Ma csak úgy beugrottam egy kínaiba és kértem csípős levest, s csak úgy rákérdeztem, h nem-e csinálnak Bao Zi-t (kínai húsos táska), amit már régen meg akartam kóstolni. Kis rajzolgatás után ők is megértették, hogy mire gondoltam (én wontonnak ismertem az ételt). És nagyon örültek, hogy ilyet magyar ember nem szokott kérni, s csak ők kínaiaik eszik.  Mondták jöjjek vissza este, s lesz. És tényleg lett (apuka hozta otthonról nagy ételszállítóban hatalmas mosollyal az arcán, hogy most szépen felgőzölik nekem) és mindenki örült, ők örültek gondolom, mert olyat csinálhattak, ami tényleg hagyományos ételük, én pedig azért, mert a kedvemért csinálták. Nevetségesen olcsón adták, 100 ft/db. Isteni finom. Kérdezték etteme már, hogy ezt kértem, meg tudom, hogy hogy készül, mondom nem, de tv-ben láttam. Nagy újjongás megint, ha ízlik kérjek máskor is, szívesen csinálnak nekem. Természetesen megkértem őket, hogy írják le a nevét, meg a köszönömöt is, s ennek is nagyon örültek, meg hogy jöjjek tényleg, írnak nekem mindennapra egy szót :). 

Xie Xie. 

 

 

Történt egy olyan eset, hogy Ralph Laurenék egyik poszterén egy gusztustalanul retusált "nőt" raktak ki. Természetesen ez nem kerülte el a Photoshop Disasters figyelmét, s a maguk szokásos kis módján pár kommentel kiegészítve posztolták is.

 

 

Természetesen okos Ralph Laurenék először perelni akartak copyright-ra hivatkozva, majd elég nagy publicitást nyert az ügy PSD-nek köszönhetően.  Nagy meghunyászkodás lett belőle Ralph Laurenék oldaláról:

"For over 42 years we have built a brand based on quality and integrity. After further investigation, we have learned that we are responsible for the poor imaging and retouching that resulted in a very distorted image of a woman's body. We have addressed the problem and going forward will take every precaution to ensure that the caliber of our artwork represents our brand appropriately."

Ez tulajdonképpen amellett, hogy ultraciki nagy előrelépés. Végre fogják már fel az emberek, hogy teljesen irreális dolgokat reklámoznak, csalnak be a köztudatba, s rombolják az egészséges öntudatot. Ezzel kapcsolatban itt írtak egy jó kis cikket.

Nosztalgia.

 

 

Ma is sokat tettünk a holnapért, annyira sokat, hogy nincs erőm leírni, de jól eső izomfájdalom mindenütt. Mai nap meghatározó gondolata:
"Először magamnak bizonyítok, csak aztán másoknak."

Ilyet kaptam nemrégiben:

 

Még a neve is olyan cuki "Burberry". Valami olyasmit mondott, hogy először nem férfi illatot akart, de nőiben nem talált jót, s hogy ennek kellemes az illata és próbáljam csak ki, mert 10 perc múlva már más lesz az illata, mert felveszi az én illatomat is. És tényleg, fantasztikusan jó.
Vele kapcsolatban mindig két fontos beszélgetés fog megmaradni a fejemben:

Az egyik tavaly ősszel történt, amikor kérdéses volt, hogy összeköltözzek-e valakikkel vagy sem, s beszélgettünk, mondtam valamit és erre ő valami ilyesmit válaszolt: hát igen, mert azt hiszik, hogy kurva egyszerű vagy, közben meg nem. És akkor is nagyon örültem fejben, hogy igen, ismer.

A másik pedig, tulajdonképpen nem velem történt, hanem az én egyik régi nőügyletemből kifolyólag. Miró mesélte, hogy épp vele beszélgettek rólam, hogy ő már nagyon közbe akart szólni, mert hogy az a valaki nagyon nem hozzám való és nem lesz jó vége. Akkor pedig ő leállította, hogy igen is a gyereknek kell megoldania a helyzetet, s kell a tapasztalat.

Mai napig megtiszteltetésnek érzem az élettől, hogy egy ilyen embert ismerhetek és a barátomnak mondhatok.

 

- Before you knew, before either of us knew that I was a fake... an actor, a doll... when you thought I was just a doctor, you did not care much for me.
- We disagreed about things.
- So should I interpret this new concern as pity? Curiosity? Excitement? There is no judging in the dollhouse.
- You seem to be having a hard time.
- My entire existence was constructed by this sociopath in this lab, what do you suggest I do?
- Have dinner with me?!

- I don't go out. I'm afraid to leave this place, I have a problem with crowds, with people and sunlight, open spaces, pets. But for some reason I was built this way.
- Every person I know, is poorly constructed. Everyone has an excuse for not dealing, but eventually that's what they are. Excuses.

