Egyszer mondtam bepánikolva, hogy nem tiszta a vérem. Vériszony? Nem. És nem tudtam megmagyarázni, igazándiból még magamnak sem. Aztán persze olvasgattam a zöldkönyvet és ott viszonylag jól megfogalmaztam ezt magamnak 2 mondatban.
Nagymamám állandóan elvitt hittanra és templomba. Nagyjából 4 éves koromtól 14-ig heti háromszor. Elég hamar megismertetik ott az ember gyerekét az eredendő bűn fogalmával, ami mindig is elképesztett. Egyszerre volt nagyon hihetetlen és túlságosan is valóságos. Főleg amikor egyre tisztábban láttam a szüleim és rokonaim jellemét (vagy annak hiányát).
Valahogy rémisztő az a gondolat, hogy mindegyikük bennem él, bele van kódolva abba a húsba és vérbe, amiből felépülök, s hogy ha egy percre is megfeledkezem magamról, akkor észrevétlenül és menthetetlenül előbújik valamelyikük, s azzá válok. Volt is egy időszak, amikor napi szinten megkaptam, hogy "Olyan vagy, mint apád" és ezt hihetetlenül tudtam gyűlölni.