Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus


Szabadulás a szülői árnyéktól

Megint Alain de Botton egyik írásának fordítása következik, eredeti angol nyelven itt található:
Escaping the Shadow of a Parent

Ha arra gondolunk, hogy vannak gyermekek, akik szüleik árnyékában élnek, akkor általában kivételes tehetségű, híres, gazdag, az átlagból magasan kiemelkedő emberek csemetéire gondolunk - akik bármit is próbálnak saját erejükből elérni - a világ számára ők mindig is x vagy y hiresség lánya vagy fia lesz. Életük során a saját személyiségük és törekvéseik semmivé válnak, a róluk szóló egyetlen tény mellett: hogy ők éppenséggel Charles Darwin vagy John Lennon gyermekei, esetleg az édesanyjuk maga Angelina Jolie.

De az ilyen ritka, nagy horderejű eseteknek nem kellene figyelmünket elterelnie a probléma egyetemességéről: nem szükségszerű követelmény, hogy a szüleink híres teoristák, sztárok vagy feltalálók legyenek ahhoz, hogy hatalmas árnyékot vetítsenek életünkre. Ezt az árnyékot pedig nem a pénzük vagy nagyságuk okozza, hanem személyiségük ereje és komplexitása - amely azzal fenyeget, hogy mind untalan megakadályozza saját autonóm személyiségünk beérését. Nem csak Wellington hercegének vagy Elvis Presley gyermekének nehéz lenni, hanem bármelyik olyan személy fiának vagy lányának nehéz, akinek szilárd és megváltoztathatatlan elképzelése van arról, hogy kiknek kellene lennünk ahhoz, hogy megérdemeljük a szeretetüket; bármelyik szülő, akiknek következetlenségük és megbízhatatlanságuk révén állandó kétségben tartja gyermekét szeretetét illetően, bármely olyan szülő, aki bűntudatot hagy nekünk hagyatékul, ha a szexről van szó, vagy arról, hogy magára merjük hagyni saját életünket élve. Bármely olyan szülő árnyéka lehet elviselhetetlen, akik olyan finom célzásokkal szövik körbe gyermeküket, hogy jobb is, ha meg sem próbálnak kibontakozni az életükben, mert mindenféle katasztrófa következhet meggondolatlan szárnypróbálgatásainkból.

shadow.jpg

Ez a szülői árnyák egy sor (általában nagyon titkos) szabályokat és parancsokat tartalmaz, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit kell egy gyermeknek tennie ahhoz, hogy szerethető lehessen és szimbolikusan, hol is van a helye a világban. Ez a hely nem személyiségünk gazdagságát fogja megjelölni, hanem a szüleink láthatatlan elvárásait fogja tartalmazni: soha ne szárnyald túl apád érdemeit, nem lehetsz jobb vagy boldogabb nálam, muszáj tisztelned azokat is, akik veszélyeztetnek, nem lehet más a nőiességed vagy férfiasságod, mint amit én meghatározok neked, állandóan aggódnod kell a pénz miatt, mindig azt kell érezned, hogy amit elértél az soha nem lehet elég... egy pár példa azokból a szabályokból, amit egyik generáció ad át láthatatlanul a másiknak.

Ennek eredményeképpen, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk, hogy szüleink árnyékába szorultunk, egyik kapcsolatból a másikba botladozunk, nem értve, hogy miért nem vagyunk magunkat képesek boldognak érezni, vagy átadni magunkat a másik ember szeretetének. Munkahelyünkön, úgy érezhetjük, hogy mókuskerékben futjuk érdektelen köreinket, míg valós ambícióinkat elfojtjuk azzal érvelve magunkban, hogy ehhez vagy ahhoz nincs is affinitásunk. A harag megengedhetetlen érzésnek tűnik. Nem találunk az életünkben sem izgalmat, sem vidámságot, s a bűntudat szegődik mellénk, ha pénzt költünk magunkra, s az a keserű érzés leng minket körbe, mintha nem is mernénk élni az életünket.

Ugyanakkor jellemzően sokkal többet gondolunk szüleinkre, mint kellene. Még mindig félünk a dühüktől (annak ellenére, hogy húsz éve halottak lehetnek). Aggódunk a jólétük miatt, mintha valójában a saját gyermekeink lennének; állandóan attól tartunk, hogy szomorúak lehetnek vagy elutasítottnak érzik magukat nélkülünk. Vágyunk a jóváhagyásukra - mintha az életben tett erőfeszítéseink kizárólagos bírái lehetnének. Bármikor, amikor megpróbálnánk magunkat jól érezni, szüleink lelkünkbe vert értékrendje máris jön lecsapni ránk, depresszióban lenni még mindig helyénvalóbbnak és tiszteletteljesebbnek hat, mint önfeledten élni és hagyni magunkat kiteljesedni.

