Ezt a számot is csak azért, mert egyszerűen imádom, ahogy az angolok mondják a "can't". Libabőrözősen jó.

If I can't dance, I don't want any part of your revolution.

 

Épp tegnap este magyaráztam egyik kedves kollégámnak, hogy egy nővel először gondolatban kell szeretkezni, s ha eléri azt, hogy az a nő is elgondolja, hogy szeretkezik veled, s az pozitív érzéssel tölti el, onnantól fogva nyert ügy, csak idő kérdése. Meséltem neki még valakiről, hogy annyira szeretem, hogy nem szeretném, ha bármi is történne, mert ő olyan nekem, mint egy óvodáskori nagy szerelem, nagyon szép és nagyon ártatlan érzésekkel töltve. Azt is megjegyeztem neki utána rögtön, hogy persze ez lehetetlenség, mert addig fogunk sündörögni egymás körül, amíg meg nem történik, csak szeretném, ha ez minél később, jó sok év múlva következne be.
Ez volt tegnap este fél 11 környékén, ma reggel egy sms ébreszt pont tőle:

"I had a sex dream with you :$"


Vannak-e véletlenek? Ilyenkor határozottan azt tudom mondani, hogy nincs, mindennek meg van a maga kis oka, értelme és szerepe. Neki 3 évvel ezelőtt megígértem, hogy 10 év múlva feleségül veszem, amikor mindketten megtettük, amit megszeretnénk tenni, s azok leszünk, akikké most válni szeretnénk. És most is, mint mindig azt írom a válasz végére, hogy "Love you, love you more".

- Nem, csak megleptél. Vagyis elfelejtettem, hogy régen is mindig megleptél, de most már észben fogom tartani.
- Hidd el, hogy ennek ellenére meg foglak még lepni.

Követeljük a tu'penny-ha'penny affairs folytatását.

Az elmúlt két-három napban akár jelentéktelennek mondható egérkattintások és pársoros beszélgetések, kisebb-nagyobb gondolatfoszlányok igen fontos dologra ébresztettek rá. Viszonylag nehéz is belefogni, mert ez is amolyan se eleje, se vége történet.
Kezdjük azzal, hogy sok faszság történt velem éveken keresztül, aminek egy részét leírtam, egy részét pedig már nem fogom, mert úgy hatna, hogy az összes eddigi kapcsolatomban csak rossz volt, pedig dehogy. Máig emlékszem kivel, mi volt a nekem a legkedvesebb. És ezt fontos leszögezni, mert nem vagyunk egyformák, más-más értékeket hozunk magunkkal otthonról, s eltérő dolgokat tanultunk meg értékelni.
Tulajdonképpen erre már májusban rájöhettem volna, vagy sokkal előbb, de most maradjunk májusnál, amikor egy órát lógtam a telefonon Zs-vel egy félévnyi adásszünet után. Vele történtek olyasmik, hogy elfelejtett kisebb-(kurva)nagyobb dolgokat,s ezt viszonylag évekig jól kezeltem, elnéztem, mert hát Ő ilyenke. Egészen addig, amíg egyszerre nagyon sok ilyen történt viszonylag rövid idő alatt egymásután, s már nem tudtam úgy felfogni, hogy én egy kedves, ámde igen jelentéktelen ember vagyok a számára. Ez nagyon felbőszített és nem tudtuk megbeszélni, s ki akartam rakni az életemből és minden próbálkozását egy ignore gombbal reagáltam le, mert attól féltem, hogy ha újra teret engedek neki, akkor minden megint ugyanaz lesz.
Aztán egyik nap kaptam tőle egy rövid üzenetet, hogy "nem megyünk el bicajjal ázsiába idén? japán v kína vagy mittudomén. ketten. maga meg én.". Gondolkodás nélkül felhívtam, hogy "Jólvanmegvanmiabaj?".
Pár héttel erre rá, úgy volt, h találkozunk és persze nem jött össze, én máshova mentem állatkertezés helyett és akkor este felhívtam, hogy szó szerint lebasszam, ami úgy zárult, hogy azt mondtam "Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért szeretem magácskát ennyire" és erre az volt a válasz "Mert tudja jól, hogy én is szeretem magát nagyon!".
Akkor hibásan elkönyveltem úgy a dolgokat megint, hogy lehet hogy elfelejti a mi dolgainkat, de ettől függetlenül szeret. Pedig én is nagyot hibáztam, mert én azt felejtettem el, hogy 3-4 évig ott voltam neki mindig, amikor kellett, s az ő szemszögéből nézve egyszer csak látszólag ok nélkül eltűntem neki. Egy félsz miatt. Ugyan úgy, ahogy eltűntem M-nek egy félsz miatt, s ahogy eltűntem R-nek egy félsz miatt. Mert elhangzott 1-2 fájó butaság, amit én nem akartam hallani többet. Tulajdonképpen eltűntem mindenféle közösségi életből a félszek miatt, s aztán azt is elfelejtettem, hogy félek. 
Azt is mondhatnám nem véletlenül történtek a dolgok velem úgy ahogy, az élet addig verte a fejemet ezekbe a leckékbe, egy-egy M, R, Zs, B képében, amíg fel nem fogtam, hogy én is ugyanakkora fasz vagyok, mint mások, s nagyon nagyon fontos dolgokat mulasztottam el elmondani, illetve tenni a félszek miatt. És ezt így soha többet nem.

