Szabadulás a szülői árnyéktól

Megint Alain de Botton egyik írásának fordítása következik, eredeti angol nyelven itt található:
Escaping the Shadow of a Parent

Ha arra gondolunk, hogy vannak gyermekek, akik szüleik árnyékában élnek, akkor általában kivételes tehetségű, híres, gazdag, az átlagból magasan kiemelkedő emberek csemetéire gondolunk - akik bármit is próbálnak saját erejükből elérni - a világ számára ők mindig is x vagy y hiresség lánya vagy fia lesz. Életük során a saját személyiségük és törekvéseik semmivé válnak, a róluk szóló egyetlen tény mellett: hogy ők éppenséggel Charles Darwin vagy John Lennon gyermekei, esetleg az édesanyjuk maga Angelina Jolie.

De az ilyen ritka, nagy horderejű eseteknek nem kellene figyelmünket elterelnie a probléma egyetemességéről: nem szükségszerű követelmény, hogy a szüleink híres teoristák, sztárok vagy feltalálók legyenek ahhoz, hogy hatalmas árnyékot vetítsenek életünkre. Ezt az árnyékot pedig nem a pénzük vagy nagyságuk okozza, hanem személyiségük ereje és komplexitása - amely azzal fenyeget, hogy mind untalan megakadályozza saját autonóm személyiségünk beérését. Nem csak Wellington hercegének vagy Elvis Presley gyermekének nehéz lenni, hanem bármelyik olyan személy fiának vagy lányának nehéz, akinek szilárd és megváltoztathatatlan elképzelése van arról, hogy kiknek kellene lennünk ahhoz, hogy megérdemeljük a szeretetüket; bármelyik szülő, akiknek következetlenségük és megbízhatatlanságuk révén állandó kétségben tartja gyermekét szeretetét illetően, bármely olyan szülő, aki bűntudatot hagy nekünk hagyatékul, ha a szexről van szó, vagy arról, hogy magára merjük hagyni saját életünket élve. Bármely olyan szülő árnyéka lehet elviselhetetlen, akik olyan finom célzásokkal szövik körbe gyermeküket, hogy jobb is, ha meg sem próbálnak kibontakozni az életükben, mert mindenféle katasztrófa következhet meggondolatlan szárnypróbálgatásainkból.

shadow.jpg

Ez a szülői árnyák egy sor (általában nagyon titkos) szabályokat és parancsokat tartalmaz, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit kell egy gyermeknek tennie ahhoz, hogy szerethető lehessen és szimbolikusan, hol is van a helye a világban. Ez a hely nem személyiségünk gazdagságát fogja megjelölni, hanem a szüleink láthatatlan elvárásait fogja tartalmazni: soha ne szárnyald túl apád érdemeit, nem lehetsz jobb vagy boldogabb nálam, muszáj tisztelned azokat is, akik veszélyeztetnek, nem lehet más a nőiességed vagy férfiasságod, mint amit én meghatározok neked, állandóan aggódnod kell a pénz miatt, mindig azt kell érezned, hogy amit elértél az soha nem lehet elég... egy pár példa azokból a szabályokból, amit egyik generáció ad át láthatatlanul a másiknak.

Ennek eredményeképpen, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk, hogy szüleink árnyékába szorultunk, egyik kapcsolatból a másikba botladozunk, nem értve, hogy miért nem vagyunk magunkat képesek boldognak érezni, vagy átadni magunkat a másik ember szeretetének. Munkahelyünkön, úgy érezhetjük, hogy mókuskerékben futjuk érdektelen köreinket, míg valós ambícióinkat elfojtjuk azzal érvelve magunkban, hogy ehhez vagy ahhoz nincs is affinitásunk. A harag megengedhetetlen érzésnek tűnik. Nem találunk az életünkben sem izgalmat, sem vidámságot, s a bűntudat szegődik mellénk, ha pénzt költünk magunkra, s az a keserű érzés leng minket körbe, mintha nem is mernénk élni az életünket.