Ezt az érzelmi árnyékot végső soron mindig zsarolás hozza létre. A zsarolás lényege a következő: tedd, amit megkövetelünk tőled, különben szépen csendben, vagy esetekben nagy csattanással elzárjuk a szeretet csapját; kövesd utunkat, különben szenvedni fogsz és bukásod elkerülhetetlen. Lehet, hogy sok szeretet van az árnyékvető szülő szándékában, de ez nem az a szeretet, amely segít egy gyermeknek abban, hogy lelkében felnőhessen, önálló személyiség lehessen. Természetesen soha nem kéne, hogy számadással legyen a gyermek a szülei felé a tekintetben, hogy éppenséggel kibe lesz szerelmes, kinek lesz az élettársa, hogy milyen szakmát választ és hogy majd ő hogyan akarja nevelni saját gyermekeit.
Jó szülőnek lenni annyit tesz, hogy készségesen elengedjük az irányítást, hagyja, hogy lénye feledésbe merüljön, soha ne legyen egy hatalmaskodó árnyék a gyermek képzeletében; ne akadályozza a növekedését vagy az eredmények elérését; ne váljon aggodalom vagy szánalom tárgyává; ne legyen félelem vagy riadalom forrása; hogy ne legyen gyermeke önértékelésének bírája; felismerni, hogy gyermeke védelmezőjeként nem formálhat arra jogot, hogy gyermeke identitása és pszichéje felett kontrollt gyakoroljon. A szülő legnagyobb ajándéka, hogy elég kedvesek legyenek ahhoz, hogy jogot adjanak nekünk arra, hogy elfeledjük őket.

Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk magunkat, szükségünk van egy serdülőkorra. A serdülőkor fogalmának teljes nagyságát és komolyságát túl gyakran elfedi a dacossággal és pattanásokkal való összefüggése. De ebben a fázisban valami nagyon komoly dolog forog kockán: engedély arra, hogy újból meghatározzuk önmagunkat és messzire magunk mögött hagyhassuk szüleink árnyékát. Sokunknak, önmagunk számára is meglepően, nem sikerült tinédzser korunkban megugrani a serdülés szintjét. Nem volt annyi szeretet és elfogadás, hogy megmerjük tenni. Nem minden szülő elég érett ahhoz, hogy megengedje gyermekének a haragot és a lekicsinylést. Meglehet, hogy már közel járunk a menopauzához, vagy éppenséggel nyugdíjas éveinket töltjük, mire lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy megmerítsük magunkat a serdülés és felnőtté válás folyamatában.

Ebben a folyamatban segíthet, ha valakivel beszélgetünk a családunkról. Az árnyékoknak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem szeretik a túl sok figyelmet.
Inkább azt preferálják, ha senki nem hallaná történeteinket, vagy a családunk titkos szabályait; hiszen ha hangosan kimondjuk őket, szavakba formálva, nevetségessé vállnak és jogosságuk megkérdőjeleződik egy független és kedves megfigyelő előtt (néha az is segíthet, ha ez a másik személy szüleinkkel azonos korú).

A trükkös szülők szellemként működnek, akiket csak megvilágítással lehet örök nyugalomba helyezni. Növekedésünk megköveteli, hogy valami mélységesen szomorú dologgal szembesüljünk: hogy minket nem szerettek pontosan úgy, mint amilyenek voltunk, s ennek következtében korántsem vagyunk megfelelően szabadok. Lehet, hogy életünk nagy részét egy félre szabott kényszerzubbonyban töltöttük. A szülők sokat elvárhatnak tőlünk; de nincs joguk identitásunkhoz. Ugyanakkor minden eddiginél egyértelműbben láthatjuk, hogy az igazi szülői szeretet lényege nem egy klón előállítása, hanem bátorítás arra, hogy az emberi faj autonóm új tagjai lehessünk; olyasvalakivé, akikké lassan mi magunk is megkezdhetjük utunkat.

 

Gazdag és szegény országok

Az alábbi cikket Alain de Botton -  "Why some countries are poor and others rich?" videója ihlette, a saját gondolataimmal kiegészítve itt-ott.. 

196 ország található a Föld nevű bolygón.
Közülük 25 nagyon gazdag, azaz az egy főre eső átlagos vagyon évente meghaladja a 100.000 USD-t.
1richpoor.PNG
Sokkal több ország viszonylag szegény, és néhányuk - akikkel a cikk kereteiben foglalkozni is fogunk - nagyon nagyon szegény.
Ez a világ 20 legszegényebb országa: ahol az egy főre eső vagyon évi 1000 usd alatt van, azaz kevesebb, mint napi 3 USD (908 forint).
2richpoor.PNG
Manapság minden ország többé-kevésbé a növekedés és gyarapodás felé halad, de a szegények nagyon-nagyon lassan növekednek. Például, ha Zimbabwe a jelenlegi növekedési ütemét folytatja, 2722 év múlva fog „gazdag országnak” minősülni.
Ebben a cikkben megpróbáljuk kicsit körbejárni, hogy általánosságban egyes országok gazdasága miért virágzik, míg más országoké miért stagnálnak - így megérthetjük, hogy a gazdag országok mit tesznek helyesen, és jobban meg tudjuk érteni a szegény országok előtt álló kihívásokat és akadályokat.


Leegyszerűsítve három tényező befolyásolja, hogy egy ország gazdag vagy szegény lesz-e.