És most tulajdonképpen örülök, hogy megint lett értelme a dolgoknak.

Ma tulajdonképpen elismeréssel tartozom magamnak. De ezt majd inkább holnap.
Szóval úgy gondoltam, hogy ezt hazafele megünnepelhetném egy gyrosszal és így is tettem. Hogy még jobban tudatosuljon bennem, hogy ez egy jó nap volt, mellém lépett egy lány, aki ugyan csak gyrost majszolt és azt mondta "Jó étvágyat".
Ezt fokozta a hazametró, ahol azon kaptam magam, hogy a szemben ülő lánnyal nevetgélek, mert a mellette ülő srác álmában szinte ráfolyik és mindenféle képtelen pozíciókba vágja magát. Amikor már végképp azt hisszük ezt nem lehet már tetézni, akkor kapsz egy nagyon kedves sms-t, s alig várod, hogy hazaérj.

 

Erkölcsi szenvedése pedig onnan ered, hogy aznap éjjel, ahogy ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: "És hátha az egész életem, tudatos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?"

Beléhasított a felismerés, hogy talán mégis igaz az, amit addig teljességgel lehetetlennek érzett: hogy nem úgy élt, ahogy kellett. Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában... hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna! Hivatali működése, egész életberendezése, családja, társadalmi és szolgálati érdekei... mindez talán nem az volt, ami kellett volna. Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni mindezt. De egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie.

"De ha ez így van - gondolta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni életét. Amikor reggel meglátta az inast, azután a feleségét, aztán a lányát, aztán az orvost, minden szavuk, minden mozdulatuk megerősítette számára a szörnyű igazságot, amely aznap éjszaka feltárult előtte. Önmagát látta bennük, mindazt, amiért élt, és világosan látta, hogy mindez nem az volt, ami kellett volna, mindez óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg a halált.

Emlékszem két éve talán, amikor Zs megcsókolt. Akkor éreztem először azt, hogy hogyan kéne mindig is csókolni, illetve azt, hogy ez kurvára nem helyes, mert akarom őt, de ezt nekünk nem szabad. Megfogtam a kezét és mondtam neki, hogy most igyunk erre egy tequilát. Kikértük, s megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a pultoslány? Mondta, hogy igen. Megkérdeztem tőle, hogy ellenére lenne-e, ha megcsókolná a pultoslány? Mondta, hogy nem, de ne beszéljek már csacskaságokat. Mondtam, hogy akkor figyeljen. Szóba eredtem a pultoslánnyal és már magam sem emlékszem miket mondtam neki, csak arra, hogy oldalba kapom Zs-t, hogy figyeljen, mert meg akarja valaki csókolni, s a pultoslány meg is csókolta. Kaptunk még egy kör tequilát a ház számlájára, s Zs csak nézett, hogy ezt mégis hogy csináltam. Felhajtottuk a tequilát és éreztem, hogy még marja a só a számat és még egyszer utoljára megcsókoltam őt. Az emlékezetembe akartam vésni ezt a mardosó, sós-keserű ízt és érzést. Akkor figyelmeztettem, hogy ha én igazán akarok dolgokat, akkor azt én meg is szerzem, hogy egy bizonyos határig tudok nemet mondani, de ne adjon okot arra, hogy át akarjam lépni ezt a határt, mert nekünk így jó, barátokként.

