük, hanem a szélesebb társadalomnak, szociokultúrális közegednek, amelyben élsz, s amely évszadok óta termelt és halmozott tudást és javakat egymásra, hogy azt valamilyen szinten a társadalom tagjai között újra és újra eloszthassa.

Mind amellett pedig szimpátiára tanít: hogy a szegény országok társadalmait ne általánosítva degradáljuk, és dehumanizáljuk, hanem tekintsünk rájuk olyan szerencsélten helyzetben lévő országokként, amik rendkívül nehéz és valós problémákkal néznek szembe és küzdenek évszázadok óta. Problémájuk jelentős részét nem vallásuknak, vagy bőrszínüknek köszönhetik, hanem olyan valós jelenségeknek, mint a malária, tengerek és kikötők hiánya, a cece-légy csípése és a trópusi éghajlat - mintsem valami nyilvánvaló emberi alantasság, ami a mi kultúránkban és személyünkben még véletlenül sem üthetné fel a fejét.

süti beállítások módosítása