I.  INTÉZMÉNYEK


Az intézmények fontosak. Általánosságban elmondható, hogy a gazdag országoknak „jó intézményei vannak”, a szegényeknek pedig nagyon-nagyon rossz intézményekkel rendelkeznek. A szegénység és a korrupció között közvelten kapcsolat van. A világ gazdag országai általában a korrupcióellenes harc élbolyába tartoznak, kivétel nélkül. A legkorruptabb országok egyben a legszegényebbek is.
3richpoor.PNG
Ha egy országot átittatja korrupció, nem tudnak elegendő adót beszedni, hogy létrehozzák és fenntarthassák ezeket a jó intézményeket, amelyekre szükségük lesz a szegénységi csapda elkerüléséhez. A világ 20 legszegényebb országának vagyonának fele offshore számlára kerül. Az elveszített bevételek ezekben az országokban évente 10 és 20 milliárd dolláros összeget ad ki.
Eközben a megfelelő adózási morál és alap nélkü a szegény országok nem tudnak invesztálni a rendőrségbe, az oktatásba, az egészségügybe és a közlekedésbe.
A korrupcióra tekinthetünk úgy is, mintha uram-bátyám viszonyok alapoznák meg a gazdaság motorját.
Vegyünk egy egyszerű példát, a megfelelő munkaerő alkalmazása egy nyitott pozicióra. A gazdag országokban a feladatra legérdemesebb jelentkezőt veszik fel, minden jelölttel interjút készítenek, majd kiválasztják a legjobbat, függetlenül a személyes kapcsolatoktól.
A szegény országokban, az uram-bátyám mentalitásban, ez a megközelítés nem működik: a közösség tagjainak kötelessége, hogy figyelmen kívül hagyja az úgynevezett legjobb jelöltet egy névtelen csoportból, hogy válasszon valakit a saját közösségéből: nagybátyádat, a házastársadat, a második unokatestvéredet, azokat az embereket, akikkel sorsközösséget vállal.
Ennek eredményeként a szegény országok elesnek attól a lehetőségtől, hogy hozzáférjenek az egész lakosság intelligenciájához és tehetségéhez.

Van egy második dolog, amely az országokat szegénységben tartja - mégpedig a


II. KULTÚRA

- avagy milyen közös valóságban hisznek az emberek elméjük mélyén, mik a kilátásaik és hiedelmeik

Megdöbbentő statisztika jelenik meg itt a vallással kapcsolatban. Ha van egy általánosítás, amelyet meg lehet adni a vallásról és a vagyonról, az az, hogy minél kevésbé hisznek az emberek, annál gazdagabbak lehetnek.

A világ 19 leggazdagabb országában a lakosságnak legalább 70% -a szerint a vallás egyáltalán nem fontos számukra. Kivétel itt - nem meglepő módon - az Egyesült Államok, amely képes volt fenntartani és összekötni a nagy vallásosságot és a vagyoni gyarapodást  (de erre később még visszatérünk).
És ez a tendencia fordítva is igaz: a világ legszegényebb nemzetei rendkívül módon vallásosak is. Itt van, hogy hány ország szerint  rendkívül meghatározó a hit és a természetfeletti:
4richpoor.PNG
A világ legszegényebb országaiban egyszerűen mindenki hívő.
Miért olyan rossz a hit a vagyonteremtés szempontjából?
Mivel általában a vallásosság ahhoz az elképzeléshez kapcsolódik, hogy az itt és most, a jelen nem javítható, ezért a hitben érdemes kiteljesedni, s jutalmunkul minden jobb lesz a túlvilágban, vagy a következő életünkben.
Bár az elképzelés naívnak tűnthet, de nem akkor, ha a mindennapi valóságunkat egy ilyen környezetben éljük:
5richpoor.PNG
A világ gazdagabbik felén viszont az emberek általában nagyon hisznek abban, hogy képesek megváltoztatni sorsukat tehetségük és erőfeszítéseik által.
Az Egyesült Államok anomáliájának - hogy a vallásosság nem lassítja a gazdasági növekedést - magyarázata, hogy vallásuknak igen különleges alapjai vannak: túlnyomórészt protestáns és kivételesen materialista jellegű. Az amerikai Isten nem azt akarja, hogy az új Jeruzsálemet majd a mennyek országában építse meg az emberiség, hanem itt és most, Kansasban vagy Houstonban.

Van egy másik nagy tényező, amely meghatározza a nemzetek gazdagságát és szegénységét mégpedig a:


III. FÖLDRAJZ

A szegény országok túlnyomórészt a trópusi éghajlaton helyezkednek el. Ez nem véletlen. Az élet sok szempontból itt messzemenően keményebb, mint bárhol máshol.

A problémák a mezőgazdasággal kezdődnek: a trópusi növények általában sokkal kevésbé szénhidráttelítettek, a talaj minősége is silányabb. Ugyancsak, és talán meglepő módon, a trópusi éghajlat kevésbé kedvező a fotoszintézisnek.
A történelem során a társadalmak meggazdagodásának egyik meghatározó tényezője a nagy háziasított állatok (például a lovak és az ökrök) birtoklása volt, amely az agrikultúrális hatékonyságot és a munkavégzést megkönnyítette, jelentős mennyiségű dolgozóerőt lehetett más feladatokra átcsoportosítani, specializáltatni.
A trópusi afrikában azonban a háziasított állatokat nem csak nehéz volt tartani a legelők és jó minőségű termőföld hiányában, egész idő alatt egy további félelmetes csapás is ritkította számukat: a Cece-légy.