Végig nézegettem a régi vinyómat, onnan kerültek elő ezek a régi chatlogok is. Most épp egy ilyet találtam, abban sem vagyok biztos, hogy én írtam, vagy hogy mire, 2005-ben már nem kellett irodalommal foglalkoznom. De remélem, hogy én írtam, tulajdonképpen hiányoznak az irodalom órák. Elbutulás érzés.

 

 Természeti kép
- az est ünnepélyessége
megszemélyesítés
- az égitestek, melyek egymás örök ellentétjei, s egyben tökéletes páros az égen
párhuzam vonása
- a jelenség emberi vonások felruházása után 2 konkrét karaktert kap: a költő és szerelme.
hétköznapi hasonlatok
- a durva világ, amiben az érzéseket úgy veszik és adják mint a kenyeret. társadalom bírálat: bacsapottság, tehetetlenség, megvásárolhatóság -> a költő ennek ellenére el tudja fogadni
Újabb hasonlatok
- hasonlatokkal indoklja az előző szakaszban az elfogadás tényét
Biblia elemek
- megfesti, meglátja benne a magányos, szenvedő krisztust. Sok negatív festés, de a költő újra elhelyezi magát, ő lesz minden, minden aki meg akarja váltani Krisztust fájdalmaitól, az egyetlen aki őszintén sír sorsán, az egyetlen aki megérti sorsát.
Út
- Egy egyirányú út, melyről nincs letérés
-----------------------------------------------

A költő egy magányos ám a szokványostól eltérő, ünnepélyes est (hatalmas fény, zene, fehérség) természeti képével indít, ami ámulatba ejti, s kicsábítja az éjszakába.
Az éjszakai környezetből kiragadott 2 csillagot (Vénusz és Mars) egy igen bravúros fogással ragadja ki a természetből, istenektől kapott nevein szólítja őket, égi pályájukat kergetőzésnek, egymás ellentétjeinek állítja be, 2 meghatározó elem, amit a költő önmagával és szerelmével azonosít. Miután ez a gondolat megfogan a külvilág egyszerre megszűnik, s a belső világra koncentrál: "mi az.." az örökös kérdések sorozata, de a leglényegesebb, az utolsó kérdés amira a mű további részeiben keresi a választ: a szerelem hiányérzete.

A választ egyértelműen a külvilágban, a társadalomban, a helytelen értékrendekben látja, ahol a pénz és a külsőségek diktálnak, emiatt lesz áldozat az emberi lélek és érzelmek, ezért korcsosulnak el az igaz értékek. Ennek ellenére és éppen ezért képes a költő mindent megbocsátani. Most már elszakad a jelentől és egy kultúrális, történelmi időutazáson keresztül újfent bizonyítja érveit, amikor is eljut az egyik legfontosabb jelenethez: Krisztus életútja. Ez az egyik legkifejtettebb, legösszetettebb hasonlat az egész műben. Krisztusként festi meg szerelmét, akit ártatlanul elítéltek, sorsa fölött mások ítélkeztek és rendelkeztek. A költő megjelenéséig egy magányos és megértetlen áldozatot látunk benne, a költő lesz és akar lenni mindene: támasza, fájdalmának enyhítője, lenyomatának örzője, az egyetlen aki őszintén sírhat sorsa felett. Ebben a hasonlatban rejlik az egész kapcsolat lényege: a sors megváltoztathatatlanságának elfogadása (Krisztust megfeszítik, áldozat lesz), az út amelyről nem lehet letérni, de éppen ezért ott lesz, s mindvégig önzetlenül elkíséri.