Ugyanakkor jellemzően sokkal többet gondolunk szüleinkre, mint kellene. Még mindig félünk a dühüktől (annak ellenére, hogy húsz éve halottak lehetnek). Aggódunk a jólétük miatt, mintha valójában a saját gyermekeink lennének; állandóan attól tartunk, hogy szomorúak lehetnek vagy elutasítottnak érzik magukat nélkülünk. Vágyunk a jóváhagyásukra - mintha az életben tett erőfeszítéseink kizárólagos bírái lehetnének. Bármikor, amikor megpróbálnánk magunkat jól érezni, szüleink lelkünkbe vert értékrendje máris jön lecsapni ránk, depresszióban lenni még mindig helyénvalóbbnak és tiszteletteljesebbnek hat, mint önfeledten élni és hagyni magunkat kiteljesedni.

Ezt az érzelmi árnyékot végső soron mindig zsarolás hozza létre. A zsarolás lényege a következő: tedd, amit megkövetelünk tőled, különben szépen csendben, vagy esetekben nagy csattanással elzárjuk a szeretet csapját; kövesd utunkat, különben szenvedni fogsz és bukásod elkerülhetetlen. Lehet, hogy sok szeretet van az árnyékvető szülő szándékában, de ez nem az a szeretet, amely segít egy gyermeknek abban, hogy lelkében felnőhessen, önálló személyiség lehessen. Természetesen soha nem kéne, hogy számadással legyen a gyermek a szülei felé a tekintetben, hogy éppenséggel kibe lesz szerelmes, kinek lesz az élettársa, hogy milyen szakmát választ és hogy majd ő hogyan akarja nevelni saját gyermekeit.
Jó szülőnek lenni annyit tesz, hogy készségesen elengedjük az irányítást, hagyja, hogy lénye feledésbe merüljön, soha ne legyen egy hatalmaskodó árnyék a gyermek képzeletében; ne akadályozza a növekedését vagy az eredmények elérését; ne váljon aggodalom vagy szánalom tárgyává; ne legyen félelem vagy riadalom forrása; hogy ne legyen gyermeke önértékelésének bírája; felismerni, hogy gyermeke védelmezőjeként nem formálhat arra jogot, hogy gyermeke identitása és pszichéje felett kontrollt gyakoroljon. A szülő legnagyobb ajándéka, hogy elég kedvesek legyenek ahhoz, hogy jogot adjanak nekünk arra, hogy elfeledjük őket.

Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk magunkat, szükségünk van egy serdülőkorra. A serdülőkor fogalmának teljes nagyságát és komolyságát túl gyakran elfedi a dacossággal és pattanásokkal való összefüggése. De ebben a fázisban valami nagyon komoly dolog forog kockán: engedély arra, hogy újból meghatározzuk önmagunkat és messzire magunk mögött hagyhassuk szüleink árnyékát. Sokunknak, önmagunk számára is meglepően, nem sikerült tinédzser korunkban megugrani a serdülés szintjét. Nem volt annyi szeretet és elfogadás, hogy megmerjük tenni. Nem minden szülő elég érett ahhoz, hogy megengedje gyermekének a haragot és a lekicsinylést. Meglehet, hogy már közel járunk a menopauzához, vagy éppenséggel nyugdíjas éveinket töltjük, mire lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy megmerítsük magunkat a serdülés és felnőtté válás folyamatában.

Ebben a folyamatban segíthet, ha valakivel beszélgetünk a családunkról. Az árnyékoknak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem szeretik a túl sok figyelmet.
Inkább azt preferálják, ha senki nem hallaná történeteinket, vagy a családunk titkos szabályait; hiszen ha hangosan kimondjuk őket, szavakba formálva, nevetségessé vállnak és jogosságuk megkérdőjeleződik egy független és kedves megfigyelő előtt (néha az is segíthet, ha ez a másik személy szüleinkkel azonos korú).

A trükkös szülők szellemként működnek, akiket csak megvilágítással lehet örök nyugalomba helyezni. Növekedésünk megköveteli, hogy valami mélységesen szomorú dologgal szembesüljünk: hogy minket nem szerettek pontosan úgy, mint amilyenek voltunk, s ennek következtében korántsem vagyunk megfelelően szabadok. Lehet, hogy életünk nagy részét egy félre szabott kényszerzubbonyban töltöttük. A szülők sokat elvárhatnak tőlünk; de nincs joguk identitásunkhoz. Ugyanakkor minden eddiginél egyértelműbben láthatjuk, hogy az igazi szülői szeretet lényege nem egy klón előállítása, hanem bátorítás arra, hogy az emberi faj autonóm új tagjai lehessünk; olyasvalakivé, akikké lassan mi magunk is megkezdhetjük utunkat.