Ez a kicsi légy - amely a forróság és páratartalom miatt kizárólag Afrikában van jelen - óriási mennyiségű állatot tesz magatehetetlenné, álmossá vagy inaktívvá téve őket, és súlyos hatással volt az afrikaiak technológiai fejlődésére, a mezőgazdasági termelékenység növelésére és a gazdagság, javak felhalmozására.

Nem csak növények és állatok szenvednek a trópusokon. A humán populáció félelmetes betegségeknek és járványoknak van szinte védtelenül kitéve:
7richpoor.PNG
Az alacsony jövedelmű országok 100% -át egyszerre legalább öt trópusi betegség kínozza.
8richpoor.PNG
Szinte hihetetlen, de 16°C az a mágikus hömérsékleti pont, ami segített a gazdag országoknak gazdag lenni. 
Annak ellenére, hogy ritkán élvezzük, ha a külvilági hőmérséglet, a 16 fok alá esik, és a téli hidegben harapni lehet már a levegőt, az évszakok váltakozása civilizációnk egyik nagyon fontos alapköve. 

A földrajz a közlekedést is magában foglalja, és a szegény országok összességében nagyon rosszul kapcsolódnak egymáshoz.
A jelentős vizikikőtőkkel nem rendlelkező Bolívia és  Paraguy a legszegényebb nemzetek Dél-Amerikában. Afrikában csak egy nagy hajózható folyó található, a Nílus és 15 szegény országból 11-nek nincs semmilyen vizi összeköttetése egymással, vagy a Nílussal.  Ezekben az országokban az egyfőre jutó éves vagyon alig éri el 600 USD-t.
9richpoor.PNG
Nem véletlen, hogy Ázsia legszegényebb országa, Afganisztán sem rendelkezik tengeri vagy egyéb vizi összeköttetéssel.


Muszáj megemlíteni a természeti erőforrások problematikáját is. 
A természeti erőforrások (mint például az olaj vagy értékes fémek, ásványok)  problémák forrásai is lehetnek - és ez a jelenség hatványozottan igaz a szegényebb országokra.
Ezeket a természeti erőforrásokat hívják a közgazdászok sokszorozóknak: elősegítik, hogy a jó intézményekkel rendelkező országok gazdagabbakká váljon, a rossz intézményekkel rendelkező országok pedig még szegényebbé válnak, mélyebben beásva őket egy úgynevezett erőforrás-csapdába.
Például a Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik ásványi anyagokban gazdag országa; itt található a világ legtöbb kobaltja, s minden egyes előállított mobiltelefonban van egy pici benne. Hiába duskál az ország ilyen viszonylag fontos természeti errőforrásban, ha a társadalmi elitnek egyszerűbb ebből az anyagból  gyorsan pénzt csinálnia önmaga számára, mint társadalmi kohéziót, infrastruktúrát és társadalom tagjai között együttműködést létrehozni.
Ha a gazdasági növekedés egyetlen módja például a csúcstechnológiájú repülőgépek összeállítása lenne, akkor az egész társadalom együttmőködésére szükség lenne, beruházástól kezdve az infrastruktúra és oktatási intézményeken keresztül, de ha a meggazdagodáshoz csak néhány ásványi anyagot kell kinyerni, akkor ezt megteheti képzetlen munkaerővel, fegyverekkel és kényszerrel is, s csak egy elegendően hosszú aszfaltcsíkba kell befektetniük, hogy az értékes nyersanyagot hatákonyan tovább reptethessék a felvevő országokba.
A kobalt által biztosított vagyon az, ami az egész Kongói társadalomban élteti a korrupciót és az erőszakot a társadalom minden egyes szintjein.

Tehát hogyan kell mérlegelni a különféle intézményi, kulturális és földrajzi tényezők relatív fontosságát a országok gazdagságának meghatározásakor?

Nincs általános és kőbe vésett szabály, ám útmutatóként a következőket vehetjük figyelembe:
Egy nemzet gazdagságának 50%-át a jó intézményi struktúra biztosítja, 20%-ot -a kultúrájának köszönhet, 10%-10%-10% -át pedig a földrajzi elhelyezkedésének, a világ többi részéhez való kapcsolódásához és hogy mennyire gazdag ásványianyagokban. 

Amikor döntéshozókat választunk meg, ennek a tudásnak gyakorlati haszna is lehet. Vajon tényleg jó, ha a politika nem foglalkozik úgy nevezett nőügyekkel, vagy a társadalom tagjainak esélyegyenlőségével, jogbiztonságával, intézményeinek függetlenségével? Vajon mennyire hasznos hosszútávon egy ország számára, ha megnyirbáják az akadémiákat, azok függetlenségét, s folyamatosan forrásokat vonnak el az oktatástól, de tárva-nyitva áll a kapu az összeszerelő üzemeket létesítő nagycégek előtt? Mennyire fontos egy társadalmat állandóan rettegésben tartani, végtelenségig polarizálni, valós problémákra fundamentális vallási lőzungokkal válaszolni, ahelyett, hogy például adóreformokkal, a gazdaság fehérítésére és a korrupció felszámolására tenne erőfeszítéseket, hogy fenntarthatóvá és hatékonnyá válljanak azok az intézmények, amiknek gazdaságunk 50%-t is köszönhetjük?

