"A lebegés: egy teljesen új életforma. Te hozzászoktál a küzdelemhez; hozzászoktál ahhoz, hogy az árral szemben úszol. Az ego tápláléka a küzdelem. Ha küzdhetsz valami ellen, akkor az ego remekül érzi magát. De ha nincs küzdelem - az ego egyszerűen elpárolog. Küzdelem nélkül az ego egyszerűen életképtelen. Az indok nem számít, akár világi ügyekért, akár spirituális célokért, de harcolnia kell. Akár másokkal, akár saját magaddal küzdesz, de küzdesz. Akiket világi embereknek nevezel - másokkal viaskodnak. Akiket spirituális embereknek nevezel - önmagukkal harcolnak. De a küzdelem mindkét esetben ugyanaz: az ego tápláléka. A valóság akkor tárul fel előtted, ha abbahagyod a küzdelmet. Akkor Te is eltűnsz, mert küzdelem nélkül az ego rögtön életképtelenné válik. Az egónak állandó pedálozásra van szüksége. Ez pont olyan, mint a biciklizés. Ha nem pedálozol tovább, akkor előbb- utóbb eldőlsz. Egy darabig még gurulsz a korábbi lendülettől, de aztán hamarosan megállsz, és vége. Az egónak szüksége van az együttműködésedre - te tartod életben az örökös küzdelemmel, ellenállással."

blabla

Egyszer mondtam bepánikolva, hogy nem tiszta a vérem. Vériszony? Nem. És nem tudtam megmagyarázni, igazándiból még magamnak sem. Aztán persze olvasgattam a zöldkönyvet és ott viszonylag jól megfogalmaztam ezt magamnak 2 mondatban.
Nagymamám állandóan elvitt hittanra és templomba. Nagyjából 4 éves koromtól 14-ig heti háromszor. Elég hamar megismertetik ott az ember gyerekét az eredendő bűn fogalmával, ami mindig is elképesztett. Egyszerre volt nagyon hihetetlen és túlságosan is valóságos. Főleg amikor egyre tisztábban láttam a szüleim és rokonaim jellemét (vagy annak hiányát).
Valahogy rémisztő az a gondolat, hogy mindegyikük bennem él, bele van kódolva abba a húsba és vérbe, amiből felépülök, s hogy ha egy percre is megfeledkezem magamról, akkor észrevétlenül és menthetetlenül előbújik valamelyikük, s azzá válok. Volt is egy időszak, amikor napi szinten megkaptam, hogy "Olyan vagy, mint apád" és ezt hihetetlenül tudtam gyűlölni.

Van egy lány, akinek én mindig mondogattam, hogy sokra fogja vinni, sokra fogja vinni, csak idő kérdése (és most is így gondolom). Csípem nagyon, nem tudom hova besorolni, évente beszélünk pár sornyit, de ettől függetlenül talán azt is mondhatnám, hogy fontosnak tartom azt a pár percet.

Elhadarja gyorsan az utóbbi 2 év történéseit, majd rám néz és azt mondja: "Te én még tartozom neked egy rajzzal, nem felejtettem ám el!". Én meg csak meglepődni tudtam.

Régebben ránéztem a karjára és azt mondtam neki, hogy medvével harcolt biztosan, de leteperte és azóta a szőrén szeretkezik este a kandalló mellett. Tulajdonképpen ez történt, s automatikusan jött a számra, hogy "Vigyázzon magára nagyon" és jött rá a válasz, hogy "Maga is nagyon".
Akkor azt hiszem megértettem ezt az egészet egy picit, s azt mondtam: "Bárcsak azt mondhatnám, hogy mindig vigyázunk egymásra nagyon, de nem, mert nem tudunk, csak magunkra. Én csak figyelni tudok magácskára nagyon, ahogy magácska is csak ennyit tud tenni."
Egyetértés.

Épp másodjára nyújtózkodtam 2db szívószálért a kikért kólához és ősziléhez és sikerült is megkaparintani, amikor a mellettem lévő izomgörcs megszólalt:

- Örülnék, ha nem taposnál a lábamra.
- Én is örülnék, ha nem lennél az útban.
- Én vagyok útban?
- Igen, útban voltál. Kicsit arrébb kellett volna állnod, ennyiről szól az egész.

Szeretném leszögezni, hogy nem léptem a lábára, mert azt észrevettem volna, csak simán behajoltam az arcába. Aztán fontos megjegyezni azt is, hogy az ő arcára az volt írva, hogy "menten lecsaplak" én meg a legtermészetesebb és legbárgyúbb mosolyommal válaszolgattam neki. Aztán az is eszembe jutott, hogy arról is szólhatott volna, hogy ő egy picit arrébb áll, vagy kiveszi nekem a szívószálat, ha már azt látja, hogy összevissza kepesztek mellette már másodjára. És akkor én azt mondom, hogy köszönöm.

 

Még van 2,5 órám, hogy be tudjak vásárolni. Jó kis ázsiai fűszeres bolt, ahova nagyjából szívem szerint hetente mennék vásárolni (és ott hagynám a fizetésem javát), de még soha nem mentem oda.
Valószínűleg azért, mert 1 köpésre van attól a megállótól, ahol mindig ugyanazok a dolgok hangoztak el: "Szeretnék magánál aludni." "Tudod, hogy nem lehet.", majd máskor "Késő van már, mi lenne, ha nálam aludna." "Nem is tudom, talán jobb lenne, ha nem.". Persze mindegyiknek a vége az volt, hogy ott aludtam nála. És egy köpésre van onnan az a hely is, ahol együtt néztünk naplementét.
És most oda kell menni. És utána vele kell találkozni. Ezek is mind "véletlenek".
Tulajdonképpen röhögtem, amikor felhozta az utolsó vagdalkozós üzenetében azt a nevet. Mindenki elmondja a maga igazságának egy részletét, a legmocskosabbakat pedig mindenki elhallgatja.

 

 

zseniális

Ezért utáljuk azt a nevet.

 

 

Volt olyan korszak, amikor sajnálkoztam, hogy nem ismerhetem meg a dolgaink miatt, pedig biztos érdekes ember. Wishfull thinking. Aztán mégis, csak meglepően nem úgy. És ehhez is mennyi véletlen kellett. Véletlenek, ugyan, ugyan. Suzy, ha ma látom, akkor vendégem egy Ön által választott italra.