Miután elhangzottak a következő állítások, elgondolkodtam azon, hogy miért nyúlok mindig bele a közepébe:
- fontos vagy nekem, de nem akarok komoly kapcsolatot
- csak jó lenne összebújni, megcsókolni valakit
- beteg vagyok
- az exem...
Én pedig azt mondtam no thank you. Senkinek nem leszek a fuckfriendje és az eldobható papírzsepije mégegyszer. Oldja meg.
Hajnali három. Szomszédságban bazi nagy buli, részeg kántálás. Kicsit idegesítő. Egyszer csak ezt hallom, tök kedves hangon:
- Excuse me... BUT COULD YOU PLEASE SHUT UP?!
Ha épp nem félálomba lettem volna, biztos széjjel röhögtem volna magamat, s bakker visszaugatás nélkül abba hagyták a hangoskodást.
Még mindig parás egy kicsit a "gyere majd át és nézzünk meg valamit" című invitációk. Bár most előre leszögeztem, hogy abszolút tilos alkoholt innom. Persze azért egy kicsit megörültem, hogy pont ugyanakkor gondoltunk egymásra.
Beköszöntött az esős idő, s nekem van nagyjából 2 darab már túl nagy pulcsim, egy lógós farmer nadrágom, s a húgom meg egy Michael Jacksonos kalapért rágja a fülemet, így elmentem a környékünkön újonnan megnyílt TK Maxx-be, hátha látok valami jót.
Az a hely egy pénztárca rémálom, csak nyílik és nyílik és addig be nem zárul, míg nagyjából üres nem lesz. Vettem egy szuper nadrágot és egy szuper pólót megint, amitől majdnem padlót fogtam. A nadrág 60 fontba került (igaz valamelyest megnyugtató, hogy 160 fontról lett leértékelve) a póló meg 20 font volt, de egyszerűen imádni való. És volt egy kabát is, ami látható az egyik bejegyzésben, kb sírva hagytam ott, mert nem volt nálam több pénz, s 40 fontba került volna.
Az anyagi veszteséget leszámítva azt hiszem elmondhatom, hogy ez volt életem egyik legjobb vásárlása, tele sikerélményekkel. Nadrágból végre emberi méret jön rám, 42-esről eljutottam a 36-osra (hiúságból megpróbáltam egy 34-est is, majdnem jó volt!), férfi ingekből, pólókból továbbra is M, a női szabású felsőkből pedig L, mert vállban egyszerűen nem jönnek rám az ennél kisebbek.
A póló keresés pedig poén volt, ugyanazt a sort néztük ki magunknak egy fekete úriemberrel, aztán azon viccelődtünk, hogy akkor ki, mit stipi-stoppol, majd véleményeztük egymás ruháját, sikeresen lebeszéltem egy fekete alapon tupaces pólóról ezüst dalszöveggel, mondván, h ne csinálja már, már rég elmúlt 16 éves :)
És végül ez lett a legújabb szuperpólóm:
K: félre értette szerintem, azt hiszi, h kapó vagyok rá
m: még nem elég jó az angolod :D
K: pedig csak barátkozni akarok
K: aaaa persze...
m: angolul azt mondtad, hogy szeretnék barátkozni, de a kiejtésed miatt úgy értette, hogy leszophatsz
K: :D:D:D:D: hülye fasz
K: looool
Sokat gondolkodtam rajta, hogy ezt most bepostoljam, vagy sem. De aztán mégis, legyen egy olyan emlékem is, amikor örömömben akartam sírni.
Egyszer azt mondtam egy lánynak, hogy mire 25 leszek, minden jobb lesz, lefogyok és valóra váltom az álmaimat. Ő erre azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő az ilyesmiben nem tud hinni.
Félúton a 25 felé.
2005, 2010 kimenet előtt, és most. És csak mostanság kezdem felfogni, hogy már rég nem az vagyok, aki 2005ben voltam. Se kívül, se belül.
Köszönet azoknak, akik akkor is és most is hittek bennem és nem hagytak magamra.
Ma a falnak is neki mentünk, s sikerült a 8,1km/h 2x20 perces szett, igaz nagyjából vért izzadtam érte.
A futás talán az egyik legjobb gyógyír a kishitűségre, illetve a testen kívül az akaraterőt is edzi. Ahhoz, hogy ledöntsd a falat, nem elég folyamatosan edzeni, hinni is kell, hogy sikerülni fog. Amikor bele kezdek a második szettbe, általában már az első 5 perc után legszívesebben abba hagynám, mert érzem, h kezdek kimerülni, aztán valahogy eljutok 10 percig, a következő 5 perc pedig rémálom, zsibbad a lábam, elkezd fájni a hasam és folyamatosan a stop gombbal szemezek... az utolsó 5 perc pedig maga a lassított felvételes kínszenvedés, a másodpercek lomhán gurulnak a kijelzőn, s akkor csinálod jól, ha már nem is tudsz gondolkodni, csak a légzésre figyelsz, hogy ne kapkodd el s ha szerencséd van még a vége előtt kapsz egy endorfin löketett.
Nagyon-nagyon akarni kell. Ami pedig a legjobb felkészítő edzésnek bizonyult, az az úgynevezett High Intensivity Interval Training, erről már volt szó, de most a futásban is alkalmaztam, avagy 2 perc sprint (nálam ez most 11,2km/h volt), majd 2 perc séta és ezt 20 percen keresztül. Hozzá szoktat a levegő beosztáshoz, a fájdalom és a kimerültség érzethez, illetve határozottan jobban érzem a combizmaimat.
Ennek ellenére csakazértis utálok futni, de már megtanultuk, hogy a rossz lehet jó is.