Viszont egy sokkal személyesebb szinten is vonhatunk le két fontos következtetést:
Először is szerénységre tanít: megmutatja, hogy a saját sikereinket nem csak a saját kemény munkánknak, vagy brilliáns elménknek köszönhetjük, hanem a szélesebb társadalomnak, szociokultúrális közegednek, amelyben élsz, s amely évszadok óta termelt és halmozott tudást és javakat egymásra, hogy azt valamilyen szinten a társadalom tagjai között újra és újra eloszthassa.

Mind amellett pedig szimpátiára tanít: hogy a szegény országok társadalmait ne általánosítva degradáljuk, és dehumanizáljuk, hanem tekintsünk rájuk olyan szerencsélten helyzetben lévő országokként, amik rendkívül nehéz és valós problémákkal néznek szembe és küzdenek évszázadok óta. Problémájuk jelentős részét nem vallásuknak, vagy bőrszínüknek köszönhetik, hanem olyan valós jelenségeknek, mint a malária, tengerek és kikötők hiánya, a cece-légy csípése és a trópusi éghajlat - mintsem valami nyilvánvaló emberi alantasság, ami a mi kultúránkban és személyünkben még véletlenül sem üthetné fel a fejét.

Az Önszeretet Művészete

Alain de Botton tolmácsolásában

2018-ban elkezdődött valami, amit folytatni kell 2019-ben is. Mondjuk azt, hogy ne legyen elég csak jobban kinézni. Legyenek nagy ambícióink: tanuljunk meg tényleg jobbak lenni önmagunkkal szemben, ez által másokkal is kedvesebben bánni. Tegnap egyik kedvenc kortárs filozófusom írása jött velem szemben, amit a magam módján le is fordítottam.


loveme_1.jpg

Alain De Botton - Jobb Önszeretet

Valahol az elménkben, távol a mindennapok realitásától, egy bíró ül és figyel. Figyeli mit teszünk, hogyan teljesítünk, elemzi, hogy hogyan hatunk másokra, megjegyzi az összes sikerünket és bukásunkat - és nem utolsó sorban végül ítéletet hoz felettünk. Az ítéletnek meghatározó következményei vannak: megadja a saját magunkról alkotott kép színezetét. Meghatározza az önbizalmunkat, az önmagunk iránt érzett együttérzés képességét, segít eldönteni, hogy mennyire tartjuk magunkat hasznosnak vagy éppenséggel azt, hogy semmi értelme a létezésünknek. A bíró és ítélete tartja kezében az önbecsülésünk kulcsát.

A bíránk néha szerető, néha lelkes, de nem követ semmilyen objektív szabályrendszert. Bár nőhetünk fel azonos körülmények között, két ember önbecsülése ettől függetlenül mozoghat a két véglet között. Egyes bíráknak magasabbak lehetnek az elvárásai, míg mások elfogadóbbak és bátorítóan állnak hozzánk. Mások lehetnek nagyon is kritikusak, sokszor elrettennek vagy undorodnak tőlünk.

Egyszerű lekövetni, hogy a bíránk miért éppen így, vagy úgy áll hozzánk: azok hangját kölcsönözte, akik a múltban fontos szerepet töltöttek be. Magunkba szívtuk az ő kedvességüket, megvetésüket, közömbösségüket vagy könyörületességüket és melegségüket, amiket életünk meghatározó szakaszaiban kaptunk tőlük. Legyen az akár nevelőink kedves és gyengéd hangszíne, akik örömüket lelték apró megmozdulásainkban, esetlen próbálkozásainkban és kedvesen becéztek minket. Vagy éppenséggel egy zaklatott és mérges nevelő hangját, egy idősebb rokon, aki sötét fenyegetésként tornyosult fölénk kedvünket szegve, de akár lehet egy iskolai keretein belül bántalmazó tanár, vagy csúfolódó iskolatárs.

Nyomatékot adunk a rólunk kialakított véleményüknek, s magunkévá tesszük azokat, hiszen életünk meghatározó pontjain ezek az emberek fontos szerepet töltöttek be: tanítottak, szerettek, navigáltak minket a nehézségekben és tekintéllyel rendelkeztek felettünk. Addig-addig ismételgették a véleményüket, míg a hangjuk gyökeret nem eresztett bennünk is, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre.

Fejünk lármázó labirintus-barlangjai telis-tele van ezen emberek visszhangjaival: néha pozitív, s kedvesen bátorít, minket, hogy az utolsó pár métert igazán fussuk meg "már majdnem ott vagy, hajrá, csak így tovább, csak így tovább!", de nagyon sokszor a belső hangunk egyáltalán nem kedves hozzánk. Lehangoló, szurkálódó, pánikoló vagy éppenséggel megalázó. Nem képviseli az érdekeinket, hiányzik belőle minden objektivitás vagy építőjellegű visszajelzés. Néha azon kapjunk magunkat, hogy ilyeneket állítunk magunkról "Undorító vagy, mindig mindent elbaszol, ezt sem tudod normálisan megoldani!"