Szóval az a  helyzet állt elő, hogy rengeteg a szabadidőm és a felesleges zsírom és elmentem a régi edzőterembe, vettem havibérletet és kértem személyi edzést. Ami mint kiderült ingyenes a bérlet mellé, 2 alkalomig és egy edzésterv erejéig. Jó szóval, amikor azt kérdeztem, hogy egyek 3 műszak mellett, annyi volt a válasz: egyél, de ne sokat :D. lol. Szóval ezt majd nekem kell kifundálnom.
Végre kaptam rendes edzéstervet és rám pirított a nő, hogy egy héten 4 alkalomnál többször ne lásson és max munkába biciklizzek. Szóval ma csináltunk dolgokat és már most érzem, hogy holnap izomlázzal ébredek. Edzés végén mondta, hogy csináljak még, amit szeretnék, addig ő összeállít nekem kétféle edzéstervet. Visszamásztam a taposógépre, 12perncél éreztem, hogy tik, túl vagyok a holtponton, egyenletes a légzésem és patakokban folyik rólam a víz és még így ráhúztam 8 percet. Isteni volt, s kb repültem hazafelé a bringán. Okosan van kitalálva az emberi szervezet, egyrészt, mert nem mindent tudunk befolyásolni az akaratunkkal. Ha akarom kinyújtom a kezemet, de ha megszakadok sem tudom leállítani a szívverésemet, ami vicces lenne, egy-egy akarat gyenge pillanatban. Önálló tudata van néha úgy érzem, meghálálja a törődést. Mozogsz és megadja a mozgás örömét, túlhajtod magad, ad endorfint, s ilyenkor kénytelen vagy agyban is örülni. Megdolgoztam a holnapért érzés.

Furcsa volt a tegnap.
Tulajdonképpen nem a dobozon akadok ki, csak soha nem értem, hogy hogy tud valaki egyszer "A"-t mondani, majd szöges ellentétben ezzel "B"-t mondani. És amikor erre rákérdezel, azt az egyszerű választ kapod, hogy az ember mond a másiknak milliónyi dolgot, hogy nem lehet mindre emlékezni.
Akkor legszívesebben mellé térdeltem volna, s azt mondtam volna, hogy, igen, ha vigyázni akarsz magadra, akkor ezt kell megtanulni elsőnek: soha senkinek egyetlen szavát se, mert az emberek össze-vissza mondanak dolgokat, meggondolatlanul, s sohasoha nem tudják, hogy ebből neked mi volt a nagyon fontos.
Ennek ellenére továbbra is bízom abban, hogy nem esek ki a fejéből, s nem kerülök én is a "válaszolnom kellett volna" listára.

2005.XII.21
Sírni szeretnék, sírni mindazon, ami van, de mégsem mondom ki, pár lépést teszek és hallom, hogy távolodsz, s csak akkor, mint egy kisgyerek zokogok. Hagyj veszni, minden, amit belém vetsz, elveszik. Soha nem lehetek az, amit elvárnak. Maszkot hordok én is, tisztán látok, mégis utoljára mondom, kérlek, hagyj elveszni. A gyűlölet csíráját hordozom, a színeket nem ismerem, magamat szembe köpöm, hagyj már elveszni.
Fáj az őszinteség, fáj minden, ami nem én vagyok. Önző vagyok, hagyj el, amíg én kérlek, addig nem fáj, de ha már nem én kérlek és te teszed, megszakadok. Nem érted, nem én vagyok. Magányra ítéltettem és ez a végzetem értsd már meg.
Rohadtul fáj, fáj minden. Értsd már meg, többet látok, többet érzek, mint szeretnék.

Most nézegettem, hogy mit töltöttek fel és ajánlanak letöltésre, oda éktelenkedett az arcomba a Keserű Méz. Emlékszem M-mel néztem meg, vagyis tudom, hogy néztem egy ideig, aztán valahogy a hátára került a kezem, s iszonyat lassan megmozdítottam és engedte. Aztán még lassabban feljebb csúszott a felsője, mindig egy picivel többet láthattam és érinthettem a hátából. Bódító volt, emlékszem a gerincoszlopának gyöngyeire, a csípője finom metszésére, hogy milyen meleg volt a bőre, s hogy mindig kétszer olyan gyorsan vette a levegőt, mint én. De nem történt ezenkívül semmi, mert nem történhetett. Aztán, amikor szabad volt, figyeltem őt, s a reakcióimat rá. Addigra megváltoztak a dolgok, valahogy elmúlt a varázsa, nem is értettem, hogy lett minden ilyen homlokegyenest ellentétes.
Kint ültünk a kiskocsma teraszán, romantikus hely a szakításra. Szörnyen szégyelltem, s a bocsánatát kértem, s mondtam, hogy sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de már nem érzem azt, hogy gyereket szeretnék vele, vagy hogy vele akarnék kiköltözni Angliába. Döbbenten nézett rám, s azt kérdezte, hogy én nekem akkor tényleg ilyen szándékaim voltak, s hogy miért nem mondtam soha, hogy ennyire szerettem? Erre már nem válaszoltam.
Hideg volt, talán február, akkor beszéltünk először élőben, azután hogy láttam, azután hogy végig nézette velem, mint ölel egy másik nőt, hogy táncol, csókolja, majd kézen fogva távozik vele. Akkor mondtam neki a Borároson a hévre várva, hogy tudom, hogy kellemetlen szituációban van miattam, s hogy nem fogom az érzéseimmel traktálni. Nehézkes volt a beszédünk, de megköszönte, tudja, hogy ez iszonyat nehéz nekem, de köszöni.
És hogy kezdődött, erre is pontosan emlékszem. Elhívtam az Eklektikába, október volt, én még lengén öltöztem, ő meg már kiskabátban, s fázott a keze, az enyém pedig meleg volt. Kinyújtottam neki a kezemet, s mondtam neki, hogy fogja meg, megmelegítem, ha fázik. Habozott, elképzeltem, hogy most micsoda vívódás mehet benne végig, s feszülten vártam, majd kisimult az arca, s összekulcsoltuk a kezünket. Örültem és boldog voltam, s tudtam, hogy akarni fog, csak idő kérdése. Pedig az csak a harmadik alkalom volt, hogy láttam. Először még az akkori barátnőjével volt, majd egy évvel később már nem és beszélgettünk, egy hétre rá történt ez a meghívás.
Ő volt az én keserű mézem.