Hogy miért számít a belső hangunk?

Az, hogy mennyire tudjuk szeretni magunkat, egész életünk folyamán valamilyen kifacsart következetességen alapul. Sokszor például azt feltételezzük, hogy ha keményen, magas elvárásokkal, fájdalommal tűzdelve járjuk utunkat, akkor siker fogja koronázni törekvéseinket. Az önostorozás néha valós túlélési technikának tűnik, amelyben könnyen elhatárolódhatunk mindenféle veszélytől, ami az élvezetek hajszolásában és az önelégültségben rejtőzhet. De ezzel egyenértékű - ha nem nagyobb - veszélyt rejt magában az is, ha nem tudunk saját magunk iránt némi szimpátiával viseltetni. Igazán nem nevezhetjük jelentéktelen kockázatnak a kétségbeesést, depressziót vagy az öngyilkossági hajlamot.

A megfelelően ellensúlyozott önszeretet nélkül változatos módokon tudjuk visszautasítani a pozitív közeledést és bánásmódot:
Barátságok, professzionális előléptetés és az elismerés, mind-mind gyanús vészharangokat kongatnak meg bennünk. Elbaltázzuk az állásinterjút, szabotáljuk a munkalehetőségeinket és furcsán, hanem illetlenül, elidegenedve viselkedünk barátainkkal, ismerőseinkkel - mindezt abból az indíttatásból, hogy a belső realitásunkat összhangba hozzuk a fizikai valóságunkkal.

Önszeretet hiányában romantikus kapcsolataink is megpecsételődnek, mivel az egyik fő követelménye, hogy el tudjuk fogadni feltétel nélkül egy másik ember szeretetét, ami szoros összefüggésben áll azzal, hogy mennyi szeretetet halmoztunk fel önmagunkkal kapcsolatban gyermekkorunkban és az azóta eltelt évek folyamán.

Szükségünk van arra a tudatra, hogy alapvetően szerethetőek vagyunk, ahhoz hogy megfelelően tudjuk viszonozni felnőtt partnerünk szeretetét és ragaszkodását. Enélkül mások szeretete valahogy mindig hamiskásnak, nem helyén valónak vagy esetleg számítónak, inzultálónak hathat, mert azt sugallja számunkra, hogy az illető meg sem próbált minket megérteni, nem tudja felmérni azt, hogy valójában mire is van szükségünk és mit is érdemlünk meg.
Majd önpusztító módon csalódunk az elviselhetetlen, ismeretlen szeretetben, amit valaki olyasvalaki kínált fel nekünk, akinek jól láthatóan halvány lila gőze sincs arról mit is szeretnénk valójában.

Az esetek többségében, egyszerűen sokkal természetesebbnek hat, ha valaki éppenséggel nem szeret minket, vagy egyszerűen ignorál. Olyan partnereket keresünk, akik szívesen nem tartanak minket többre, mint mi magunkat. Ez a felállás nem mindig kellemes, de legalább ismerős, s akár helyénvalónak is találjuk.

Hamar észre vesszük és veszélyesnek tartjuk azokat az embereket, akik túlzóan sokra tartják magukat. Szinte kiábrándító, hogy valaki képes igazán szeretni önmagát. Önmagunk szeretete már-már túlzó nárcizmusnak, hiúságnak, önzőségnek és legfőképpen mások igényeinek figyelmen kívül hagyásával azonosítjuk.

Az igazi problémánk mégis máshol rejtőzik: azokban a hajlamokban, amelyekkel mélyen és igazságtalanul ellenségesek vagyunk önmagunkkal szemben, olyan szokásokkal körítve, ami feljegyzi és leltározza minden hibánkat és tévedésünket, képtelen megbocsájtani butaságainkat, elhajlásainkat, s gyanúval lengetünk körbe szinte bárkit, aki van olyan furcsa, hogy jó dolgokat feltételez rólunk. Bizonyosan, ha azt látnánk, hogy valaki így viszonyul egy másik emberhez, mint ahogy mi magunkhoz, azt kimondhatatlanul kegyetlennek tartanánk.

A belső hang megváltoztatása

Hagyományosan az egyházak és a vallások próbálták a jó hangok szerepét betölteni az életünkben. Adtak nekünk kedves, megnyugtató, sokszor anyai karaktereket, akiknek mondanivalóját - a vallási vezetők ösztönzésére - igyekeztünk magunkévá tenni. Ilyen például a buddhista istennő Guanyin, vagy a kereszténység Szűz Máriája. Míg előbbi, Guanyin, üzenete az volt, hogy érdemeink és szerethetőségünk nincs semmilyen összefüggésben egymással. Szeretetet és együttérzést nem azért érdemel bárki, mert sikeres, hanem szimplán annyi indok is elég, hogy létezünk. A szeretet nem lehet és nem is a siker valutája.

Nem azért kerülünk hatalmas nyomás alá, mert szimplán félünk a sikertelenségtől, agóniánk az elbukás következményeiben gyökeredzik: hogy megérdemelten szégyenítenek meg minket, s hagynak el minket azok, akik számunkra fontosak.
Ha sikerül magunkból eltávolítani a teljes érzelmi katasztrófa csíráját, akkor sokkal sikeresebben küzdünk meg a mindennapi és nem mindennapi nehézségeinkkel.

Úgy tűnhet, a legjobb ötlet az lenne, ha egyáltalán nem ítélkeznénk önmagunk felett. Egyszerűen csak el kéne fogadni a dolgok rendjét és szeretni. Érdemes lenne inkább meghatározni azt, hogy milyen is egy hasznos belső hang, s milyen is egy hiteles bíró: valaki, akire számíthatunk, hogy elválasztja a jót, a rossztól, de aki mindig hajlamos könyörületes, igazságos lenni, s pontosan megérteni a helyzetünk bonyolultságát, s érdekelt abban, hogy jól oldjuk meg a problémáinkat. Nem az fog minket előre vinni, ha egyáltalán nem ítélkezünk önmagunk felett, hanem az, ha megtanulunk karakterünk jobb bírája lenni.

Nem kerülhetjük meg azt a fontos feladatot, hogy tudatosan másként és jobban beszéljünk önmagunkról. Hallatnunk kell építőjellegű és kedves visszajelzéseket önmagunkban az élet minden bonyodalmas területén, egészen addig, amíg ezek a hangok alaptermészetünkké nem válik.

Egy ilyen jó megközelítés lehet az, ha előásunk a múltból egy fontos és kedves ember hangját, idézzük fel és adjunk neki több teret. Talán volt az életünkben egy kedves Nagymama or Nagynéni, aki habozás nélkül mellénk állt a bajban, s támogató szavaival, bizalmával segített minket átlendíteni a kétségbeesés pillanataiban. Ha kiborítottuk a narancslevet a szőnyegre, arra emlékeztetett minket, hogy ez mindenkivel megesik, s pont múlt héten borította a kanapéra ő is a kávét.

Hibáinkkal szemben a büntető és kritikus hangok helyett részesítsük előnyben a nyugodt és megértőeket.

Fókuszáljunk önmagunk segítőszándékára és hívjuk elő rendszeresen, tudatosan. Magától ritkán (vagy éppenséggel soha) nem fog a tudatunkba ékelődni, táplálnunk és erősítenünk kell.
Amikor a dolgok éppen nem úgy alakulnak, ahogyan azt szerettük volna, idézzük meg ezt a személyt, ezt a hangot és kérdezzük meg magunktól: ő vajon most mit mondana nekünk? Képzeljük el a választ és ismételjük magunkban vigasztaló szavait.

Egy másik jó stratégia lehet a belső hangok és önmagunkhoz való hozzáállás megváltoztatására, ha megpróbálunk önmagunk legjobb képzeletbeli barátjává válni. Talán furcsának tűnhet az elgondolás, hiszen legjobb barátot egy másik ember személyében szoktunk megtalálni, nem pedig a saját elménk egy rekeszében. A saját barátainkkal szemben könnyebben mutatunk ki szeretetet, kedvességet és együttérzést, ezt a képességet érdemes alkalmazni önmagunkkal szemben is. Ha egy barátunk bajban van, nem mondjuk neki ösztönösen, hogy tulajdonképpen mekkora seggfejek és az egész életük egy nagy rakás szerencsétlenség. Ha esetleg a párkapcsolatukban van elhidegülés, akkor sem zárjuk le annyival, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Éppen ellenkezőleg, próbáljuk őket megnyugtatni, hogy alapvetően szerethető figurák, akiknek és akikkel érdemes utána járni, hogy hogyan is lehetne a dolgok állásán pozitív irányban változtatni. Egy barátságban ösztönösen tudjuk, hogyan alkalmazzunk megoldó, feloldó stratégiákat és próbálunk vigaszt nyújtani a másik félnek, amit egyébként konok módon önmagunkkal kapcsolatban nehezen alkalmazunk.

Ahhoz, hogy jó viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal, érdemes pár alapvető gondolatot magunkévá tenni:

Először is, egy jó barát úgy szeret, ahogy vagy. Ha bármi javaslatuk, vagy ambíciójuk van irányodba, az elfogadásra épül, nem pedig ultimátum vagy fenyegetésként értendő. Nem azt próbálják sugallani, hogy változz meg, különben elhagyunk, hanem egy barát meggyőződése, hogy alapvetően minden rendben van személyünkkel, de talán vannak olyan dolgok, amiket közös erőfeszítéssel meg tudunk oldani és ezzel mindannyian jobban járunk, egy magasabb minőségben létezhetünk.

Túlzó bókolás nélkül a barátaink elismerik és fejben tartják érdemeinket és erényeinket. Egyáltalán nem ciki ennek hangot adni. Nagyon könnyen meg tudunk feledkezni a jó tulajdonságainkról, amikor összecsapnak felettünk a hullámok. A barátaink viszont nem esnek ebbe a csapdába, még a legnagyobb problémák közepette is képesek emlékezni és előhívni a jó tulajdonságainkat.

Egy jó barát együtt érző. Ha megesünk, s elesettek vagyunk, megértően állnak hozzánk és elnézően tekintenek bukdácsolásainkra. Tökéletlenkedésünk nem vonja automatikusan magával azt, hogy kizárnának a szeretetük köréből. Egy jó barát tudja, hogy mindenki elbasz dolgokat, ez nem csak néha esik meg, hanem szinte mindig mindenkivel előfordul. Az esetünk bár lehet egyedi a maga apró részleteivel, de tökéletesen bele illik az emberiség hosszadalmas históriájába, csak másé nem szúrja annyira a szemünket.

Merd sajnálni magadat! Az önsajnálat nem más, mint az önmagunk számára nyújtott együttérzés.

Mindegyikünk valamilyen defekttel a személyiségünkben hagytuk el a gyermekkor kapuját, hiszen valahogy együtt- és túl kellett élnünk hasonlóan és szükségszerűen sérült szüleinket.
Elkerülhetetlen, hogy ezek a tanult és örökölt mentális habitusok ne nehezítsék meg szükségszerűen a felnőtt életünket. Igazán nem érdemes ezért saját magunkat hibáztatni, nem tudatosan választottuk meg ezeket a koncepciókat, s realisztikusan szemlélve, nem nagyon volt más opciónk, mint ami jutott.

Már akkor kellett döntéseket hoznunk az életünkkel kapcsolatban, amikor igazándiből még nem is tudtuk valójában mi az élet, mi a tétje, s hogy a döntéseinknek milyen következménye lesz a jövőben. Karriert és elkötelezett párkapcsolatokat próbálunk választani, fiatalon és tapasztalat nélkül, anélkül hogy tudnánk mit is takar az, hogy tartósan összekötjük az életünket egy másik emberrel, vagy hogy tudnánk mi az a tevékenység, aminek elvégzése megfelelő anyagi biztonságot, elismerést és mentális elégedettséget eredményezne.

Az a szomorú valóság, hogy igenis megérdemlünk egy nagy adag sajnálatot, többet is, mint amennyit úgy általában egészségesnek gondolunk. Az élet igenis horrorisztikusan nehéz tud lenni sokféleképpen - még akkor is, ha az embernek a legtutibb befektetései vannak és egy elegánsan berendezett lakásba tér haza. Képességeinket és erősségeinket ritkán méltatják, legjobb éveink csúful elrohannak mellettünk, s valószínűleg ritkán találjuk meg azt a mennyiségű szeretetet, amire valójában szükségünk lenne. Megérdemeljük a sajnálatot, s nincs mellettünk senki, aki ezt őszintén meg tudná adni nekünk, így magunkra szorulunk egy-egy dózis szervírozásában. Bizonyos perspektívából természetesen nevetségesnek tűnhet a következő: - "Ó szegény én, soha nem fogok saját Ferrarit vezetni!" vagy "Oh azt hittem egy menő japán étterembe megyünk, erre egy késdobáló kocsmában találkozunk." Ezek valójában egy-egy kényelmes lehetőség egy sokkal nagyobb probléma megélésére: a létezés elviselhetetlen nehézségeire, amikre igazándiból mi, mindannyian megérdemeljük a gyengéd részvétet.

Képzeljük el csak, milyen lenne a világ önsajnálat nélkül: egy sokkal rosszabb mentálhigiénés állapotba kerülnénk, a depresszió általános jelenség lenne. A depressziós ember egy olyan személy, aki elvesztette az önsajnálatra való képesség művészetét, valaki aki túl kíméletlen már önmagával szemben.

Gondoljunk csak bele, amikor egy szülő gyermekét vigasztalja, néha órákat tölt egy-egy csiricsáré ügy megoldásán: egy elveszett plüssállatka megtalálásán, maci leszakadt fülén, vagy egy szülinapi zsúron, amire nem kaptunk meghívást. A szülő ilyenkor nem egy nevetséges dologgal foglalkozik, hanem éppen ellenkezőleg, próbálja megtanítani gyermekét arra, hogyan gondoskodjon önmagáról - helyet adva annak az elképzelésnek, hogy néha egy apró csalódásnak is lehet váratlanul nagy belső következménye.

Lépésenként mi is elsajátítjuk ezt a szülői magatartást, ahogy felnövünk és így képessé vállunk önmagunkat sajnálni. Lehet, hogy nem teljesen racionális megnyilvánulás, de egy igen fontos feldolgozó mechanizmus része. Egyike az első minket védő buroknak, amit azért fejlesztünk ki, hogy képesek legyünk a létezéssel együtt járó nagy volumenű csalódásokat és frusztrációkat is feldolgozni. Az önsajnálatban nincs semmi megvetni való, inkább megható és fontos része az életünknek. Számtalan vallás fejezte ki fontosságát egy-egy istenben vagy szentségben. Ilyen a keresztény hitvilágban Szűz Mária, akit gyakran elérzékenyülten könnyezve ábrázolnak - ő az, aki szívén viseli az emberi mivoltunk minden szenvedését. Ilyen méretű kegy megtestesítése nem más, mint a saját kollektív vágyunk arra, hogy valaki részvéttel viseltessen irántunk. 
Legyünk önmagunkhoz könyörületesek. Ne értékeljük alá az önsajnálat fontosságát!

süti beállítások módosítása